Hány munkást lőttek le a Váci úton?

„Apám mint szervezett munkás a Vasas SC szervezésében is részt vett, eljárt a Vasas futballcsapatának mérkőzéseire, és tizenhárom éves koromtól engem is magával vitt, így lettem Vasas-drukker. Ebben az időszakban a Vasas felnőtt csapatában jól képzett, művelt, szervezett munkásfiatalok, ügyes, jó játékosok szerepeltek. A drukkerek többsége is jó szakember volt, nagy részük szervezett munkás, többségük előfizetője a Népszavának” – idézi fel 1975-ben írt visszaemlékezésében az angyalföldi születésű Ádám József – később a főváros XVI. kerületi tanácsának elnöke, A labdarúgás bűvös négyszöge című könyv szerzője –, hogyan került kapcsolatba a munkásmozgalommal.

Erős munkásszolidaritás

A visszaemlékezésből – amiből kiderült, hogy „a Vasasban igen erős volt a munkásszolidaritás”, mert amikor 1937-ben, egy béremelési követelésére reagálva kirúgják, a Vasas-edzőnek köszönhetően „csupán három hétig voltam munkanélküli”, majd a csepeli Weiss Manfréd-gyárba került – egy tipikus angyalföldi életút kezdetét és főbb elemeit olvashatjuk ki. Ádám József szerszámossegédként dolgozott a Müller és tsa. cégnél, miután jó minősítésű segédlevelet szerzett az „európahírű Schwendtner cégnél”. Vasas-meccsekre járt, 1929-től az ifiben, majd a felnőttek között játszott a Vasasban, tagja volt a munkásválogatottnak, és egyszer a budapesti válogatottnak is.

A főváros jelenlegi XIII. kerületének – elsősorban a kerület északi részének – életét, az itt élők mindennapjait bő évszázada, de inkább százötven éve, az ipar határozta meg. A Váci úti gépipari üzemek és gyárak betelepülése már a XIX. század második felében megkezdődött. „1896-ban a főváros 18 legjelentősebb gépipari részvénytársaságában – a gépgyárak 14 százalékában – 13 019 munkást, az iparág munkásainak 38 százalékát foglalkoztatták (...) a 18 legjelentősebb gépgyárból 10 a Váci úton működött” – olvasható Bencze Géza Váci út, a magyar gépipar főutcája című könyvében.

Tömegvonzás

Az 1900-as évek kezdetére az iparvállalatok, az egyebek mellett egészen a Markó utcáig közlekedő körvasút hatására sorra megjelenő Váci úti nagy gépgyárak – és a rájuk beszállítói láncként fűződő kisebb üzemek – rengeteg munkást igényeltek. A gyárakban dolgozók tömegei költöztek Angyalföldre, kisebb részt Újpestre, illetve később Rákospalotára. A századfordulón a Váci út két oldalán lévő V. és VI. kerületek voltak a főváros leggyorsabban növekvő népességű kerületei. A lakosok betelepülését segítette, hogy a gyárak fejlesztése megkövetelte a közműszolgáltatások és az infrastruktúra – például a tömegközlekedés – fejlődését, fejlesztését is.

A két világháború közötti időszakra a fővárosban hat nagy ipari zóna alakult ki, ezek egyike volt az angyalföldi. Itt volt a Bosch, a Siemens és a Ford első magyarországi cége, itt alakult az első magyar csavargyár, az Elzett, valamint számos hajógyár. A Kossuth mozi helyén jéggépgyártó működött, itt volt a Láng Gépgyár – az egyetlen, aminek a helyén még ma is gépipari vállalat működik –, itt, a Podvinecz és Heisler Gépgyárában készült az első sorozatgyártott magyar autó, az 1904-ben bemutatott Phönix. De gyártottak az angyalföldi üzemek akkumulátorokat, szivattyúkat, híradástechnikai termékeket, volt rádiótechnikai és koporsógyár is.

Volt idő, amikor a csak a Váci úton lévő gyárak több mint tizenkétezer embernek adtak munkát. Azonban, noha az angyalföldi gépipar a magyar gazdaság egészének jelentősen tényezője volt, a gyárakban dolgozó munkások életkörülményei, akárcsak a főváros más munkásnegyedeiben (Csepelen vagy Kőbányán), elkeserítőek voltak. „Egészségtelen nyomortelepek húzódtak a Váci út, Lehel út, Béke út mentén, főként ezek rosszul világított, elhanyagolt mellékutcáiban” – írja erről az időszakról Wellner István egy, az 1980-as években megjelent Budapest-kötetben.

A nyomorúságos életkörülmények között élő munkások között hamar megkezdődött az önszerveződés, a szociáldemokrata, majd kommunista politikai szervezetek alapjául és sokszor álcájául szolgáló szakszervezetek megalakítása, megjelentek a szolidaritás különböző formái. Sokan a kilakoltatások ellen küzdve csatlakoztak a mozgalomhoz: a szervezett munkások a lakbért fizetni nem tudó, ezért bérlakásaikból rendőrökkel kiköltöztetett családokat visszaköltöztették a karhatalom elvonulása után. Miután Angyalföldnek – főleg külsőbb részeinek – nem volt jelentős lakossága az ipar és a vele együtt érkező munkásság megjelenése előtt, az itt élők között nagy volt a munkások és így a baloldali eszmékre fogékonyak aránya.

Szemléletes adat: a Népszabadságban 1959 januárjában megjelent egy felhívás, amelyben volt vöröskatonák jelentkezését várták a XIII. kerületben. A kerületi helytörténeti gyűjtemény egy huszonkilenc névből álló listát őriz, ebből a huszonkilencből tizenegyen még akkor is Angyalföldön éltek. Persze a Tanácsköztársaság elbukása és a Vörös Hadsereg vérveszteségei a kommunistákat még a kerületben is legyengítették, Moldova György Kádár-könyve szerint „az 1930-as években a Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) egy hozzávetőlegesen ötszáz fős »kemény mag«-ból állt, és egy-kétezer, vele lazább kapcsolatot fenntartó szimpatizánsra számíthatott (...) a magyar baloldal eszmei terepét a szociáldemokrata párt uralta”.

Sztrájkok és a Vasas

A helytörténeti gyűjteményben olvasható visszaemlékezések szerint a kerületben élők közül sokakra a jelentős munkásmegmozdulások hatottak mozgósító erővel. Sokan az 1912-es vérvörös csütörtök vagy az 1930 őszi munkástüntetéstől datálták aktív szerepvállalásukat a mozgalomban, bár az 1911-ben alakult Vasas SC ie fontos közösségteremtő tényező volt, mint az Ádám József visszaemlékezéséből is kiderül (a klubnak a második világháború után az egyébként Vasas-szurkoló Kádár János lett az elnöke, a csapat 1957 és 1977 között hatszor volt magyar bajnok, 1966-ban veretlenül, ami azóta sem sikerült magyar csapatnak).

„1912-ben volt a Váci úti nagy sztrájk, amikor még a villamosokat is felborítottuk, kiabáltuk, hogy kenyeret, munkát, mert akkor bizony igen nagy munkanélküliség volt. Ez nagyon felrázott, és további munkára buzdított a dolgozó nép érdekében” – írta visszaemlékezésében az 1897-ben született angyalföldi Albert Mihály. A szervezett munkásokat gyakran üldözték, a helytörténeti gyűjteményben külön visszaemlékezések olvashatók a börtönkollektíváról.

Ezekből az is kiderül, hogy „a legális munkásmozgalom nálunk kialakult szervezeteiben mindenhol jelen voltak a kommunisták (...) illegális bázis-szervezeteink nagy többsége a szakszervezetekben működött”. A kollektívát ellátták politikai és önképzésre alkalmas anyagokkal a látogatásokon, a beküldött csomagokban. „Az egyik legfontosabb külső munkatárs Rajk Júlia volt, akit Elsner Magda, egyik rabtársunk nővére szervezett be (...) tőle kaptuk meg a párt illegális röplapját a Ságvári Endre legyilkolásáról (...) Júlia merészségét még jobban tudtuk méltányolni utólag, amikor megtudtuk, hogy abban az időben már a rejtőzködő Rajk Lászlóról is neki kellett gondoskodnia.” (Rajk Júlia fia, ifjabb Rajk László később, 1990-ben, az SZDSZ jelöltjeként a kerület egyik parlamenti képviselője, később a Lehel téri új piacépület tervezője lesz.)

Dicsőséges forradalmi hagyományok

Ilyen előzményeklel nem csoda, hogy a második világháború után a munkásmozgalomban kitüntetett szerepe lett az 1938 óta XIII. kerületben hívott városrésznek. „Angyalföld dicsőséges forradalmi hagyományokkal rendelkező fellegvára a magyar munkásmozgalomnak” – a KISZ XIII. kerületi küldöttgyűlésére 1981-ben készült beszámoló szerint maga Kádár János dicsérte ezekkel a szavakkal a főváros északi városrészét.

A legtöbb hely- vagy politikatörténeti dokumentum is kész tényként kezelte, hogy „Angyalföld a századforduló óta a forradalmi munkásmozgalom bázisa. A közigazgatási határok az évtizedek alatt gyakran változtak, de Angyalföld politikai határai mindig is átnyúltak a kerületen” – ahogyan az az ominózus 1981-es KISZ-küldöttgyűlés köszöntőjében elhangzott, felszólítva a fiatalokat, hogy ismerjék meg „az elmúlt korok nagy embereinek életét, a nemzetközi és a hazai munkásmozgalom hőseinek, az ifjúkommunista mártírok (...) tetteit, alkotásait”, ami ebben a kerületben különösen fontos, mert „Angyalföld ebben az átlagosnál gazdagabb”.

A kerület nemcsak a kommunisták jelentős tömegbázisa volt, hanem számos, az állampárti időszakból ismert szóhasználattal párt- és állami vezetőt is adott az országnak. A névsort Kádár Jánossal kell kezdeni, neki itt volt az örökös parlamenti képviselői körzete, itt volt párttitkár Biszku Béla, de a XIII. kerületben – bár nem Angyalföldön, hanem Újipótvárosban – élt Aczél György és Horn Gyula is (utóbbi még a rendszerváltás után, miniszterelnöksége idején is).

Munkásfiatalok tömegei

A korabeli statisztikai adatok is alátámasztják, hogy a kerület munkásjellege az 1980-as évek közepére sem szűnt meg. A hatvanas évek végén a KISZ-tagok hetvennégy százaléka „üzemben dolgozó munkás” volt, de még 1981-ben is tizennégyezer munkásfiatal (közülük több mint ötezer KISZ-tag) élt Angyalföldön (a lakosok száma 135 ezer volt, akkor már csaknem tíz éve csökkent, majd 129 ezerről fordult vissza a nyolcvanas évek második felétől).

A gimnazisták nagyjából egyharmada munkás szülők gyermeke volt. De eleve nem voltak sokan: a kerületben mindössze két gimnázium működött nagyjából ezer tanulóval, az általános iskolát befejezők többsége szakmunkásképzőben tanult tovább (vagy ott sem: a Kender-Juta gyárban a hatvanas évek közepén 1885-en dolgoztak, ebből csak ötvenegy volt értelmiségi, és csaknem ezer embernek legfeljebb nyolc általánosa volt). Méghozzá nem túl jó körülmények között: egy 1984-es, akkoriban szigorúan bizalmasnak minősített KISZ-dokumentumban az olvasható, hogy „a szakmunkásképzés van a legrosszabb helyzetben, nehézséget okoznak az intézmények tárgyi, működési feltételeiben mutatkozó hiányrosságok”.

A dicső munkásmozgalmi hagyományok ellenére – aminek része volt az is, hogy 56-ban a kerület enyhén szólva sem számított a forradalmi események középpontjának, a kerületi pártbizottság például csak október 30-án oszlott fel, a november 11-i pártaktíva-értekezleten már Kádár János is megjelent – az 1980-as évekre a fiatalok már nem értékelték kellőképp a múltat.

Itt élünk, itt dolgozunk

Holott a párt és a KISZ mindent megtett: például „Itt élünk – itt dolgozunk" címmel helytörténeti témájú vetélkedőt szerveztek a kerületi KISZ-kluboknak. A döntőt 1977. április 2-án tartották, a műsorvezető Vágó István volt, egyebek mellett olyan kérdésekre várta a választ, hogy hány munkást lőttek le a Váci úton az 1912 máus 23-i vérvörös csütörtökön – négyet, a forgatókönyvben megjegyezték, hogy „ennél csak pontos számot lehet elfogadni helyes válasznak”, ami egyébként 5 pontot ért, és fel is sorolták az áldozatokat: a 18 éves Hatyina Sándort, a 39 éves Gálisz Ignácot, a 30 éves Kohu Kristóf Djalalofot és a 19 éves Preszlik Ilonát –, vagy azt, hogy mi történt a Madarász telepen Pista bácsi vendéglőjében 1945 január 18-án (ekkor és ott alakult meg a párt kerületi alapszervezete).

De kiderülhetett a vetélkedő résztvevőinek, hogy 1945-ben Budapesten a legelső villamos a Váci úton indult meg (az 55-ös az Újpest víztoronytól a Forgách utcáig, február 7-én), és azt is, hogy a kerületben akkor három troli- (75, 76, 79) és tíz villamosjárat (3, 4, 6, 12, 14, 15, 15/a, 33, 33/a, 55) közlekedett.

Pénz és cinizmus

Ám úgy tűnt, hiába volt a dicső múlt tüzének táplálása, a KISZ-jelentések szerint a fiatalok szemlélete túlzottan pénzközpontúvá válik, „szinte elfogadott jelenségnek számít ma már a munkahelyen a fusi munka elvégzése”, de megemlítik egy másik helyen, hogy erősödik a pesszimizmus, a türelmetlenség, a fiatalok egy része a „társadalmi, közösségi kérdések iránt közömbös vagy esetenként cinikus”. A problémák között a korrupció, a bürokrácia és a lakáskérdés vezet.

A némileg gyarapodó számú angyalföldi értelmiségi fiatalok szóvá teszik azt is, hogy fizikai segédmunkát kell vállalniuk másodállásban, olyan alacsonyak a diplomások bérei (holott a nyolcvanas évek elején volt olyan ötéves időszak, amikor az angyalföldi gyárak termelése több mint ötven, a fizetések 31 százalékkal nőttek).

És ami nem változott: az x helye

Az elmúlt húsz évben lezajlott változások átalakították ugyan a kerület településszerkezetét – a Váci úti gépipar eltűnt, ahogyan a silány minőségű lakóházak és a tíz villamosjárat többsége is –, az itt élők politikai szocializációja azonban csak lassan alakul át: mint az Index kerületi választási blogjában megírtuk, 1994 óta a kerület két tiszta egyéni választókörzetében csak MSZP-s jelöltek nyernek, és a mostani választáson is ők érték el a szocialisták két legjobb eredményét.

Azonban ha a mostani választási eredményeket szavazóköri szintekre lebontva is megnézzük, látható, hogy a korábban homogén munkáskerület lakosságának összetétele jócskán megváltozott az utóbbi években. A negyvenkét szavazókörből idén csak tizenegyben kapott több szavazatot az MSZP listája, mint a Fideszé, ebből a tizenegyből három a Karikás Frigyes utcai és Árpádhídfői lakótelepen volt. A legnagyobb különbséggel is lakótelepi környéken, a Gyöngyösi utcai panelek vidékén verték a szocialisták a Fideszt, a 90-es szavazókörben másfélszer annyi szavazatot kaptak.

A Fidesz a kerület keleti részében volt erősebb, a Reitter Ferenc utca, a Szent László utca, valamint a Szegedi út térségében voltak olyan szavazókörök, ahol kétszerannyian szavaztak a Fidesz, mint az MSZP listájára. Volt egy olyan szavazókör, ahol az LMP-lista is majdnem annyi szavazatot kapott, mint az MSZP-lista (19 és 23 százalékok, míg a Fidesz 42-t ért el), ide a Frangepán és Petneházy utcák részben új építésű társasházi lakásai tartoztak. Megfigyelhető volt hasonló jelenség a Duna-parton épült, a Duna-pláza mögötti lakóparkok szavazóinál is: náluk negyven százalék fölött volt a Fidesz-lista, 29 százalék alatt az MSZP-lista, és 15 százalékon az LMP-lista támogatottsága.

Az egyéni eredményekben fordított trend látható: 34 szavazókörben nyert Tóth József és nyolcban Spaller Endre. Utóbbi a kerület keleti részében (Csata utca, Petneházy utca térségében, egy Jász utcai és Gyöngyösi sétányon lévő szavazókörben) nyert, ezeken a helyeken jellemzően az egyébként negyedik Jobbik-jelölt is megverte a harmadik helyezett LMP-jelöltet. Az egyéni és a listás eredmények különbsége – Tóth több mint háromezerrel több, Spaller nyolcszázzal kevesebb szavazatot kapott, mint pártja – is arra utal, hogy az angyalföldiek a mostani választáson már nem csak a pártszimpátia alapján döntöttek.