Vadállatok dúlják az iPhone-ok világát

Mielőtt nekiállnék a könyv boncolgatásának, azt azért el kell ismerni, hogy nincs nehezebb elméleti műfaj a rendszerkritikánál. A rendszerkritika ugyanis az általunk élt valóság egészét préseli a bizonyos górcső alá, azaz a szerzőnek nagyon-nagyon gondosan kell szelektálna az autentikus példák között, és fél szemét a kritizált Egészen kell tartania.

Mivel a Kultúrkritikus nem éri be az Egésznél kevesebbel, ezért az apró kis hibák, pongyolaságok is arctámadóként cuppannak rá az egész elméletre, és üres coelhoi frázisokká szipolyozzák azt. Mert tényleg Friedrich Nietzschének kell lenni ahhoz, hogy a sebezhető pontokat el tudjuk rejteni az aforizmák, paradoxonok és dithürambuszok közé. 

Persze itt is megvan a könnyebbik út, amikor a kritika kimerül az egymás mögé dobált felháborodott tételmondatokban - valamin háborogni meg azért pont Magyarországon nem nagy kunszt, ugye -, a kritikus pedig nem a felháborodás rendszerezője, mint mondjuk a szintén szikár tételmondatokból építkező Jean-Jacques Rousseau, hanem saját menősége felett élvező pozőr.

Na, Az utolsó felkelés szerzője, Békés Márton pont ilyen rendszerkritikus: elsőre úgy tűnik, kompromisszummentes forradalmár, aki előtt semmi sem szent, ami nem Föld Anyából nőtt ki;, de ha nem egyszerűen átgaloppozunk a mondatain, hanem el is gondolkodunk rajtuk, akkor az egész semmivel nem kevésbé művi, mint a Békés által szent borzadállyal leírt technofreak civilizáció.

Ha tényleg ilyen üres, akkor mitől érdekes ez a könyv?

A tanulságos és tipikus hibák mellett elsősorban azért, mert szerzője a Navracsics Tibor által felkarolt modern ifjúkonzervatívok egyik legproduktívabb alakja. ha valaki nem ismerné őket, a Kommentár-Jobbklikk-Mandiner-tengelyen csoportosuló értelmiségiek olyan 2010-ig az antipopulista, úgynevezett brit konzervativizmus magyar meghonosításán ügyködtek. A nemzeti és szocialista Fidesztől ideológiailag rettentő távol álltak, de valahogy pártpolitikailag mégis megmaradt a közelség - ezért többségük a kétharmados győzelem után különösebb aggály nélkül betagozódtak a Burke-től vagy Hume-tól fényévekre álló NER-be. Az 1983-ban született Békés az amerikai neokonzervativizmussal foglalkozó történészként 2007-től lett a Navracsics által személyesen patronált Jobbklikk főszerkesztője - és közben főmunkatársként ír a tartósan magas színvonalat képviselő konzervatív folyóiratba, a Kommentárba.

Ennek ellenére megnyilatkozásai alapján mind politikailag, mind ideológiailag eltávolodott a Fidesztől. Azért kapcsolatai vannak annyira jók, hogy könyvét a kormány szócsöve, a Századvég adja ki, és az Orbán Viktort Angela Merkel mellett "Európa egyetlen vizionárius, ötletekkel teli vezetőjének" tartó Böszörményi Nagy Gergely-féle Design Terminál promotálja.

A Földdel egyenlővé tétel

Pedig ha komolyan vesszük Békés Mártont, akkor a Design Terminalt a földdel egyenlővé kéne tenni. A könyv gerincét alkotó Az utolsó felkelés ugyanis egy olyan vízió, ami az ún. mélyökológia elméleti bázisáról kiindulva nem a civilizáció és természet egyensúlyba hozását, hanem az civilizáció lerombolását tartaná kívánatosnak. Békésnél ez a civilizációtlanítás nem az emberi jószándékból vagy józan belátásból fakad, hanem maga Természet kényszeríti defenzívába az Embert. Igen, a könyvben nem az erdőket kettészelő sztrádák megakadályozásáról, vagy a természetvédelmi láposokat kiszárító lakóparkok ledózerolásáról van szó:

A természet felülkerekedik a szimulákrumon, a vadság a civilizáción, a törzs a politikai rendszeren, a mítosz a racionális tudományon, a képzelet a fogyasztáson, a baleset a sterilitáson, a véletlen a kiszámíthatóságon, a róka a lakóparkon.

A Természet és Ösztön offenzívája ez egy érdekes tézis, amiről szívesen olvastam volna mélyebben. Volna, mert kifejtés helyett csak ilyen sejtetések, ködösítések sorakoznak a végtelenségig:

Az éjszakai vandalizmus, a névtelen támadások - ez a szavak nélküli pusztítás.

Annyi azért a szövegből kihámozható, Békés tényleg komolyan gondolja, hogy a Londonban kukázó rókák, a budai lakóparkokba kiránduló vaddisznók, és az amerikai nagyvárosokban otthonosan mozgó coyote-ok valamiféle felkelés előörsei. Eléggé nevettem a kategóriatévesztésen, hiszen a II. kerületi polgárőrség egyedül is kiirthatná az összes vaddisznót, ha akarná a leleményes vadakból álló ökokommandót. 

A forradalom a szomszéd gyerekeit is felfalja

De ahogy egyre több ilyen fantazmagóriával találkoztam, rájöttem, itt alig, vagy semmit sem fogok megtudni a környezetvédelem valóban húsbavágó kérdéseiről: a szén-dioxid-kvótázás álságosságáról, a napenergia előretöréséről, az undorító szemétexportról, a hulladékszigetekről.

És arról sem, hogy meddig terjednek az Új Természetesség ösztönéletének határai. Ha jól értettem, elméletileg addig, ameddig a technológia és az ember találkoznak - azaz a gépek rombolása nem terjeszthető ki a gépeket használó emberekre.

De pont egy poszt-ex-konzervatívnak kéne a legjobban tudnia, hogy a forradalom nem csak a saját gyermekeit falja fel, hanem minden gyermeket, akire rá tudja tenni a mancsát.

A forradalmak egyszerre lenyűgöző, egyszerre iszonyatos erejét már több évszázada próbálják megfejteni, ezért szívesen olvastam volna, mi sül ki abból, ha Marxot vagy Hannah Arendtet ráeresztjük az ökológiai forradalom koncepciójára. De nem, magyarázat és elmélyülés helyett inkább jönnek azok a közhelyek, melyek mindenkiben megfordulnak, aki leszáll Normafánál a 21-es buszról - csak épp ezeket túl sekélyesnek érzi ahhoz, hogy kinyomtassa:

Az erdő mítosz, titok és sejtelem, vonzza a képzeletet és ihletet ad. Az erdő csendjét nem illik felverni, önként kezdünk suttogni a sűrűben, amelyet a mesékben többnyire koboldok és öntörvényű állatok népesítenek be. Az erdő misztikus és fenséges, és valahogy kapcsolatban van legbelsőbb valónkkal.

A Facebook az ördög játszótere

Nagyjából itt tettem félre egy időre az őszinte érdeklődéssel elkezdett könyvet, mert nem szeretem az átverést. Ez a könyv ugyanis se nem forradalmi kiáltvány, se nem tudományos esszé, hanem egy önpromóciós brossúra, ahol az idézetek csak illusztrációk, az érvek csak kiposztolható szentenciák. Óbocsánat, persze nem posztolhatók, ugyanis az Utolsó felkelés nem csak az állatok, hanem az emberek lázadásáról is szól a technicizált-elidegenedett világ ellen, ahol minden, ami ennek része, szemben áll a "természettel":

A Facebook nem más, mint az ördög játszótere, ahol az egód a mászóka

Ha valaki úgy gondolja, hogy tisztességtelen egy háromszáz oldalas esszégyűjtemény néhány mondatába belekapaszkodni, annak alapvetően igaza van. Én is csak azért teszem ezt, mert az Utolsó felkelés tényleg nem több, mint egy idézetgyűjtemény, amibe a Tankcsapdától (?!?!) Bradbury-ig, Nemere Istvántól Marcuséig mindenkitől belefér egy-két mondat. És most jöhetne egy posztmodern pacsi, hogy ez milyen popkult meg ironikus gesztus - ha épp nem lenne idegesítő, milyen laposnak hatnak így még az olyan izgalmas gondolkodók is, mint Nietzsche vagy Baudrillard.

A menő gondolkodóktól való idézetek néha annyira a levegőben lógnak, hogy már arra gyanakodtam, nem az Imigyen szóla Zarathustra, hanem a Daily Quotes app lehetett Békés társa hosszú erdei sétáin.  Persze azt, aki egyáltalán nem ismeri a szövegeket, biztos lenyűgözi az idézetdömping, de még talán nekik is feltűnhet, hogy nagyjából mindenhová befér egy idézet vagy egy lábjegyzet, kivéve azokat a nagyon véleményes ténykijelentéseket, ahol valóban kíváncsi lettem volna a forrásra. Például az ilyeneknél:

Lehet, hogy a világban ma kevesebb az agresszió, de az esetek egyre brutálisabbak.

Az okostelefonok járványa

Békés esszéiben amiatt szenved, mert jó ideje minden a másolat másolatának másolata, és a Természet, az egyedüli trú dolog, visszaszorulóban van. Szenvedését ilyen megkapó ellentétpárokba önti (betűhű idézet!!):

ÁRU vagy ÁLOM?

KÉP vagy KALAND?

FOTÓ vagy FANTÁZIA?

A természet civilizációba való betörésén kívül a képiség túlhatalmának kritikája a könyv másik nagy témája, ezt többek között egy alapos, és a maga korlátai között nem is rossz Videodrome-elemzésen keresztül taglalja. De eszmei mondanivalóját sajnos tényleg simán össze lehet foglalni a fenti gimis ellentétpárokkal. 

A Gonosz oldalán áll a technológia en bloc: a képernyőközpontúságtól kezdve a digitális fényképezésen át az e-könyvig minden. A technológia használata kivétel nélkül agyatlan, mechanikus élettevékenységként tűnik fel, a kínosan sablonos diagnózis pedig, hogy-hogynem, megint csak elvéti a valóban izgalmas kérdéseket. Arról már nem is beszélve, hogy kíváncsi vagyok, Békés olvasói közül hányan hajítják kukába az okostelefonjukat, és csatlakoznak a könyvét nyitó kiáltványban megalakított Képzeletfelszabadító Hadsereghez:

A digitális nyomtalanság érdekében alapítsunk off-line kalózköztársaságokat és hozzunk létre Technológiamentes Övezeteket - talán a KÉPZELETFELSZABADÍTÓ HADSEREG segítségével.

A könyvben vannak olyan visszás fogyasztói-felhasználói szituációk melyek mindenki számára átélhetők - így például a könyvplázák nyomasztó csajkönyv- és a menedzserirodalom labirintusa. Csakhogy az értelmes - még ha nem is eredeti - felvetések után mindig jön egy bombasztikus közhely, például a könyvekkel kapcsolatban (az eredetiben is kurzívval, hogy lássa az Olvasó, mi a Tanítás):

A könyv test és lélek, míg az e-book csak lelketlen, uniformizált test, illetve még az sem.

Az analógiákban való gondolkozás tévútjai már vagy négyszáz éve egyértelműek, Békés érvrendszere ezért pont az általa kárhoztatott bölcsességirodalom szintjén ragad meg. De ha már mégis ragaszkodik az analógiákhoz, akkor az e-könyvek miért nem inkább a tiszta szellem oldalán állnak? És száz oldalnyi mélyökológiai értekezés után miért nincs szó az e-könyvekkel kapcsolatos környezetvédelmi szempontokról - legalább arról, hogy az e-könyv nem biztos, hogy zöldebb a hagyományos könyveknél? És ha már a könyv egyediségét siratja, akkor miért az Amazont, és miért nem a kódexmásolókat tönkretevő Gutenberget kárhoztatja?

Ritka dolog, hogy a kritikusnak is magyarázkodnia kell, de most mégis

A kultúrkritikai irodalom kritizálásának van egy rossz mellékíze; sokszor úgy tűnik, hogy az alapvetően tisztességes törekvéseket szőrszálhasogatással és a cinizmussal akarja megfúrni szerkesztőségben scrollozgató kritikus. De én nem intellektuális lustaságból vagy cinizmusból állítom azt, hogy ez a könyv csak a szellem zsírpapírjába csomagolt önmarketing; pont a hitelesség és az intellektuális igényesség hiányzik, de az nagyon. Van egy csomó ember - szeretném magamat is közöttük tudni - , aki komolyan veszi a környezetvédelmet, ódzkodik a fogyasztói őrülettől, és aggódik az információs technológia zabolátlansága miatt. De Az utolsó felkelés pont őket vágja át. Mert amellett, hogy röpiratnak hosszú, esszének dagályos, értekezésnek pedig sekélyes, képtelen a Jó-Gonosz tengelyén kívül elhelyezni azokat a dolgokat, melyekkel kapcsolatban mindannyiunkra ráférne egy kis nyugodt elmélkedés - akár egy erdei séta közben.