Máté, Mirella
12 °C
30 °C

25 éve verték fel

2012.09.29. 08:48
Lakiteleken 1987-ben 181 ember gyűlt össze Lezsák Sándor kertjében, hogy jelezzék, csak a többpártrendszer és a cenzúra eltörlése hozhat kiutat az akkori válságból. Az MSZMP-s Pozsgay Imre meghívása megosztotta az akkori kicsi ellenzéket. A találkozó egyszerre volt az MDF bölcsője és a rendszerváltáskor felbuzgó népi-urbánus harc kezdete is.

Csütörtökön volt 25 éve, hogy Lakiteleken, e Bács-Kiskun megyei községben Magyar Demokrata Fórum néven megalakult egy csoport, amely párbeszéd szervezését ígérte a magyarság megmentésére.Az évforduló alkalmából szombaton konferenciát és ünnepi vacsorát rendeznek Lakiteleken, ahol résztvevőket üdvözli Orbán Viktor miniszterelnök is.

Súlyos válság

Az első, 1987-es találkozón elfogadott nyilatkozat első bekezdése apokaliptikus képet fest a korabeli Magyarországról:

„A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott. Népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe. A magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja. Nemzetünknek nincs közösen vállalható jövőképe.”

Az utolsó gondolat azonban a bizakodásról szól: „Hisszük, hogy a megújhodás erőinek széleskörű összefogásával kijuthatunk a válságból.”

E szerveződésből nőtt ki a következő évben mozgalommá, majd nem sokkal később párttá alakuló MDF, amely 1990-ben megnyerte az első szabad választásokat. Az 1987-es találkozó jelentősége azonban túlmutat a párt megszületésén. A találkozón negyvenegyen szólaltak fel, és kilencen írásban adták be hozzászólásukat, azonban az ötven emberből csak húszan lettek a párt tagjai. Az 1987-es hét főszervező közül pedig a 90-es évek közepére már csak Lezsák Sándor maradt tagja az MDF-nek. Lezsák most a Fidesz frakció tagjaként a parlament alelnöke. A főszervezőkről és a lakitelekiek emlékeiről nézze meg a 20. évfordulóra készült összeállításunkat.

Fényre léptek

A találkozó legfontosabb jelentősége, hogy az MSZMP egyeduralmát először kérdőjelezték meg nyílt szervezkedésben. A lakiteleki nyilatkozat pluralizmust követel, vagyis azt, hogy a válságot „valamennyi progresszív társadalmi erő összefogásával” győzzék le. Ugyan a többpártrendszer követelése szó szerint nem jelenik meg, de a követelést nem nehéz ennek értelmezni. Főleg, hogy ez van a folytatásban: „A politikai és társadalmi szervezetek jelenlegi rendszerében nincs biztosítva az önálló és független nézetek kifejtése” – jön később a nyilatkozatban, megindokolva, hogy miért kell életre hívni a Magyar Demokrata Fórumot.

A nyilatkozat másik elég konkrét követelése a cenzúra eltörlése. Az aláírók így fogalmaznak a résztvevők igényeiről: „szükségesnek érzik alkotmányos keretek között működő, független sajtóorgánumok létrehozását”.

Természetesen nem a lakiteleki találkozóval érte az első kihívás az állampártot. A találkozó előtt néhány hónappal előtt jelent meg például a Beszélő című illegális folyóiratban a Társadalmi szerződés című kiáltvány, amely így kezdődött: „Kádárnak mennie kell”.

Lakitelek azonban abban első volt, hogy szervezői nemcsak demonstratívan összegyűltek, hanem közvetlenül a hatalomhoz is fordultak. Meghívták a megyei tanács elnökét és az országos vezetők közül Pozsgay Imrét, aki akkor a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára volt. Pozsgay fel is szólalt a találkozón. A szervezők ezzel párbeszédet kezdeményeztek, és jelezték, hogy igényt tartanak az ország ügyeinek közvetlen befolyásolására is.

Pozsgayt emlékei szerint a szervezők közül 1987 augusztusában Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Csurka István, Fekete Gyula és Für Lajos keresték meg.

Sértettek

Éppen az MSZMP bevonása, tárgyalóasztalhoz ültetése váltott ki már a szervezés pillanataiban vitát. És még évekkel később is kölcsönös vádaskodásokhoz vezetett ez a gesztus.

Volt az egész találkozónak egy olyan értelmezése, hogy itt vált szét először látványosan az pártállam ellenzéke. Főleg, hogy az 1985-ös, a lakitelekinél sokkal konspiratívabban szervezett monori találkozón még együtt voltak azok, akiket népi-urbánus felosztásban lehetett csoportosítani, később pedig az MDF–SZDSZ-ellentét mentén.

Holott Lakitelekre is meghívtak többeket, akik az akkor demokratikus ellenzéknek nevezett, később az SZDSZ-t megalapító csoporthoz tartoztak, bár az is kétségtelen, hogy maguk a szervezők egyértelműen egy másik szubkultúrához tartoztak.

A két irányzat közti, Lakitelekhez köthető hasadást egy egészen konkrét helyzet provokálta ki. Pozsgay ugyanis jelezte, hogy csak akkor tud elmenni, ha olyan személyeket nem hívnak meg, akik ellen ellenzéki tevékenységük miatt eljárás folyik. A szervezők a feltételt elfogadták, így lemondtak többek között Kis János és Tamás Gáspár Miklós meghívásáról. Ezen felháborodva többen lemondták a részvételüket, például Vásárhelyi Miklós. Mások azonban eljöttek ebből a körből is, és fel is szólaltak (például Konrád György író), és voltak, akik felszólalásukban külön kitértek arra, hogy rossznak tartják a hiányzók távolmaradását. Lengyel László tett így például, aki külön figyelmeztetett, hogy a progresszió különböző irányzatainak megosztása a kormány malmára hajtja a vizet.

Ugyanakkor az 1994-es MSZP–SZDSZ-koalíció megkötését a másik oldal végső bizonyítéknak tekintette arra vonatkozólag, hogy mégiscsak ők voltak az igazi ellenzék, és méltatlan volt Pozsgay feltételének teljesítése miatt megalkuvással vádolni őket. Bíró Zoltán a mostani évforduló kapcsán így foglalta össze a véleményét erről a Magyar Hírlapnak: „Lakitelek önálló társadalmi kezdeményezés volt, de nem használtuk vele kapcsolatosan az ellenzéki jelzőt. Hogy úgy mondjam, „vértelenül” akartunk előbbre lépni, talán ezért sem volt a találkozónak forradalmi hőfoka. A radikális urbánus ellenzékkel nem akartunk összebútorozni. De azért meghívtuk Vásárhelyi Miklóst, ám ő nem jött, eljött viszont Konrád György, s föl is szólalt. Nem volt mit kezdeni ezzel az ellenzékkel, mint kiderült, az utóbbi huszonöt évben ők kerültek kulcspozíciókba az MSZP-ben, a gazdaságban, a médiában egyaránt. Meglátták a veszélyt a lakiteleki találkozóban. Másnap a SZER-ben már Kasza László olyan kérdéseket tett fel, mintha antiszemita felhangjai lettek volna a tanácskozásnak, két hét múlva pedig ugyanezzel a váddal állt elő az amerikai sajtó.”

A félreértésekkel és kölcsönös gyanakvással teli vitákat jól jellemezték, hogy a demokratikus ellenzék köreiben elterjedt, hogy az akkoriban a minisztertanács elnökének frissen kinevezett Grósz Károly üdvözletét küldte Lakitelekre. A találkozóra végül nem elhívott Kis János például később ezt írta Lakitelekről: „Ott volt Pozsgay Imre is, az új kommunista vezető garnitúra egyik kulcsembere, s az éppen hivatalba lépett miniszterelnök, Grósz Károly üdvözletét hozta”. Ez azonban erős túlzás, mert Pozsgay arról beszélt a lakiteleki sátorban, hogy tájékoztatta Grószt a találkozóról, és a nevében ezt mondta: „Kész a párbeszédre minden konstruktív erővel, amely a kibontakozás útját keresi”.

A hatalom zavara

A találkozó jelentőségét az is növelte, hogy a szervezkedésről hírt adott az állami sajtó is. Pozsgay a Magyar Nemzetnek adott egy hosszú interjút (ez egyébként csak november 14-én jelent meg, amikor Pozsgay éppen Finnországban volt hivatalos látogatáson), amiben részletesen beszélt a lakiteleki találkozóról. Pozsgay most a Magyar Hírlapnak így emlékezett az interjúra: „A hatás leírhatatlan volt. Úgy emlékszem, 2.50 forintba került akkor a Magyar Nemzet a standon, de ezért a számért 200 forintot is elkértek kéz alatt”.

Az interjút a korabeli pártvezetés túlzásnak tartotta, és fegyelmi eljárást indítottak Pozsgay ellen. Kádár János és Grósz Károly is jelezte az eljárás alatt, hogy károsnak tartották Pozsgay lakiteleki fellépését, és pláne az interjút. A szóbeli dorgáláson túl különösebb következménye nem lett az ügynek, a következő évben Pozsgayt beválasztották az MSZMP Politikai Bizottságába, majd hamarosan államminiszter is lett.

Izgatott hangulat

A résztvevők a visszaemlékezések szerint átérezték a nap jelentőségét, izgatott beszélgetések és nagy viták ideje volt ez. Délelőtt a hőség, különösen a sátor fülledtsége nehezítette a figyelmet, délután pedig az áramszünetek és a vihar okozott gondot, de a rendezvényt egyik sem tudta elrontani.

Az alábbiakban néhány fontos részlet olvasható a lakiteleki felszólalások szövegeiből:

Lezsák Sándor arról, hogy a résztvevők érdemben bele akarnak szólni az ország ügyeibe:

Törvényszerű, hogy e baráti találkozó megszerveződött. Ehhez nem lett volna elegendő a politika még ma is kétséges, ingadozó türelmi rendelete. Biztatóbb az a bennünk növekvő készség, hogy ki kell szakadnunk a nomád értelmiségi léthelyzetéből.

Fekete Gyula arról, hogy szerinte a résztvevők amolyan harmadik utas, se nem kapitalista, se nem kommunista rendszerben gondolkodnak:

Abban az értelemben, hogy az egyén és a közösség olyan harmóniáját akarjuk a társadalomban, amely sem Nyugaton, sem Keleten ez idáig még nem valósult meg, ebben valószínűleg mindnyájan elkötelezettek vagyunk.

Pozsgay Imre arról, hogy az MSZMP esetleg kész valamiféle partnerségre az ellenzékiekkel:

Mert elképzelhetőnek tartok egyfajta nemzeti koalíciót – félve mondom ki ezt az itt-ott diszkreditált szót –, anélkül, hogy abból a kritikát kiiktatnánk, mert félő, hogy az együttműködési szándékot is kiiktatnánk vele.

Csurka István a nemzethalál rémképét is felvetette:

A szemünk láttára írja át gyermekeink tudatát egy idegen kéz, és nekünk szavunk sincs hozzá. A szemünk láttára teszik gyermekeink vállára apáik elkövetett és el sem követett bűneit egy bizonyos progresszió nevében, és a nép ártatlan gyermeke, mire felnő, megtanulja titkolgatni magyar voltát.

Gombár Csaba többpártrendszert követelt:

Ezek azonban olyan kérdések, amelyeknek a megoldása csak a pártelvű pluralizmus alapján létezhet, amelynek intézményesülnie kell, amelynek a technikája ki kell hogy alakuljon, és hát körülbelül ez a fogalom az, ami egyébként is a történetileg kialakult szabadságvágyainkat, igényeinket, problémáinkat jelen pillanatban mint korszerű vagy divatos fogalom átfogja, magába foglalja ezt az egész kérdéskört.

Csengey Dénes szomorúan állapította meg, hogy az országnak nincs igazi fővárosa:

Budapest ma sem Magyarországon fekszik, hanem a levegőben lebeg kétfelé szakadva az ideológiai irányadó Moszkva és a hitelező Nyugat között. Hasadt arca egyik felével fegyelmet jelez erre, a másikkal liberális hajlandóságokat amarra. Mimikájában nincs szabad kapacitás egyébre. Ami alatta hallgat és sötétlik megnevezetlenül, az Magyarország. Bizalmatlanság és hitehagyottság övezi itt a kétirányú mimétikus produkciót.

Lengyel László teljes gazdasági összeomlást jósolt:

Most nézzünk szembe azzal, hogy ha néhány hónapon belül nem lesz változás a gazdaságban, akkor nincs kiút. Lehet kijátszani mindenféle politikai eszközöket, lehet arcul ütni ellenzéket vagy nem ellenzéket, meg lehet gumibotoztatni a fél országot, vagy lehet édesgetni – nem változtat semmit azon a tényen, hogy nem vagyunk Európában.

Elek István elválasztotta a szívet a májtól:

Vannak itt reformkommunisták és vannak e népi tábor képviselői. Én úgy érzem, hogy mi nem egy táborban vagyunk, ezzel nem akarok semmi rosszat mondani, csak egyszerűen másképpen éltük meg ezeket az évtizedeket, más a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyünk. Én más pozícióban vagyok egy iskolában, ahol nyomorgat egy községi párttitkár a hülyeségeivel – és Pozsgay Imre, aki a Népfrontban mégiscsak ennek a politikai elitnek az egyik felelős vezetője, akármennyire korlátozott is a Népfront szerepe és a Népfront élén Pozsgay Imrének a szerepe.

Bíró Zoltán elmondta, hogy szerinte az MDF-nek minek kell lennie:

Kinyilvánítjuk igényünket és szándékunkat egy olyasféle fórum létrehozására, amely a jövőben képes lehet közvetítő, tényfeltáró és javaslattevő szerepet betölteni államhatalom és társadalom között; amely a részvétel, a párbeszéd és az együttműködés egyik szerény lehetőségét nyújthatja minden tiszta szándékú magyar demokratának, aki a nemzet ügyét, a magyarság jövendő esélyeit a szívén viseli.

Bába Iván a távolmaradókról szóló vitához szólt hozzá:

Vásárhelyi Miklós és Mécs Imre általam hozott üzenete kifejezetten így szól: nem azért nem jöttek el, mert Vásárhelyi Miklós beteg, hanem Vásárhelyi Miklós azért nem jött el, mert voltak mások, akik nem jöhettek el.

Dénes János elküldte Kádárt:

A Beszélő különkiadásában megjelent Társadalmi Szerződés című reformprogram a javaslatát egyszerűen így kezdi: „Kádárnak mennie kell!” Én úgy gondolom, ennek a kijelentésnek feltétlenül a meggondolás tárgyát kellene képeznie, különösen a szóban forgó személy esetében.

Czakó Gábor nem volt benne biztos, hogy az MSZMP képes a megújulásra:

Vajon mostani vezető rétegünk elszánta-e végre magát igazi reformokra? Bír-e a reformkoriakéhoz hasonlítható bátorsággal és nemzeti felelősségérzettel ahhoz, hogy (...) átalakítsa a hatalmát eddig lehetővé tevő jogi – szakszerűbben ex lex – állapotot olyanná, amely a modern jogállamiságnak megfelel, a nem népképviselt jogforrások megszüntetésétől kezdve, a szocialista összeköttetésnek nevezett, intézményesített korrupciós hálózat fölszámolásáig.

Tóth Károly Attila emlékeztetett, hogy a rendszer alapjaiban hazug:

Az alkotmány második szakasza kimondja azt, hogy ebben az országban a legfőbb hatalom a népé, és a nép ezt a hatalmat választott képviselőin keresztül gyakorolja. Nagyon sokan tudjuk, hogy ennek milyen defektusai vannak a gyakorlatban, kezdve a választási eljárástól egészen az Országgyűlés ügyrendjéig. A 3. paragrafusa alkotmányunknak úgy szól, hogy az ország vezető ereje az MSZMP. Véleményem szerint ez a két szakasz így, ebben a formájában ellentmondásban áll egymással, különös tekintettel arra, hogy semmiféle törvény nem szól arról, hogy a párt milyen viszonyban áll az egyéb államhatalmi szervekkel.

Az akkori hangulatot különösen érzékletesen adja vissza Furmann Imre visszaemlékezése, aki 1990-ben az MDF egyik alelnöke lett, és jogvédőként vált ismertté:

Pozsgay politikus volt, taktikázott. Jó volt őt hallgatni, a jelenléte pedig azért azt is jelentette, hogy olyan nagy bajunk ebből az összejövetelből nem lehet. De ahogy következtek egymás után a felszólalások és különösen a szünetben zajló kiscsoportos beszélgetések jelezték, itt már a taktikázó magatartás kevés. Furcsa paradoxon, hogy ezt az érzést pontosan Pozsgay beszéde és jelenléte szabadította fel. Csurka István beszél. Dörgedelmesen. Hatalmas tapsot kap. Benda Kálmán szól. Kifogásolja, hogy ha nemzeti összefogásról van szó, akkor másokat is meg kellett volna hívni, és nem ért egyet a meghívás elmaradásával. Nem tudom, hogy kikről beszél, neveket nem említ.

Furmann ezen soraiban benne van, hogy miért volt nagy jelentősége, hogy a hatalom is képviseltette magát, miért jelentett áttörést Pozsgay jelenléte is. És kiderül belőle az is, hogy a már helyszínen lappangó népi-urbánus megosztottság mennyire nem volt nyilvánvaló akkoriban, főleg ahhoz képest, hogy utólag ebből a szempontból Lakitelek szerepe mennyire felértékelődött.

Furmann így fejezte be emlékezését:

Késő délután ért véget a találkozó, hosszan búcsúztunk egymástól, a Lezsák családtól, akik szimpatikusan, szerényen és remekül szolgálták ki az összejötteket. A Trabanttal négyen indultunk hazafelé. Serfőző Simon mellett útitársunkul szegődött Bertha Zoli Debrecenből, meg Elek István.