Friderika
3 °C
18 °C
Index - In English In English Eng

Megtaláltuk az Orbán-rendszer titkos bibliáját

orbi
2014.08.29. 08:04
Tilo Schabert, az UNESCO volt főtitkára a kormányközeli Századvég Alapítvány agytrösztjeinek kedvenc politológusa. Leghíresebb munkáját sikerült megszerezni és elolvasni, és tényleg igaz a politológuspletyka: az Orbán-rendszert mintha a 25 évvel ezelőtt megjelent, egy amerikai liberális politikusról írt Boston Politicsból építették volna fel.
Boston Politics front
Fotó: schabert.org

Tilo Schabert, egy ma már igen idős német politológus még a nyolcvanas évek végén írt egy könyvet, amit egy bizonyos Kevin White ihletett. Ő 1968 és 1984 között Boston demokrata párti polgármestere volt, és Chicago két Daley-jéhez hasonlóan ő sem elsősorban emberi jogi elkötelezettségéről vagy szociális érzékenységéről lett híres, hanem arról a következetes és kíméletlen hatalmi politikáról, mellyel ciklusokon át elmozdíthatatlan pozícióba betonozta be magát. Schabertet az nyűgözte le Kevin White 16 évében, négy cikluson keresztül tartó uralmában, hogy a keleti parti nagyvárosban egy olyan gigantikus rendszert hozott létre, melynek egyetlen szervezőelve volt: a hatalom.

Márpedig az UNESCO humántudományos igazgatójaként is tevékenykedő Schabertet mindig is az izgatta, hogyan tudta demokratikus környezetben felhalmozni, áramoltatni és újratermelni a politikai hatalmat egy Mitterrand, Roosevelt, Adenauer vagy White; és az is lenyűgözte, hogyan adják át magukat a politikusok a hatalom logikájának:

Mindent a hatalom szempontjából értékelni: minden eseményt, minden tranzakciót, minden tényt és minden eszmét, minden embert és minden csoportot.

1. Rend helyett konfliktus

Szakértők a Boston Politics-et tartják Schabert legátfogóbb munkájának, mely tulajdonképpen Kevin White hatalmi rendszerének jegyzőkönyvi szintekbe belemenő elemzésének és Schabert saját hatalomelméletének az ötvözete. De a Boston Politics számunkra azért igazán érdekes, mert olyan, mintha ez lenne az a kézikönyv, amiből Orbán Viktor felépítette a Nemzeti Együttműködés Rendszerét.

Schabert hatalomelméletét öt pontban lehet összefoglalni, ezek közül az első és legegyszerűbb, hogy az igazi vezető nem a rend megteremtésén ügyködik, hanem igyekszik fenntartani a csak számára átlátható, állandóan új ügyeket, új konfliktusokat fialó káoszt:

A politikai teremtés a politika végső értelme (...) De a politika minden alkotását a politikának kell fenntartania, különben hamarosan elenyészik.

2. Egy embert könnyebb uralni, mint egy intézményt

Schabert szerint a modern politika legnagyobb ellentmondása, hogy a közjogi rendszer a hatalmat intézmények segítségével gondosan korlátozza és széttagolja, de közben a kormányzatnak saját céljai eléréséhez mindig szüksége van a hatalom összpontosítására. A kormányzati cselekvéshez ezért a kormányzat előszeretettel kerüli meg a hatalmi logikának ellenálló intézményeket, és a politikát a függőségbe vonható, lekötelezhető és manipulálható személyeken keresztül alakítja.

A kormányzás személyközpontúsága gyakran paradox módon az intézmények túlburjánzását jelenti, de ez csak látszat: Schabert szerint ugyanis a kormányzati intézményeknek alig van közük a valódi hatalomhoz.

3. Fel kell lazítani a hatalmi struktúrákat

Schabert szerint a kormányzat valódi szerkezete nem is írható le intézményekkel, jobbnak tartja a reneszánszból kölcsönvett Udvar elnevezést. Az Udvarban az Autokrata az egyedüli állócsillag, körülötte kering a „második kormányzat”, mely nem intézményekből, hanem a hatalmi hálózatot alkotó személyekből áll. Az Udvar határai elmosódnak, a formális és informális pozíciók egymásra csúsznak és állandó mozgásban vannak, de vannak azért archetipikus figurák.

Az Udvar vastörvénye, hogy az Autokratának minden, rajta kívül kialakuló hatalmi struktúrát azonnal újra fel kell lazítania, ugyanis

az Udvaron kívül semmilyen hatalmi központot nem lehet megtűrni, melyek vezetői nem hajlandóak egyezséget kötni.

4. Barátok, mindenhova barátok

Az Udvar és az általa irányított szervezetek, intézmények, hálózatok láthatatlan munkaközvető irodaként működnek. De Schabert provokatívan azt mondja, ez nem korrupció vagy nepotizmus, a politikai hatalomhoz ugyanis szükség van az antik értelemben vett barátokra, a hatalomba személyes és anyagi értelemben is befektető emberekre. Sőt, minél több ilyen barátja van az Autokratának, annál jobb, mert annál kevésbé van egyetlen félnek lekötelezve. Schabert a személyesség és bizalmi viszony értékeit hangsúlyozva többször is kijelenti, hogy a modern politikaelméletek túl sokra tartják a nyilvánosságot, a valódi politikának – ami a nettó hatalom ugye – mindig szüksége van a rejtőzködésre. Igaz, a szektás bezárkózás sem egészséges, de erről inkább később.

5. A hatalom jót és újat teremt

Az Autokrata hatalma azonban nem önkényuralom vagy maffiakormányzás, hanem Schabert szavaival: kreatív kormányzás. Ez az elmélet legizgalmasabb gondolata, mivel minden állampolgári beidegződéssel szembemenve állítja, hogy a mindent átpolitizáló kormányzás az a bizonyos sokat emlegetett jó kormányzás. A játszmák és konfliktusok által gerjesztett feszültségek az elmélet szerint olyan hatással bírnak, mint az egyre sűrűbben ütköztetett atomok: kreatív energiával fűtik fel a kormányzati tevékenységet. Ennek a felfokozottságnak kell politikai futóműként előrevinnie a közszolgáltatásokat is, máskülönben a jobbító elképzelések csak víziók maradnak. 

Feltűnt, hogy ez a könyv tényleg Orbán Viktor rendszeréről szól?

Mert politológusberkekben nyílt titok, hogy ez a könyv szolgált alapul a NER megszervezéséhez. Schabert munkásságának legalább két nagy tisztelője van hazánkban: Lánczi András és G. Fodor Gábor, mindketten a Századvég Alapítvány háromfős kuratóriumának tagjai. Annak a Századvégnek, mely nem előzmények nélkül, de 2011-től mégis őrült gyorsasággal vált a legfontosabb kormányzati think tankké – és ebben bizonyára nem kis szerepe volt annak, hogy az alapítvány valódi vezetését Habony Árpád vette át.

A  Schabert-kapcsolatra rákérdeztem G. Fodor Gábornál, aki azt mondta, ki kell ábrándítania, mert Orbán Viktor maga nem olvasta a könyvet, különben is „egy politikust nem kézikönyvek, hanem az ösztönei vezetnek”. Ő maga azonban valóban nagy kedvencének tartja, és nagyon határozottan állítja:  

Tilo Schabert írja le a legjobban és legmélyebben Orbán Viktor kormányzáshoz való viszonyát.

De nem is az a fontos, hogy ez a könyv ott hever-e Orbán éjjeliszekrényén, hanem az, hogy a politikai döntés-előkészítés meghatározó alakjainak ez szolgál ideológiai vezérfonalként.

Fordulat 2002 után: megszabadulni az értékektől

Schabert elmélete és Orbán Viktor 2010 utáni kormányzása között más, Schabert munkásságát ismerő forrásaim direktebb kapcsolatot feltételeznek. Ezenkívül van, aki Schabert felívelését összekapcsolja a még Wermer András által kitalált „Polgári Magyarország" koncepciójával való szakítás után támadt ideológiai űrrel. Ez a váltás úgy írható le, hogy míg a „polgár" hívószava erőteljes történelmi képzetekkel és tartalmi vonatkozásokkal bírt, addig a 2002 utáni Fidesz már nem akart leragadni a konzervatív csengésű, ideologikus politikánál, és minden tartalmi kötődéstől igyekezett megszabadulni. 

Az értékmentes váltásnak a párton belül is vannak ellenzői, ennek nyomai a polgári értékek kikopása és a hatalomgyakorlás konszolidációjának elmaradása miatt bosszankodó megszólalásokból, illetve letisztult formában a 2012-es Tranzit fesztiválon G. Fodor, valamint a Navracsics Tibor környezetéhez tartozó ifjúkonzervatívok vitájából olvasható ki (ennek a fesztiválújságban található leiratát képformátumban őrizte meg Török Gábor).

A ma már szinte nem is létező liberálisokkal folyton hadakozó Orbánhoz azért is passzol Schabert elmélete, mert ez is egy olyan unortodox narratíva, ami szembemegy az elvont intézményi autonómián és a magánélet-politika megkülönböztetésén alapuló modern axiómákkal – de mégsem lépi át a demokrácia határvonalát. Schabert példaképei nem Sztálin vagy Hitler, hanem 20. századi kereszténydemokrata és szocdem államférfiak, és persze Kevin White.

Jó, jó, de pontosan miben is válik valósággá ez az elmélet Magyarországon?

Forrásaim több olyan konkrét vonást is megneveztek, melyen Schabert hatását lehet érezni. Itt van rögtön az Orbán-kormány szerkezete, mely sok helyen tükrözi azt az előbb leírt alapelvet, miszerint az intézmények akármilyen nevet is hordoznak, a kormányzati hatalom valójában teljesen másként oszlik meg. A legfeltűnőbb Lázár János esetleges, az uniós forrásoktól a titkosszolgálatokon át rengeteg hatáskört egyesítő portfóliója. De a gigaminisztériumok a kormányzati struktúra ismerői szerint is inkább csak amolyan díszletek a valódi hatalmi és felelősségi viszonyok elfedésére, a néhai Szalai Annamária köré épített – rendeletalkotási jogkörrel és 80 milliárd forint elkölthető pénzzel rendelkező – médiahatóság jó példa az egyetlen bizalmi ember köré épített hatalmi centrumra. A személyek és pozíciók állandó, tudatos mozgatására pedig legújabban a Simicska Lajossal való konfliktust hozhatnám fel.

Hasonlóan ismerős az Udvar felépítése is, az ideológiai küzdelmekben elsőként kardot rántó udvari Teológusokkal, a Régi Gárda gyakran már visszavonulófélben lévő Alapítóival és az Autokrata helyettesével, az őt megszemélyesítő Alias-szal. Ezt a pozíciót korábban Navracsics Tibor, most Lázár János tölti be. Kevin White-hoz hasonlóan Orbán is arra törekszik, hogy az Alias ne válhasson valódi kisfőnökké: Navracsics 2010 után egész klientúrájával a hatalmi perifériára szorult, a mostani hegemón Lázár Jánosnak pedig már szintén van egy ellensúlya, Rogán Antal.  

Pont a lényeg hiányzik: a kreativitás

Az elemzők eddig nem igazán tudták megmagyarázni, hogyan akar a kormányzat unortodoxiával stabil gazdaságot, ad hoc törvénykezéssel jogbiztonságot, ideológiai háborúskodással nemzeti egységet teremteni. Schabert olvasása után az ellentmondások megérthetők: Orbánék mindent feltettek a „kreatív kormányzás” elméletére, azaz elhiszik, hogy a kormányzás minden szegletében felszikrázó politikai harc kreatív energiája valamilyen módon átcsap majd a politikához kevésbé köthető szférákba is. Schabert Bostonról ugyanazt a mitikus történetet írja le, amit Orbán Viktor is nagyon szeretne elmesélni Magyarországról:

A város szerencséjének kereke elsősorban a kreatív erő tengelyén fordult meg, és ezt a politika tette lehetővé a város életében. Visszaállítani a város régi fényét – ezt a valószínűtlennek tetsző tervet vitte sikerre a politika.

És mivel nagyon úgy tűnik, ettől az elmélettől függ Magyarország sorsa, ezért azt a kérdést is érdemes feltenni: van-e értelme az egésznek? Nos, annyi mindenképpen, hogy a liberalizmus civilkedésével szemben nem próbálja szemérmesen takargatni azt, hogy

egy közösség céljait csak politikai úton lehet megvalósítani, pont.

És a célokat a szlogenekkel ellentétben soha nem az összefogás, hanem a széthúzás stációin végigszenvedve lehet elérni. 

Azonban a kulcstézis Magyarországon nagyon inog. Nem látni, hogyan szabadulhat fel kreatív energia a hatalmi logika egyre intenzívebb felpörgetéséből. A kreatív kormányzás Magyarországon inkább csak a politikai elitet pörgeti fel, nem a társadalmat.

Az elmélet hazai átültetésében az is aggályos, hogy az Orbán-rendszer nincs rákényszerítve a virtuóz manőverezésre. Szinte csak uniós szinten kell bemutatnia azt a kreativitást, melyet Kevin Whitenak nap mint nap el kellett játszania a különböző bíróságokkal, Massachusetts állammal és a washingtoni kormányzattal. Ha ugyanis az Orbán-kormány szembekerült egy intézménnyel, akkor a konfliktust a kétharmad bunkósbotjával rendezi le: láthattuk ezt az Alkotmánybíróság és az ombudsmani hivatalok letörésénél vagy a választási rendszer átszabásánál. A kormányzat egyszerre játékos, egyszerre játékmester, eleve túl sok a hatalma. Nem kell okosnak lennie, így ebből a kényelmes pozícióból nem is jön a várt kreatív szikraeső.

Orbánnak leginkább az öregedéstől kell tartania

A kreatív kormányzáson kívül az Orbán-rendszerrel kapcsolatos másik legfontosabb kérdés a rendszer patológiája: hogyan fog megbukni az Autokrata?

Sajnos Schabert pont ezt tárgyalja a legelnagyoltabban, de azért van néhány elvi támpont. Ezek közül a legfontosabb a régi bölcsesség, miszerint a hatalom önmaga ellensége, hiszen a hatalom növekedése tompítja a hatalom megtartására irányuló ösztönt. Az Autokratára csak a hozzá érzelmileg is kötődő barátok – akik minőségileg jóval többek kinevetett beosztottaknál vagy lojális pártkatonáknál – lehetnek józanító hatással. Vajon Orbán Viktornak vannak barátai?

De Schabert felsorol még pár veszélyforrást: ilyen a választók által nehezen érthető szakzsargon eluralkodása, vagy a totális átpolitizáltság miatt fellépő nihilizmus. Ezen kívül Schabert leginkább a végzetben hisz. Szerinte ugyanis minden rendszernek megvan a maga életciklusa, ami demokráciákban általában sokkal gyorsabban végigpörög, mint az intézményes egyeduralmakban. Egy rendszer a választók szemében hamar megöregedhet, ez általában az a pillanat, amikor már nem hiszik el az Autokratáról, hogy valóban ő a kreativitás tengelye. 

Ehhez a meglehetősen elvont fenyegetéshez G. Fodor Gábor még azt tette hozzá, hogy a hatalmat az is fenyegeti, ha a választók életébe valóban hatalomként tolakodik, azaz

Ha a színház díszletei lebomlanak, és a hatalom gyakorlása a maga nyersességében mutatkozik meg.

Ezt a fenyegetést mások is megfogalmazták. Volt, aki szerint az Orbán-kormány gyakran sokkal elnyomóbbnak tűnik, mint amilyen valójában, és az erőszakosság tolakodó mozzanatai során túl átlátszóvá, túl tolakodóvá válik a hatalom. Márpedig a választók nem szeretnek nyílt fenyegetésben élni, és elutasítóan reagálnak az értékekre nyíltan fittyet hányó cinizmusra.