Kihangosított sistergés a Szabadság téren

Induljunk! – kiabálta egy öblös hangú férfi az üres transzparens alatt, de a békésen álldogáló, didergő tüntetőknek eszük ágában nem volt megindulni a Parlament vagy bármilyen más hatalmi jelkép ellen. Inkább lepisszegték, és vacogva tovább hallgatták a havas Szabadság tér közepén lévő pavilon mellett a hangosbeszélőbe beszélő fiatalokat.

A cenzúrát imitáló performansz keretében egymás száját néhány mondatonként befogó, és a szót egymástól átvevő "szónokok", azaz a médiatörvény elleni civil tüntetés kiáltványának egyetemista felolvasói hamar a lényegre tértek.

Leszámítva a demonstráció politikusmentes jellegét kicsit izzadtságszagúan túlhangsúlyozó felvezetést, a szónokok nem kerteltek: a médiahatóság kontrollálatlan túlhatalmáról, a pusztán a sajtó önkényes megrendszabályozására alkalmas gumiparagrafusokról, a törvény által védeni hivatott jó erkölcs és a pártatlanság értelmezhetetlenségéről, a jogállam, a nyilvánosság és a sajtószabadság csorbulásáról, a Kádár-rendszer visszatéréséről beszéltek.

A politikusok távoltartására, a rendezvény civil jellegének őrzése fordított energia több okból is értelmetlen volt. A Facebook-os felhívásnak és a párhuzamosan folyó parlamenti ülésnapnak köszönhetően eleve egyetlen politikus sem mutatkozott, és a demonstrációnak érdemi hatása amúgy sem lehetett már a párhuzamos parlamenti történésekre. De a legfontosabb, hogy a nagyjából a rendszerváltással egyidős egyetemisták szinte betűre pontosan ugyanazért bírálták a médiatörvényt, mint az elmúlt hetekben azok, akiknek a jelenlétét kompromittálónak érezték volna.

Az egyetlen különbség az, hogy a politikusok, különösen az elmúlt húsz év emblematikus figurái tevékeny formálói voltak a még hatályos médiatörvénynek, mely a súlyos hibáival és a közmédiát a pártpolitikának kiszolgáltató struktúrájával a közvetlen előképe az új, fideszes médiatörvénynek, és ezt a beszédet stafétaként felolvasó szervezők nem mulasztották el hangsúlyozni.

A téren mintegy 1500 ember álldogált békésen, és bár néhányan olykor tettek kósza kísérleteket a skandálásra ("Nem hagyjuk!" – talán a demokráciát, "Megvédjük!" – nyilván a sajtószabadságot), a mikrofon mögött állók az ilyesmit a jelek szerint divatjamúltnak érezték, és nem hagytak rá időt. Pedig az este leghatásosabb pillanata így is az volt, amikor a megjelentek a szervezőkkel együtt kétszer hangosan elkiabálták az alkotmány 2. § (1) bekezdését: "Magyarország (a Magyar Köztársaság) független, demokratikus jogállam."

Közben a csoportokban álldogáló emberek egymás közt szörnyülködtek a friss parlamenti híreken, például hogy kikerülhet a törvény szövegéből az a módosítás, mely szerint a médiahatóság bírsága elleni fellebbezésnek halasztó hatálya lenne a büntetés megfizetésére. Amikor egy lekapcsolt rádióadóra emlékeztető kihangosított sistergés a rendezvény végét jelezte, az üres transzparensekkel, leragasztott szájjal, vagy épp minden hacacáré nélküli megjelent tüntetők lassan hazaindultak. "Nem hittem volna, hogy húsz év után megint tüntetnem kell a demokráciáért" – csóválta a fejélt egyikük.