Előd
7 °C
17 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

A bauxitnak vége, jön a gyógynövény

2013.04.29. 10:12
A bakonyaljai Halimba az ötvenes évektől, a bányászat felfutásától kezdve évtizedekig élvezte a kommunista nehézipar központjainak járó kiváltságokat. Ugyan a kivételezett helyzet a rendszerváltással megszűnt, a bauxitbánya továbbra is a biztos egzisztenciát jelentett a helyieknek. Egészen idén februárig, amikor a megroppant Mal Zrt végleg bezárta.

Két hónapja temették el Gerecs Sándort, még zöld a fenyőkoszorú a sírján. Jó vájár volt, és jó cimbora, igazi gottherres ember, ami Halimbán körülbelül annyit tett régen, kicsit furcsa, kicsit bohókás, ám nincs vele sok baj. Dicsérte a plébános is a temetésen, pedig sztahanovista volt ez a Gerecs hajdan, nem szerette ugyan a pártot, de sztahanovista volt. Azt találta ki egyszer, hogy meg kellene toldani a szívlapátot, mert úgy nagyobb lesz a teljesítmény. Ha jó kedve volt, bányásznapon az egész községet megvendégelte, háromszáz felest rendelt ki egyszerre a kocsmában. Szeretett nagyokat inni, jókat enni, de most meghalt, éppen csak pár héttel a halimbai bánya bezárása előtt. Talán jobb is így neki. Mert mi egy bányász a bányája nélkül? Semmi. Halott ember az már úgyis.

A horgászatnak még nincs vége

Halimbán tiszta az országút, már csak a szomszédban, Nyirádon csíkozzák vörös keréknyomok az aszfaltot, így jelezve, meddig tart a világ, ahol még bányásznak bauxitot. Vörös ott az árokpart, halvány vörös por lepi az útmenti fákat, bokrokat, de Halimbán ebből nem látni semmit. Csendes a község, a kocsmát sem Jószerencsétnek, vagy Fehér aranynak hívják, hanem egyszerűen csak Csocsónak, az egykori szép napokra pedig legfeljebb a Bányász utca neve emlékeztet.

– Azért még mindig alig akad olyan család nálunk, amelyik ne lenne érintett a bányászatban – mondja Tóbel János polgármester, aki tizenkét éve vezeti a települést. – Nekem például apai ágon négy nagybátyám dolgozott a bányában, az anyain három, és én is lehúztam tizenegy évet: előbb hetet karbantartóként a föld alatt, majd még négyet bányamentőként.

– Szóval követte a családi mintát.

– A fenét, csak tudok számolni. Autószerelőnek tanultam, 1982-ben, amikor végeztem, az AFIT-nál ezerháromszáz forint volt a kezdő munkabér. Ehhez képest első fizetéskor a bányában pontosan 4865 forintot kaptam.

– Ennyi az egész: a pénz?

– Persze, a pénz, de azért ez nem ilyen egyszerű. Halimbán egyébként sokáig minden a bányáról szólt. Épült itt legényszálló, az üzletsoron ruházati bolt nyílt, a műszaki boltban pedig bányásznap környékén még Pannónia motorkerékpárt is kapni lehetett. Szóval el voltunk látva rendesen. Még horgászni is csak azért lehet erre, mert a két bányatóba halat telepítettek.

– Hát ennek most vége.

– A horgászatnak? Annak még nincs. Viszont a bányászat jó ideje haldoklik. Az utóbbi időben már többen dolgoztak a helyi üveggyárban, mint a bányában, szóval az, hogy bezárták a bányát, csak pontot tett valaminek a végére. Pedig azt mondják, akadna itt még bauxit bőven.

Az önkormányzat az egykori Sulyok-kocsma épületében van, Tóbel János körbevezet minket. Az udvaron egy csilléket húzó kisvonat idézi a múltat, arrébb emléktábla áll a bakonyi bauxitbányászatban elhunytak neveivel, lent, a régi borospince helyén pedig bányamúzeumot rendeztek be. Nem is múzeum ez, inkább csak egy tárnának átalakított hosszúkás helyiség, dúcokkal, csillével, és két bányásznak öltöztetett bábúval, hogy lássa az a néhány látogató, milyen is volt a munka a föld alatt. A polgármester villanyt gyújt, aztán odaáll a két bábú mellé. Nem szól semmit, nem is mozdul, és a sárgás fényben egy pillanatra úgy néz ki ő, meg az a másik két alak, mint három kísértet a múltból.

Árnyékba temessenek

Régi történet ez a halimbai. A környéken már 1908-ban találtak bauxitot, bár azt sokáig nem termelték ki. A II. világháború alatt aztán megindult a külszíni fejtés, igazán nagy méretekben azonban csak 1953-tól kezdődött a munka. Tulajdonképpen az ezt követő évtizedek jelentették Halimba fénykorát. Nagyvázsonytól Lesencéig, Sümegtől a Vas megyei Borgátáig mindenhonnan özönlöttek ide a munkások. Volt, hogy háromezren dolgoztak az itteni bányákban, ahová csak Halimbáról két tömött busz vitte az embereket. Két utca épült a bányászoknak, vezetéken jött a víz, kikövezték még az árokpartot is. Mozi működött, fővárosi színészek hakniztak a kultúrházban, az üzletek tele voltak, néha még Ajkáról, sőt Veszprémből is kijártak ide vásárolni. A rendszerváltás után aztán lelassult a termelés, az igazi baj azonban most ütött be: a jelenlegi tulajdonos MAL Zrt. úgy döntött, hogy az utolsó halimbai bányát is bezárja.

Nincsenek tehát már bányászok Halimbán, ha találkozni akarunk velük, a község szélére kell mennünk, oda, ahol a Kossuth Lajos út kétfelé ágazik: a temetőbe. Itt nyugszik szinte mindenki, aki valaha a bányánál dolgozott. Itt vannak a Tóbelek, Antal, János, és Imre, a villanyszerelő Szabó István, a dízelgép-szerelő Benkő László, a bejárattól nem messze balra pedig Vajai József sírja áll. Ő volt az utolsó halimbai, aki a bányában vesztette életét, még 1980-ban. Odébb látunk még néhány Vajait, Vajai Istvánt, Vajai Józsefet, és ahogy a sírok között sétálunk, hirtelen megtorpanunk: az egyik sírkő ugyanis egy vágatot formáz.

 – Az a Kovács Feri bácsié, ő műszaki felügyelő volt a bányánál – mondja a falugondnok, aki éppen földet szállít a temető mellől.

Mosolygós, jókötésű ember ez a falugondnok, Kovács Tibornak hívják, egykor persze ő is megfordult a bányában. Villanyszerelő volt, de még '86-ban elütötte a rakodógép, és le kellett szerelnie. A testvérének az apósa volt Vajai József. Körbesétálunk, Kovács a sírokat mutogatja, magyaráz, hogy a Rind László sofőr volt, a Sági Sándor meg, aki amott fekszik, villanyszerelő. Olyan mintha valami különös névsorolvasást tartana, mintha egy szellembrigád tagjait szólítaná.

– Én is itt fogok egyszer feküdni – mondja végül. – De azt kikötöm, hogy árnyékba temessenek, mert a napot, azt nem nagyon szeretem.

Túlcsordult a pohár

Közel van a bánya a temetőhöz, autóval nem tart tíz percig az út. A kerítés mögött zöld hangárok magasodnak, arrébb ott a lejárat, amelyet már eltömtek. A kapu két vasszárnya nyitva, felettük a felirat: Jó szerencsét. Nem fogad azonban már senkit az üdvözlet. Az udvaron mindenütt halomba hányt vascsövek, faoszlopok, tartók hevernek. A kerítésnél betoncsonkok fekszenek, arrébb óriási döglött bogárként áll egy markológép. Őrök járják a területet, vigyázzák a kupacokat, mert itt van most minden, ami még használható lehet. A termelés ugyanis már korábban leállt, az utolsó időben csupán a gépek, fémszerkezetek, és faelemek kihordása folyt, a rablás, ahogy azt a bányászok nevezik. Bár áll a bánya, minden vörös még erre. Vörös a föld a bánya körül, vörös a biztonsági őrök keze, még annak a foltos macskának a bundája is vörös, amelyik átfut a területen.

Hogy itt tart Halimba, az sokak szerint a három évvel ezelőtti vörösiszap-katasztrófa következménye. A MAL Zrt-t több mint százmilliárdra büntették az eset kapcsán, a társaság azóta csak veg––etál, a vezetők bíróságra járnak, nem lehet így működtetni cipészműhelyt sem, nemhogy bauxitbányát. Persze ez csak az utolsó csepp volt abban a pohárban, amely túlcsordult már többször is. A bányászat ugyanis rég nem az, mint egykor. Nincsenek már bányásznapi tömött borítékok, lakásépítési támogatás, az átlaghoz képest sokszoros fizetések. Százhúsz-százötvenezer forintért dolgoznak manapság a bányászok, már aki még teheti, és ameddig lesz még egyáltalán termelés. A halimbaiakat például nyolcvan kilométerrel arrébb, a dudari bányához irányították át.

– Azt mondták, május végéig garantálják a munkát – meséli Kukla Péter vájár. – De hogy azután mi lesz, azt senki nem tudja.

– Amúgy van szakmája?

– Eredetileg géplakatos lennék, de huszonegy éve dolgozom a föld alatt, szóval nem nagyon értek máshoz. Szénnel kezdtem az Ármin-bányában, aztán bauxittal folytattam, és most is azt mondom, mindennek ellenére, hogy szép szakma ez. Csak vége van neki.

– Mihez fog kezdeni, ha bezár Dudar is?

– Jókat kérdeznek: fogalmam sincs. Nézzék, itt lakott velem szemben a Margit néni, a férje a bányában dolgozott, neki viszont el sem kellett járnia sehová, olyan jól elvoltak egy fizetésből is. Mert akkor ez így ment. De ha van idejük, menjenek csak át a szomszédba, a Tóbel Imre bácsihoz, ő majd elmondja maguknak, milyen jó volt régen a bányában.

Kukla az asztalra könyököl, sóhajt egyet.

– Vége van már ennek az egésznek – mondja újból.

Vizes aknák

Tényleg átmegyünk Tóbel Imréhez, a polgármester nagybátyjához. Nyolcvannégy éves, nehezen mozog, de metszőolló van a kezében.

– Tizenhat évesen kerültem a bányához, fejlett, erős gyerek voltam, megemeltem volna a házat is – meséli. – Sokáig a bátyámmal dolgoztam, volt, hogy ketten egy műszakban ötven tonnát raktunk.

- Lapáttal?

– Hát mi mással? Itt húsz évig lapátrendszer volt, csak később kezdték a gépesítést. De várjanak, mindjárt mutatok valamit.

Hátrasántikál, talán a fészerbe, és egy lapáttal tér vissza.

– Elhoztam a bányából, csak le kellett kicsit vágni a vasból, mert túl sok fért rá.

– Jó volt Halimbán dolgozni?

– Nekem jó, bár a munka az nehéz volt. Tudják, itt vizesek az aknák, gumicsizma nélkül nem lehetett lemenni, nem úgy, mint Nyirádon. Ott olyan száraz minden, hogy félcipőben is jól elvolt az ember. De hát ezt kellett megszokni.

– Szóval megszokta.

– Meg én. Aztán hová is mehettem volna, ha nem? Sehová. Mert, jegyezzék meg, az embernek tartoznia kell valahová.

Irány a gyógynövénypiac

Nem bányászok laknak már a halimbai Bányász utcában. Ki van ugyan kövezve az árokpart, de ki van az kövezve másutt is. Vezetékes víz folyik mindenhol, a mozi régen bezárt, és működik ugyan még a bányász nyugdíjas-klub, de alig van már a tagok között bányász. Halimba a bányászat utáni időre készül.

– Országszerte egyre ismertebb a halimbárium, amely az itteni gyógynövényekből összeállított teakészítményeket jelöli – mondja Tóbel polgármester. – A község egykori plébánosa, Szalai Miklós kezdte gyűjteni, szárítani és megfőzni a növényeket, de ez mára kész iparággá bővült.

És tényleg: a gyógynövényboltokban jelenleg hatféle halimbai teát lehet kapni, amelyek a gyomorpanaszoktól az epegörcs oldásáig számtalan bajra kínálnak enyhülést. A község úgy tűnik, hálás az újkeletű hírnévért, hisz Szalai Miklósról nevezték el a község iskoláját. A plébános obeliszk-szerű, sötét síremléke egy árnyas fa alatt áll a helyi temetőben, szinte éppen szemben az egykori bányászok másik utcájával, a Rákóczival, és nem nehéz megjósolni, hogy közel az idő, amikor Halimbáról többé senkinek nem a bauxit jut az eszébe, hanem a tea.

Járattömés

Az egyik utolsó ember, aki elhagyta a halimbai bányát, Kukla Péter volt. Éjszakás műszakban dolgozott, ötkor jött a felszínre, bár ez inkább csak séta volt. Akkor már hetek óta tömték be a lejáratot, végül méterekre voltak csupán a kivezető boltívtől, úgyhogy az ember lépett néhányat, és rögtön a szabadban volt.

Kukla a fürdőbe ment, ácsorgott a zuhany alatt, verette magát a vízzel egy kicsit. Az udvaron már vártak a buszok, hogy hazavihessék a bányászokat. Nem volt búcsúbeszéd, koccintás, mindenki csendben felöltözött, aztán ment a buszokhoz. Odakint Kukla megállt egy pillanatra, mint aki nem tudja, merre is induljon. Horváth Norbi lépett mellé, a gyulakeszi vájár, akivel évek óta együtt dolgoztak. Lassan hajnalodott.

– Hát...– mondta neki Kukla. – Szia.

– Szia – mondta Horváth is, és a saját busza felé indult.

Azzal vége volt az egésznek.