Egy nagy DeDi a végére

DeDi-elemzés 11.

2010.04.09. 10:43
A néhai vasfüggönyön innen a magyarok látják a legrosszabbnak politikai rendszerüket, és itt gondolják a legtöbben, hogy kényelmesebb volt a diktatúrában élni. Ilyen helyzetben különösen nehéz dolguk volt a régi pártoknak. Csak egy, a Fidesz bírhat a parlamentiek közül új szavazókat szerezni. Sohasem voltak még ilyen erősek a parlamenten kívüliek.

Rég volt ilyen nyugis választási kampány Magyarországon. Egy percig sem volt kétséges, hogy ki nyer, alig hangzottak el ígéretek, egyáltalán nem volt benne humor, nem voltak katartikus pillanatok, és nyílt összecsapások sem. Alig kampányolt a kormány, meghúzta magát a kormánypárt, álszerényen óvatoskodott a győzni készülő ellenzék, és nem csaptak látványos csinnadrattát a kisebbek sem. A legérdekesebbek a kampányt kísérő rendőrségi hírek és a korrupciós botrányok voltak.

Bőven vannak persze tanulságok, és a DeDi hamarosan bizonyítványt oszt az elmúlt hetekről, de az intézet előbb egy fontos körülményre hívja még fel a figyelmet: lényegében minden pártnak szélben kellett vizelnie. És ez az alaphelyzet kivételesen, 1990 óta először a parlamenten kívülieknek kedvezett, mert ők háttal állhattak a szélnek.

Utálkozás

E széllel szembeni pozíció egyik fontos oka, hogy a magyarok egyáltalán nincsenek oda ezért a választósdiért. A Pew Resaerch Center nevű amerikai politológiai intézet tavaly felmérte az egykori vasfüggönyön inneni országokban a közvélemény viszonyát a demokráciához. A rendszerváltások 20. évfordulója alkalmából megállapították, hogy a magyaroknak nem tetszik az új rendszer.

Például a magyaroknak 56 százaléka tartja csak jónak, hogy egypártrendszerről átálltunk többpártrendszerre – a márciusi kutatások szerint körülbelül épp ennyien tervezik, hogy biztosan elmennek szavazni. Csak 17 százalék gondolja azt, hogy a többpárti demokrácia jól működik ebben az országban (miközben 77 százalék élne szívesen jól működő többpárti demokráciában). Mindössze 34 százalék gondolja, hogy számít a szava a politikában, vagyis a lakosságnak csak az egyharmada hiszi, hogy tényleg van értelme eljárni szavazni.

A kapitalista gazdasági berendezkedést csak 46 százalék tartja jónak. A magyarok 72 százaléka szerint jobban éltek az emberek a rendszerváltás előtt. Ennyire negatívan egyetlen más térségbeli országban sem ítélik meg az emberek életszínvonaluk változását. Csehországban 39, Lengyelországban 35 százalék vélekedett csak így. Ráadásul Magyarországon csak 8 százalék mondta azt, hogy kifejezetten jobb lett az életszínvonal.

Az elmúlt évek kormánypártjainak szétesését jól magyarázza, hogy tavaly ősszel 77 százalék volt elégedetlen a magyar belpolitikai rendszerrel, és 91 százalék gondolta, hogy az ország rossz irányba halad. 71 százalék szerint inkább hátrányos volt a magyar gazdaságnak, hogy belépett az ország az EU-ba. Ilyen rossz véleménnyel egyetlen más tagállamban sincsenek az emberek az unióról. (Miközben 2008 decemberében Sarkozy francia elnök éppen a Magyarországot megmentő hitel példájával magyarázta választóinak, hogy miért is nagyon hasznos az EU létezése.)

A nagy kiábrándulást lehet annak tulajdonítani, hogy a gazdasági válság, meg az őszödi beszéd vagy a BKV elvette az emberek életkedvét, és bármit kérdeznek tőlük, szívesen mondják azt, hogy „pfúj”. Árnyalja a képet, hogy közben a magyarok különösen fontosnak tartják elvben a demokratikus értékeket, például a szólásszabadságot a térségben itt tartják a felmérés szerint a legfontosabbnak.

Azonban a DeDi elemzői szerint nem lehet félvállról venni ezeket az eredményeket. Kiábrándító például, hogy a térségben itt a legkisebb azok aránya, akik szerint összességében jól működik a demokrácia. Ebből az következik, hogy a rendszerváltás utáni berendezkedés lényegében megbukott. Egészen pontosan fogalmazva, a lakosság nem szereti.

Nem sikerült a demokratikus átalakulás, és nem azért, mert a többség elutasítja az új formát, hanem mert a gyakorlatban nem látják működőképesnek. A DeDi többször is utalt rá az elmúlt hetekben, hogy mennyi gyengéje van a magyar demokráciának, például amikor azon sajnálkozott, hogy rendőrségi hírek tematizálják a kampányt, vagy amikor azért aggódott, mert politikusok sora kérdőjelezte meg az igazságszolgáltatás függetlenségét.

Mit kezdhettek ezzel a kiábrándult hangulattal a pártok?

Fidesz

A Fidesznek az volt a feladata, hogy emlékeztessen: nem a rendszer rossz, hanem azok a rosszak, akik az elmúlt években a hatalmat gyakorolták. Egyszerre igyekeztek a kemény felelősségre vonás ígéretét, és a fennálló berendezkedéshez való lojalitásukat hangoztatni. Borotvaélen táncolt a párt, még akkor is, ha meggyőző népszerűsége alapvetően nagyon kedvező helyzetbe hozta őket.

A kampány elején erősebb volt a rendszerkritikai elem, az új alkotmány ígérete például március elejére teljesen elfelejtődött. Orbán Viktor fokozatosan hagyta el a kapitalista berendezkedés kritikáját, utolsó spekulánsozása óta hetek teltek már el. Ugyanakkor megmaradtak az „új országot építünk”, a „forradalomnál is többet ér a választás”, a „nagy változás kell” típusú szólamok, anélkül, hogy ez a szinte rendszerváltással felérő ígérethalmaz konkrét intézkedések kifejtéséhez kötődött volna.

A lehetőségek kényszerű szűkössége és a nagy elégedetlenség közti feszültséget alig bírta feloldani a választás várható nyertese. Úgy kellett a párt kampányoló politikusainak földindulást ígérniük, hogy közben folyamatosan hűteniük kellett a várakozást is.

Még a nagy adócsökkentésről szóló ígéretet is fokozatosan eltolták 2011-re. A nagy újrakezdés egyre inkább egy morális változásról szóló ígéretbe hajlott, és új világrend helyett a becsületesebb kormány illúzióját kezdték árulni. A nagy elszámoltatás nyilván egy ideig lefoglalja majd választóik figyelmét, de látszik, maguk is aggódnak, hogy a szimbolikus, félmúltra koncentráló cselekvés meddig lesz elég a bizalom megtartására.

Sok tekintetben a Fidesz nagyon jól kampányolt. Sokszor képesek voltak a párt vezető politikusai egy mondaton belül ígérni eget rengető változást és nyugodt, lassú építkezést is. Azonban éppen ezért is volt meglehetősen unalmas és semmitmondó az idei kampány.

Kezdetben a rossz tapasztatok miatt nyilvánvalóan az MSZP-től félt a Fidesz, a svéd nyugdíjmodell körüli hiszti kísértetiesen emlékeztetett még a 2002-es és 2006-os kampányokra. De fokozatosan kiderült, hogy az MSZP nem képes visszaszerezni közel egymillió elvesztett szimpatizánsát, viszont a Jobbik képes volt tömegével elcsábítani fideszes szavazókat.

Az új ellenfél megerősödésével a Fidesz egyre inkább a politikai közép felé pozícionálta magát. A radikális jobboldali közönség elvesztésével a baloldal kevésbé elkötelezett felét célozta meg.

Az utolsó hetekben a párt egyetlen erős témája a kétharmados többség akarása lett. Ennek túlhangsúlyozásával látták csak a mozgósítás lehetőségét. Ezzel tudtak csak drámai hangvételt megütni, szinte vereségnek beállítva e hatalmas győzelem esetleges elmaradását.

Vereségtől azonban valójában nem kell tartaniuk, viszont láthatóan a párt elérte azt a pontot, ami után már nem lehet bővíteni a tábort. A Fidesz 1994 óta mindig több szavazatot kapott, mint az előző választáson, most azonban 2,5 millió körüli szavazóval tetőzni látszik ez a tömeg. Ami azt is jelenti, hogy 2006 óta legjobb esetben is csak kevesebb mint négyszázezer embert tudtak maguk mellé állítani.

A másik fontos hangsúlybeli eltolódás a párt kampányában, hogy a párt helyett egyre inkább Orbán Viktor személye került a középpontba. Kiderült, hogy a párt elnöke népszerűbb, mint maga a párt, például sok Jobbik-szimpatizáns is őt tartja a legalkalmasabb kormányfőjelöltnek. Ez a személyesség felé tolódás (pártlogó nélküli Orbán-plakátok és filmek, az eheti Story magazin „Orbánék és a húsvét” tematikájú címlapja stb.) a tavalyi német CDU-kampányra hasonlít leginkább. Ott is a végén Angela Merkel volt az egyetlen kampányüzenet, és a német kereszténydemokraták sem mentek bele sem vitákba, sem pedg konkrét ígéretekbe. Akkor a Spiegel azt írta a választás előtti utolsó elemzésében, hogy soha ilyen unalmas kampány még nem volt Németországban.

Jobbik

A Jobbik a legnagyobb nyertese a bevezetőben taglalt általános elégedetlenségnek. Csak az ő gyűlésükön láthattunk olyat, hogy a tömeg többször is ütemesen skandált. A Jobbik volt az egyetlen párt, amelyik teljesen új világot ígért, és ez a párt fogalmazta meg a legélesebb rendszerkritikát.

Ígéreteik többsége teljesen irreális, erősen baloldali és oroszbarát gazdaságpolitikája is meghökkentő, és több kínos történet bukkant elő politikusaikról. De mindezek ellenére is a Jobbiknak jól sikerült az idei kampány. MSZP méretű párttá nőttek, támogatóik többsége inkább fiatal. Miközben visszafogták a Magyar Gárdát, és elengedték a terrorizmussal vádolt Budaházy György kezét, fenn tudták tartani a keménykedés látszatát.

Nagyon alaposan szervezkedtek, messze több rendezvényt tartottak, mint a többi párt (a Fidesz és az MSZP hetekkel a Jobbik után kezdett csak fórumozni és utcára vonulni). Az utolsó napokra a lendület némileg megtörni látszott, de ezzel együtt a radikálisoknak várhatóan lesz okuk az ünneplésre vasárnap éjjel.

Az izgalmas kérdés innentől az lesz, hogy a kiabáláson túl képesek-e érdemi politizálásra is. Az európai tapasztalat a radikális pártok esetében azt mutatja, hogy erre valamivel kisebb az esély, mint arra, hogy holnapután megelőzzék az MSZP-t.

MSZP

Az MSZP nem tudott mit kezdeni ezzel a kampányidőszakkal. A bevezetőben említett általános utálat az elindulni sem tudó SZDSZ után őket sújtotta a legjobban. A pártot korrupciós botrányok és kormányzati kudarcok sora gyengítette. Nem kaptak erős kormányzati támogatást sem a kampányban, miniszterelnökük az utolsó hetekben is legfeljebb szimpatizáló függetlenségét hangoztatta.

Nem tudtak mit kezdeni Gyurcsány Ferenccel sem: egyszerre ígértek új jelölttel új programot, és tették az országos lista előkelő negyedik helyére bukott miniszterelnöküket. Gyurcsány ráadásul a párttal nem egyeztetett, párhuzamos személyes kampányba is kezdett.

A Fideszhez hasonlóan az MSZP is látszólag ellentmondó üzenetekkel próbálkozott, egyszerre ígért megújulást, és támaszkodott régi arcaira. Az MSZP-ben azonban ez a kettősség nem tudatos kommunikációs taktikának tűnik, hanem kényszerkompromisszumokból fakadó tétovaságnak. Éppen ezért nem is lehetett sikeres a kampányuk.

Az MSZP semmit sem tudott javítani a kampány alatt népszerűségén, a 2006 óta elveszett legalább egymillió szimpatizáns a felmérések szerint végleg elpártolt. A párt az elmúlt választások fogásai közül elővette a Fidesz szalonképtelenségéről szóló témákat, ám a Jobbik ellen háborúzó Fidesz összemosása a radikálisokkal nehezen komolyan vehető vád maradt.

Ugyanígy furcsa ötlet volt az egykori állampárt jogutódjától azt látni, hogy a rendszerváltás értékeiért aggódik egy rendszerváltó párttal szemben. A nagy demokrata-népfrontos gesztus, ami a Demokratikus Chartával 1994-ben jól bejött, ezúttal nem hozott áttörést.

Nagyon nehéz helyzetből indult az MSZP, aligha lehetett volna sokkal többet kihozniuk magukból radikális átalakulás vagy osztódás nélkül. A nagy átváltozás nyilvánvalóan rengeteg kockázatot rejtett volna, így azonban az esélye sem látszik egyelőre, hogy túllépjenek árnyékukon.

Érdekes lesz figyelni, hogy a választások után sikerül-e átlendülniük a „nyugdíjaspárt” státuson. A pártot most is meghatározó, a politikát a rendszerváltás előtt kezdő generáció elkopott és kiöregedett, a fiatalok pedig (Gyurcsánytól Hagyó Miklósig) nem tudtak hosszú távon élni lehetőségeikkel.

LMP

Az LMP a Jobbik mellett a másik nagy nyertese az általános kiábrándultságnak. Ez az egyetlen párt, amelyik még nem indult országgyűlési választáson, és most esélye lehet rögtön elsőre a parlamentbe kerülni. Ilyen 1990 óta még egyetlen párttal sem fordult elő.

A balos-zöld párt hiába áll ideológiailag igen távol a Jobbiktól, sok szempontból rájuk hasonlít a legjobban. Választóiknak konkrét ígéreteiknél sokkal fontosabb a szüzességük, vagyis az, hogy újak a politikában, és alulról építkeztek szorgosan. Mindkét párt elsősorban a fiatalokhoz szólt.

Természetesen lényegi különbség, hogy az elitellenes indulatokat ökölrázás helyett lasztidobálással fejezték ki, de ugyanazt az érzetet lovagolták meg. Akkor is, ha célcsoportjuknak nagyon más az ízlése és a világnézete, mint a jobbikosokénak – és ezáltal más megoldásokban is hisznek.

Az LMP kampánya elég erőtlenül indult, szinte összes energiájukat elvitte az ajánlószelvények gyűjtése. Amikor sikerült az egyéni körzetek közel kétharmadában teljesíteni a feltételeket, akkor viszont nagy erőre kaptak. Részben egyszerűen azért, mert el tudták hitetni célcsoportjuk egy jelentős részével, hogy van esélyük.

Az LMP-t nagyban segítette, hogy az MDF-en kívül alig támadták őket. Az MSZP tett még néhány erőtlenebb kísérletet, hogy jelentéktelennek állítsák be őket, de ez talán még segítette is a pártot abban, hogy valós baloldali alternatívának pozicionálhassák magukat.

A sajtó is jóindulattal viseltetett irántuk, érdekes színfoltként egyre többször kerültek be a híradókba, noha nagy újdonsággal vagy ötlettel alig álltak elő. Az LMP kampányfogásai közül egy gesztus azonban mindenképpen említésre méltó: csak ők vállalták, hogy pénzügyeiket teljesen átláthatóan vezessék.

MDF

Az MDF is arra a pozícióra hajtott, mint a Jobbik és az LMP: „mindenki romlott rajtunk kívül” – igyekezték üzenni. Azonban a párt nagyon nem makulátlanul indult neki a választásnak. Egyrészt húsz éve parlamenti párt, ebben a ciklusban is volt jó pár kínos ügyük. Másrészt szövetséget kötöttek a mára csak Demszky Gábor körét jelentő, rendőrségi ügyektől fulladozó SZDSZ-szel. Harmadrészt a belső vitáiktól erősen kiürült a szervezet. Negyedrészt botrányok és bizonytalanságok sora kísérte a jelöltállításukat.

Miközben figyelemre méltó, hogy az MDF egyetlenként ünnepelte a kapitalizmust, és mutatta magát tisztán nyugatos orientációjú pártnak, addig ezek az üzenetek nem tudtak előtérbe kerülni a pártot sújtó botrányok miatt.

Bokros Lajos politikai feltámasztása az EP-választáson elég volt a fennmaradáshoz. Kifejezetten komoly kommunikációs teljesítmény volt a tizenöt éve még nagyon népszerűtlen, a nemzet hóhérának beállított politikust bölcs, gyermekeknek mesekönyvet író, kedélyes úriemberré építeni.

Bokros személye uralta a hivatalos MDF-kampányt, azonban hiába sikerült jól a volt pénzügyminiszter karakterének felépítése, a mögötte lévő párt teljesen szétesett.

Az MDF sok szempontból az MSZP-hez hasonló hitelességi válságba került. Csak nem azért, mert a stabilitás kedvéért poshadttá vált, hanem épp ellenkezőleg, azért, mert az állandó megújulási kényszerben teljesen elveszítette identitását. Az MDF bemutatta, hogy milyen kockázata van egy párt teljes alakcseréjének. Abban viszont hasonlít az MSZP és az MDF, hogy történetük jelzi: az önmagáért való megmaradás igénye kevés biztonságot nyújt a politikában.

Bíztatás

A DeDi elemzése szerint még ha habókosnak is tartjuk a parlamentbe igyekvő új pártokat, gyors erősödésük azt jelzi, hogy a demokratikus rendszer lehetőséget ad egy népszerűtlen struktúra megújítására.

Ennél is fontosabb, hogy az erősen elutasított kormánypártok megkaphatják büntetésüket, vagyis a választás alkalmas lehet rengeteg évek óta forrongó indulat levezetésére. Illetve kiderülhet, hogy ezek az indulatok valójában mennyire erősek.

Ha úgy is érzi a lakosság jelentős része, hogy a mostani rendszer romlott, és távol van az ideálistól, a választás jó alkalom arra, hogy mindenki jelezze ezzel kapcsolatos véleményét. Úgy, hogy álláspontjának valódi tétje lesz.