Metrólejáró épült a Mohácsi csata helyszínén

„Lemenne innen, kérem? A közönség ott lenn tartózkodhat.”

„De onnan nem látunk semmit.”

„Igen, sajnálom, de nem én találtam ki a szabályt. Itt fenn csak a víájpí vendégek tartózkodhatnak.”

A biztonsági őr igazat mondott, a Mohácsi csata 485. évfordulójára Sátorhelyen épült emlékhely avatóünnepségén tényleg csak a fontos beosztásúak lehettek a felszínen. A székeken helyi értékű VIP-ek ültek, urak vállra vetett zakókban, nők válltöméses zsorzsettkosztümökben. Az országos politikai celebek közül a szlovákverő Kövér László, és az önkéntes cenzorok városát vezető Páva Zsolt tette ki magát a tomboló napsütésnek, továbbá Szekó József, a polgármester, akit egy jobbikos képviselő ütött le.

A különböző korok magyar egyenruháit bemutató színjátszó kör tagjai állhattak még a vadonatúj épület közelében: a bőrsapkás, zöld kaftános, fehér farmernadrágos katona; a páncélinges, a huszár meg a terepruhás.

A nem politikus látogatók távolabb, a történelmi emlékhely gyanánt még 1976-ban épült gödörben kaptak helyet, a Keleti pályaudvar egykori aluljárójára emlékeztető placcon, amelyet körben kőlapokkal raktak ki, az árkádok alatt vécék és bezárt boltok vasajtói sorakoztak, felülről pedig pokolian tűzött a nap. Az emberek egymást nézhették, és kaptak ingyen szódát.

Míg pezsegtek a műanyagpoharak, a politikusok a felszínen az évszázadok óta bevett szokás szerint a maguk számára rendezett ceremónián maguknak bizonyították be, hogy nélkülük semmi nem állna most e földön. Boross Péter volt miniszterelnök, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnöke szerint például hatvan éve kezdődött a nemzettudat rongálása, amelynek keretében elhitették az emberekkel, hogy a jobbágynyúzó, önző és széthúzó nemesi réteg segített szétzilálni az országot, pedig éppen az ő harcuk, ügyeskedésük volt a túlélésünk záloga.

Szerettem volna kölcsönkérni Boross alternatív történelemkönyvét, amelyben nem léteztek azok az urak, akik inkább a törökkel szövetkeztek, mint egymással, sem olyanok, akik az utolsó pillanatig vonakodtak a király mögé állni a nehéz időkben, de úgy tűnt, azt még Kövér Lászlónak sem adja kölcsön. Az országgyűlés elnöke ugyanis elismerte, hogy az országot rengeteg önző ember is lakta. Kövér – aki a várakozásokkal szemben nem üzent hadat visszamenőlegesen Törökországnak – a jók és a rosszak kedvező arányával magyarázta, hogy a tragédiák ellenére a magyarság még létezik: „Létünket, hazánkat, kultúránkat csupán annak köszönhetjük, hogy harminchat emberöltő alatt végtére is a jobbakból voltak többen. Mindig akadtak elegen, akik képesek voltak áldozatokat hozni azért, hogy újraépítsék mindazt, amit balsors, idegen erők és a közöttünk élő léhák, gyávák, önzők és árulók leromboltak.”

Hangszórók mindenhova kerültek a környéken, így szerencsére az aluljáróban várakozók is értesülhettek arról, hogy az önfeláldozásukra továbbra is számít az ország vezetése. A jövőbeli önfeláldozók lelkesítésére pedig végül átadták a Vadász György tervezte emlékművet, aminek ugyan csak a tetejét lehetett látni a gödörből, de azt úgy építették meg, hogy senkit ne zökkentsen ki az aluljárós hangulatból. A poszt hetvenes évekbeli épület remek kiegészítője lehetett volna bármely budapesti külvárosi közlekedési csomópontnak.

Óriás majom

Amikor a VIP-ek elvonultak az állófogadásra, és fel lehetett jönni a felszínre, kiderült, hogy a négyszintes fém-üveg-beton monstrum a magyar koronát formázza, az elvonatkoztatás halvány szándéka nélkül, azzal a természetes naivitással, amellyel legutóbb Indiában találkoztam, ahol a népszerű majomisten temploma egy betonból épült konkrét majom volt, négyemeletnyi magasságban kivitelezve.

Testközelbe érve elbizonytalanodtam, hogy a betonkorona tényleg 30 éve épült, és valahol mögötte kell keresni az új emlékművet. Az épület ugyanis nem csak naiv volt, de olyan idejétmúlt technikát használt, amivel manapság legfeljebb díszlettervezők dolgoznak, ha történetesen egy szocialista retrofilmhez rendelnek tőlük hátteret. A fém-üveg-beton szerkezetek lényege ugyanis a légiesség, az esztétikába forduló mérnöki teljesítmény, amely lehetővé teszi, hogy az üveg- és fémelemek önmagukat tartva lebegjenek a látogató felett. Ilyet láthatnánk például a CET-nél, ha a főváros előző vezetésének döntéseit dafke ellehetetlenítő jelenlegi városvezetés miatt nem lenne elzárva előlünk a fél éve kész épület.

Az óriási korona azzal is növelte bizonytalanságomat, hogy vakolata hámlott, a korlátokba üveg helyett műanyaglapok kerültek, lógtak a vezetékek a falból, a kőburkolat pedig szétesett. Néhány üveglapot fedő fólia ébresztett rá, hogy az épületet valójában nem fejezték be az átadóra, csak ezt nem tartották lényegesnek megemlíteni az évszázados nemesség ajnározása közepette. Pedig mennyivel őszintébb lett volna Kövér László beszéde: "Mohács akkora tragédia nemzetünknek, hogy azóta sem bírtunk talpra állni, és például ezt az emlékművet is félkészen fogjuk most átadni."

De erről senki nem ejtett egy szót sem, a lelkes látogatók pedig beözönlöttek a multimédiás terembe, és próbálták kitalálni, mi végre vibrál a vetítés a falon, nem gondolva arra, hogy egyszerűen azzal az attrakcióval sem készültek el. Úgyhogy egy ideig nézték a hangyákat a vásznon, majd elbizonytalanodva megtekintették a hat, rozsdás kardokat bemutató vitrint, jelezve, hogy szeretnének közel kerülni ahhoz, amiről ez a dolog szól.

A távolról koronának kinéző épület közelről azonban csak arról szólt, hogy Mohács óta nem változott semmi, az urak a közeli ligetben pezsgőztek, az alattvalók pedig kaptak egy összetákolt szimbólumot, hogy tudják, számítanak az önzetlenségükre. A nemzettudat ébredésének emlékműve egyébként 76 százalék EU-támogatással készült.