Andrea, Ilma
5 °C
20 °C

Ezek a menekültek fenyegetik Magyarországot

qDSC 000001 3
2015.03.09. 11:04 Módosítva: 2015.03.10. 12:05

Egy szerb kommandós lába előtt kuporogtam, pisztolytáskája a szemem előtt lóbálózott, és nem féltem. Hiába ült körülöttem 36 afgán és iraki menekült, és hiába néztem ki én is illegális határátkelőnek a fekete borostámmal, és Jemenből szuvenírként kapott sapkámmal. Egy lényeges különbség volt köztünk. Míg a többiek valami gyűrött, fénymásolt papírlapot adtak át a minket begyűjtő kommandósoknak, addig én egy piros kis füzetet, útlevél felirattal.

Ennyi elég lett volna ahhoz, hogy felálljak, kikérjem magamnak a bánásmódot, peckesen elsétáljak, átvonatozzak a határon, hogy otthon dolgozzak, a keresetemből pedig ételt, lakbért, könyvet vagy ruhát vegyek, és amíg hagynak, békében éljek. Ugyanezt a többi földön gubbasztó nem tehette volna meg. Ők ugyanis csak fénymásolt papírlappal rendelkeztek.

A lehetőségeim ellenére mégsem sétáltam el, hogy így módom legyen beszélgetni a migránsokkal. Ez volt ugyanis szabadkai utazásom célja.

Tudtam, hogy a vajdasági város mellett, az elhagyott gyártelepnél gyülekeznek azok, akik aztán a zöldhatáron átvágva Magyarországon, nem sokkal később pedig a hírekben tűnnek fel. A saját szememmel akartam látni, mi igaz a magyar kormány menekültellenes szólamaiból.

Read this article in english

This is the first part. And this is the 2nd part, where the border is crossed illegally by a dozen of migrants and our journalist.

Valóban mindenre elszánt megélhetési bevándorlók készülnek elvenni a magyar emberek munkáját? Rettenthetetlen bűnözők szivárognak be a jámbor magyarok közé? És egyáltalán, hogyan jutnak át a határon? Embercsempészek ajánlgatják útjaikat, vagy már kitaposott ösvényeket követnek?

De alig fél órát tölthettem a romos téglagyár mögötti szomorú, nyirkos mezőn, épp csak megpillantottam a csapzott nádasban gyülekező embereket, amikor lerohantak minket a kommandósok. „Stop, stop” – kiabálták a gumibotjukat lengető terepruhások, amire teljesen feleslegesen mondtam, hogy „I'm a journalist”. A közegek angol nyelvtudása a stop-stopig terjedt, és engem ugyanúgy betereltek a sorba, mint a többieket.

Meglepőbb volt, hogy a menekültek nem nagyon menekültek. A legtöbben egykedvűen tápászkodtak fel a nádasba taposott kis tisztásról, akik pedig mégis futni kezdtek, a kiáltozás hatására visszafordultak, hogy nem sokkal később már mindnyájan egy kupacban üljünk a kommandósok gyűrűjében.

Egyébként nemcsak a kinézetem volt hasonló a vándorokhoz, hanem a hangulatunk is egyezett. Érthetetlen módon ők ugyanolyan nyugodtak voltak, mint én. Kedélyesen beszélgettek, nevetgéltek, mintha piknikezni telepedtünk volna le a nyirkos avarra. Nem sok időbe telt, hogy kiderüljön, a könnyedségnek két oka van. Előbb azonban ki kell várnunk az intézkedés végét. Ahogy a migránsok, én is beszélgetéssel ütöttem el az időt.

Jövő helyett tálibok

„Afganisztánból jöttem” – mondta a mellettem ülő srác. Három hónapja kerekedett fel, mert reménytelennek találta a sorsát. „Közgazdaságtant végeztem az egyetemen, de Afganisztánban ezzel nem lehet mit kezdeni.” Egy másik férfi katonaként szolgált, szintén Afganisztánban. „A tálibok megölték a családomat, csak az anyám és egy húgom maradt életben. Ha maradok, ők is veszélybe kerülnek, és engem is kivégeznek. Eljöttem.”

Egy különösen alacsony, vigyorgó fickó szintén a tálibok miatt hagyta el Afganisztánt. És amíg ránk nem dörrent az egyik szerb rendőr, azt is megtudtam, hogy a mellettem ülő fiúk testvérek, akik egy járműjavítóban dolgoztak, és az amerikai hadseregnek dolgoztak be. Aztán az amerikaiak elmentek, és hirtelen a teljes jövőtlenségben találták magukat. „Az apám rendőrkapitány. Nem éheztünk, de otthon nincs jövő. Hatan vagyunk testvérek, és ketten indultunk el, hogy Németországban munkát keressünk.”

A vidámság két oka

A lehangoló élettörténetek ellenére a hangulat kedélyes volt, és a menekültek cseverészve sorakoztak fel, amikor a tiszt visszajött a papírjainkkal. Sorban olvasta fel a neveket, és az országot, a szólított előrelépett, megkapta a papírját, és mehetett. A névsorolvasásnál derült ki, hogy a begyűjtött 36 emberből nagyjából 30 afgán, a többiek irakiak vagy pakisztániak. És itt lett világos a menekültek könnyedségének első oka.

„Elmehet” – nyomta az első afgán kezébe a papírt a tiszt, majd rászólt: „A csomag?! Vigye a csomagját is!” A koszos bőrkabátos, levéltörmelékkel pettyezett sapkájú férfi értetlenül toporgott, hogy akkor most mehet, vagy sem, de a tiszt csak integetett: ide nem jöhet vissza, a csomagjával együtt távozzon! Aztán esett le a katonának: ezeknek az embereknek nincs csomagjuk.

Kopott ruhájuk az összes ingóságuk. Súlytalanul, anyagi javak nélkül állnak a világban, 6000 kilométerre a hazájuktól. A távolság már akkora, hogy az otthonukhoz nem köti őket semmi, és a fizikai kapcsolaton túl nincs közük ahhoz a helyhez sem, ahol a talpuk éppen érinti a talajt. Az útleveleik eldobálva, az adataik elenyésztek, a nevük és születési idejük csak átírható emlék. 

A semmi közepén lebegve egyetlen biztos pont létezik számukra: az út nyugat felé. Mi aggasztaná őket?

„Nincs mit tenni – reagált a társaság könnyedségére a szerb tiszt, amikor visszaadta az útlevelemet. – Aki illegálisan tartózkodik az országban, kap egy végzést, hogy 10 napon belül hagyja el Szerbiát. Ha újra elkapjuk, kiszabunk valami pénzbüntetést. De sok értelme nincs az egésznek. Úgyis addig próbálkoznak, amíg végül átjutnak.”

Szájhagyomány alapján vonulnak

„Itt a legszegényebb menekültek gyűlnek össze. Azok, akiknek semmijük sincs, még kapcsolataik sem, hogy embercsempészek segítségével menjenek nyugatra.” Ezt már Tibor atya magyarázta, a nagydarab, inkább kamionosnak, mint lelkésznek tűnő férfi, aki három éve étellel, és ruhával látja el a környéken feltűnő menekülteket.

„A koszovóiaknak jobbak a kapcsolataik, a nyelvet is ismerik, ők nem állnak meg itt, taxikkal mennek át a határon” – mesélte. Majd megérkeztünk a mező végébe, a sínek és a szeméttelep közti területre, ahol már ott volt mindenki, akit negyedórával korábban az ellenkező irányba indítottak útnak a rendőrök. Egy kifeszített nejlon alatt szögekkel teli deszkák égtek kis lánggal és nagy füsttel, abból bukkantak elő a vigyorgó alakok. Egymás kezébe adták a vekniket, halkonzerveket, hogy hamarosan nagy pukkanások jelezzék, a halkonzervet nem szokás nyílt tűzön melegíteni, pláne úgy, hogy nincsenek felbontva.

„Honnan tudják az emberek, hogy erre a mezőre kell jönni?” – értetlenkedtem.

„Szájról szájra terjed a hír, vagy a taxisok mondják nekik, amikor valahonnan hozzák őket. Évek óta ez a gyülekezőhely – mondta Tibor atya. – Vannak, akik fáradtan érkeznek, mert hetek óta úton vannak. Ők itt megpihennek akár egy hétig is. De a legtöbben egy-két napon belül felkerekednek. Az itteniek legtöbbjét tegnap láttam először” – mutatott körbe, a vekniket tördelők pedig úgy integettek vissza, mintha még együtt fociztak volna Tiborral a kabuli grundon.

Kérek vizet

Ahogy besötétedett, Tibor hazament, én viszont maradtam a tábortűznél. A kezembe nyomták a kenyeret, és egy angolul meglepően jól beszélő, pakisztáni fiú kérdezgetett, hogy én honnan hová tartok. Egy pillanatig jó ötletnek tűnt szír menekültnek kamuzni magam, de aztán rájöttem, a bonyolult konspirációnál hasznosabb, ha megmondom az igazat.

Az értetlenséget gyors újságírói ars poeticával hidaltam át. „A magyarok nem sokat tudnak arról, hogy kik és miért jönnek az országukba. Sokan félnek is a menekültektől, azt hiszik veszélyesek vagytok. Az újságírónak ilyenkor az a dolga, hogy ne a politikusoknak higgyen, hanem a saját szemével nézze meg a helyzetet.”

A társaság nagyobb része gyorsan napirendre tért a jelenlétem felett. Vélhetően nem elhivatottságom nyűgözte le őket. Először azt gondoltam, hogy azért fogadtak el, mert együtt tartóztattak fel minket a kommandósok, vagy mert az élelmet hozó Tibor atyával érkeztem. Aztán kiderült, barátságos viselkedésük oka, hogy emberszámba vettem őket. „Kérsz vizet?” – kérdezte az afgán testvérpár idősebbik tagja. Bólogattam, de a srác bizonytalanul nyújtotta felém az üveget. „Biztos?” – kérdezte, én meg nem értettem.

Nem félsz utánunk inni?

Csodálkozva néztem rá.

Három napig bolyongani

Az este a klasszikus tábortüzezős partik menetrendje szerint alakult, leszámítva, hogy nem volt nálunk bor, és senki nem sütött szalonnát. Gyorsinterjúk egész sora után kirajzolódott az átlagos menekült útvonala. A legtöbben Afganisztánból, Pakisztánon át Iránba, onnan pedig Törökországba utaztak, majd ott megfeneklettek.

„Fél évet voltam Isztambulban. Elfogyott a pénzem, dolgoznom kellett egy textilgyárban, és aztán ott ragadtam, mert nem fizettek ki – mesélte férfi, aki katona volt Afganisztánban. – Ha menekült vagy, és nincsenek papírjaid, a törökök kihasználnak. Egy hónap után azt mondták, majd a következő hónapban fizetnek. Majd megint, hogy a következőben, és ez így ment. Fél év után háromhavi pénzt kaptam meg, akkor tudtam továbbállni.”

Az afgán testvérpár azért volt hónapokig Törökországban, mert nem találtak olyat, aki átvitte volna őket Bulgáriába. „A bolgár–török határ nagyon durva. Egy erdőben kell menni, többször nekivágtunk, mindig eltévedtünk” – mondta a fiatal fiú azon a hangon, ahogy mi a hétvégi kirándulásról mesélünk. „Végül sikerült, három napig vezettek minket, úgy jutottunk át.”

Egyre feszélyezettebben éreztem magam, mert ezek a fiúk úgy meséltek a nehézségekről, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az embert bolgár rendőrök verik, miután napokig étlen-szomjan bolyongtak a vadonban.

„A szerbek jók. Rendes emberek a rendőrök is. Amikor látták, hogy nincs vizünk, adtak. Bulgáriában nincs ilyen. Egy hónapig tartottak börtönben, megvertek, enni alig kaptam” – emlékezett vissza egy pakisztáni fiú. Iraki társa bólogatott: „Bulgáriában a rendőrök keresték az alkalmat, hogy belénk kössenek. Álltunk a falnál, és csak a vízért akartam lehajolni, de már jöttek felém ököllel.”

„Mindenki menekült az országból. Csempészek vitték át az embereket Szerbiába” – mesélte egy valamikor még fehér farmert viselő fiú. Majd megszeppenve kérdezte: szerintem talál majd újságírói munkát Németországban? Kabulban ugyanis egy kábeltévé-társaságnál volt riporter, és szeretné folytatni. „Beszélsz németül?” – kérdeztem, amire szomorúan csak a fejét rázta: „Pastu és urdu nyelven beszélek, meg kicsit angolul.”

A középosztály kalandja

És hogy mennyibe kerül a közel 6 ezer kilométeres út Kabulból Szabadkáig? „Eddig fejenként 4500 dollárt költöttünk” – számolta össze nekem az afgán testvérpár. A pénz egy részét maguk gyűjtötték, amikor az amerikaiaknak dolgoztak, és még többet kaptak a szüleiktől. De mellette banki kölcsönt is felvettek a menekülésre.

A kulturális különbségeken már régóta nem lepődöm meg, de az, hogy a bankrendszer is sajátos logika szerint működik Afganisztánban, mégis kizökkentett. Persze aztán kiderült, hogy a bankok ott is a lehető legracionálisabban működnek. Afganisztánban az emigráció biztosabb befektetés, mint egy vállalkozás, magyarázták. Aki eljut nyugatra, rendszeresen küld haza pénzt, amiből simán vissza lehet fizetni a hitelt. Míg ha helyi vállalkozásba kezd valaki, akkor a boltját felrobbanthatják a tálibok, a cégét ellehetetleníthetik az elképesztő korrupcióval működő állami hivatalok. És amúgy is, az afgánoknak alig van pénzük, a profit még szerencsés esetben is csak lassan csorog be.

Bizarr tény körvonalazódott előttem: azok, akik a sáros földön, hajléktalandivatot idéző öltözékben ültek körülöttem, nem is a társadalom legszegényebb rétegébe tartoztak.

A középosztály képes csak annyi pénzt összeszedni, hogy elmenekülhessen. A legnyomorultabbaknak arra sincs lehetőségük, hogy a falujukat elhagyják.

Este nyolc lehetett, amikor váratlanul nyüzsgés támadt a nejlonsátor körül. „Elindulunk” – mondta repkedő tekintettel az afgán fiú, és a sínek felé mutatott. „Nem az ellenkező irányba van a magyar határ?” – jegyeztem meg tétován, amire egy kapucnis pulcsis férfi bólogatott. „Mindegy, akkor arra” – vonta meg a vállát a gyerek.

Én magam is összezavarodtam, mert a csoport mégis visszaült, és a testvérek okostelefonját kezdte babrálni. Áthajolva a vállukon láttam, hogy a Google Mapset tapogatják. Szabadka és Kelebia közt húzogatták a térképet, és már azt hittem, hogy virtuális síkra terelődik a határátlépés, amikor hirtelen ismét talpon voltak, és kavarogva elindultak a derengő nádasba.

„Te is jössz?” – vetett oda az afgán újságíró, aki pastu nyelven építene médiakarriert Németországban. Végül is azt mondtam nekik, hogy a saját szememmel akarom látni, miken mennek keresztül, gondoltam, és beálltam a sorba. Szerencsére nem volt lehetőségem mérlegelni a továbbiakat, mert loholni kezdtünk a sötétben.

(Borítókép: Földes András)

Érdekli, hogyan jutottunk át a zöldhatáron?

Időközben megjelent riportunk befejező része, amiből kiderül: a kaland még rázósabb, mint gondoltuk. Ide kell kattintani.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!