December 23-án az apuka megcsúszott a lépcsőn, és csúnyán megsérült a bokája. Karácsony napjára durván bedagadt. Az ügyelet a János kórházba küldte, de kocsiba ülni nem tudott. A 4 hónapos gyereket nem volt kire hagyni, mellesleg még anyatejen meg tápszeren élt, vagyis az anyja nélkül nem lehetett, így magukkal kellett vinni őt is.
A baleseti folyosóján elég sokan vártak, de nem tűnt vészesnek elsőre. Látszólag haladt a sor. A bejutás tényleg ráúszásos alapon működött. Nem akarom túlságosan ragozni, de szenteste, a huzatos, hideg folyosón, egy négy hónapos csecsemővel sikerült 12 óra várakozás után egy röntgenhez, némi fáslihoz, és egy jótanácshoz jutni, hogy borogassa, mert a párom “szerencsésen” megúszta egy zúzódással. Az emberségről csak annyit, hogy a többi várakozó beteg szólt, hogy menjünk előre, hogy ne kelljen a kicsivel sokat várnunk, de a “kedvesnővér” durván elhajtott, hogy mit képzelünk mi magunkról, majd szólítanak, és különben is miért nem hagytuk otthon a babát és jött be a párom egyedül.
A János kórház akkor lesz egyszer rendben, ha az egészségügy felügyeletét ellátó szakembereket és az idevágó jogszabályokat megszavazó politikusokat és családtagjaikat is ugyanazok a kórházak látják majd el, amik ma bennünket. Addig, amíg azok az emberek, akik az embertelen állapotokon segíteni tudnának, kiemelt intézményekben gyógyíttatják magukat, nem ismerik mi van "odalenn" és érzéketlenek teljesen. Hozzák gyermeküket, édesanyjukat a János kórházba, tapasztalják meg amit mi látunk, aztán hívassák másnap az igazgatót és adjanak rövid határidőt a rendcsinálásra. Ha nem megy, új igazgatót kell kinevezni.
Önök szerint változott valami 1960-hoz, 1980-hoz vagy 2000-hez képest?
Viszontlátásra.