Kösz mindent, Lázár János!

Április elején írtuk meg, hogy egy nagy semmi lett Lázár, illetve a kormány norvég hadjáratából: annak ellenére, hogy a vizsgálatok közben kommunikációs szinten komoly gyanúsítások és fenyegetések hangzottak el – jogosulatlan pénzügyi tevékenység, hűtlen kezelés, költségvetési csalás, okirat-hamisítás, a civil vezetők vagyonosodási vizsgálata és adószámok felfüggesztése –, az eljárások rendre eredmény nélkül zárultak, a rendőrségi nyomozás nem vezetett gyanúsításhoz, az adóellenőrzések nyomán sehol nem indultak hatósági vizsgálatok, a Norvég Civil Támogatási Alap működését pedig közben a független vizsgálók kifogástalannak találták.

Az egész ügyet pontról pontra ebben a cikkünkben tudja végignézni. Röviden: az akció 2013 augusztusában kezdődött egy cikkel és egy álcivilezős nyilatkozattal, hivatalosan azonban éppen két éve, a 2014-es választások után két nappal indult, amikor Lázár János levelet írt a norvég kormánynak.

Az utolsó, támogatott szervezet elleni adóvizsgálat pedig 2016 elején zárult le.

Felmerült azonban a kérdés, hogy annak ellenére, hogy a rengeteg vizsgálat, nyomozás után fellélegezhettek végre a szervezetek, mégis milyen hátrány, akár konkrét anyagi kár − kimaradt pályázatok, visszamondott projektek, elmaradó támogatások − érhette őket azzal, hogy bő másfél évig folyamatosan ez kötötte le idejüket, energiájukat.

De az elszenvedett károknál valami sokkal érdekesebb dolog derült ki:

Móra Veronikával és Nun Andrással, az Ökotárs és az Autonómia Alapítvány vezetőjével beszélgettünk a kormányzati támadás hatásairól. Móra szerint kétségtelenül nagyon rosszul érintette alapítványukat a háborúskodás: rengeteg idejüket, energiájukat kötötte le a folyamatos adatszolgáltatás, a jogok és kötelezettségek tisztázása, a rengeteg sajtózás, de nehéz lenne konkrét anyagi károkkal számolni. Mert minden civil szervezetnél folyamatos munka a forrásteremtés, a lehetséges források, pályázatok figyelése, és az biztos, hogy a támadásokkal való foglalkozás, az újabb és újabb adatkérések teljesítése az ezekre fordított energiából vett el, így persze lemaradhattak pályázatokról, de ezt számszerűsíteni szinte lehetetlen.

A kellemetlenségeken túl azonban ez az egész ügy egy sor olyan dologra ébresztette rá a civil szervezeteket, amiket korábban elhanyagoltak.

Az egyik része már a Norvég Alap-ügy előtt elkezdődött: Móra szerint 2010-ig viszonylag stabil környezetük volt a civil szervezeteknek, és azon túl, hogy persze mindig volt sírás a kevés pénz miatt, viszonylag stabil és kiszámítható, megszerezhető állami és uniós források álltak rendelkezésre.

De a kormány a civilekre vonatkozó törvény átalakításával párhuzamosan egészen más rendszert kezdett kialakítani. A szervezetek nagy része egészen sokáig azt gondolta, minden vissza fog állni a régi kerékvágásba, ezzel párhuzamosan viszont elhanyagolta a közvetlen kapcsolat ápolását az emberekkel. Vagyis nem fektettek elég energiát arra, hogy kiépítsék a támogató bázisukat, szimpatizáns köreiket, hogy közel vigyék az emberekhez azt, amit csinálnak, és megértessék, miért jó, miért fontos a tevékenységük.

Egyszerűen azért, mert nem volt olyan dolog, ami efelé nyomta volna őket.

Az új civil törvénnyel jövő változások, plusz hozzá az egész norvégos kormányzati támadás tehát sok szervezetet ráébresztett arra, óriási mulasztás, hogy elszakadtak a társadalmi bázisuktól, vagy eleve nem is építették ki rendesen azt,

ami egy civil szervezet működésének egyébként alapja kell, hogy legyen.

− mondta Móra, aki szerint bármelyik civil szervezetnek nehéz úgy védekeznie, elmagyaráznia az embereknek, hogy miért igaztalanok a támadások, ha a társadalom azt sem tudja, kik ők, miért küzdenek, hogy milyen eredményeket értek már el. Hozzátette, hogy a szervezetek elkezdtek másképp megjelenni, létezni:

élővé, szerethetővé próbálták tenni magukat. Rájöttek, egyszerű a dolog: anélkül, hogy szerethetővé tennék magukat, nem fogják szeretni őket.

Nun András ehhez még azt is hozzátette, hogy a támadások miatt olyan szervezetek vették fel egymással a kapcsolatot, amelyek korábban talán nem is tudtak egymásról. Találkozókat tartottak, tapasztalatokat cseréltek, jogi tanácsokat adtak egymásnak, beindult egy egészséges önszerveződés.

Kisebb szervezetek ismerték fel, hogy nincsenek egyedül, van kihez fordulni.

Nun szerint a kormány nem számított erre: úgy viselkedtek, mintha nem értenék ennek a szektornak a működését. Azt gondolták, ez a szektor is olyan, mint a többi, amiket irányítani tudnak, például a forrásmegvonással való fenyegetéssel. Nem értették, hogy ezek mögött a szervezetek mögött meggyőződések, elvek, víziók vannak, amelyeket akkor sem adnak fel, ha ezzel akár az egzisztenciájukat is kockáztatják. 

Nem gondolta a kormány, hogy ezzel épp azt a mozgalmi jelleget adja vissza a szektornak, ami egy ideje kezdett eltűnni

− meséli. Ugyanis amikor a norvég pénzek elosztásában megnyerték a részvételt, és megnézték, mik a legnagyobb kihívások a szektor előtt, akkor a tőkehiány, a hiányzó szakmák mellett a harmadik probléma éppen az volt, hogy a szervezetek mozgalmi jellege elveszett, és elkezdtek bürokratizálódni, intézményesülni.

És hogy mennyire elkezdtek érdeklődni a szervezetek a jobb kommunikáció iránt, azt Nun szerint tökéletesen mutatta, mekkora volt az érdeklődés azon workshopjuk iránt, ahol ahhoz adtak tanácsokat, hogyan érdemes például egy bemutató videót elkészíteni, és azt hogyan lehet hatásosan eljuttatni az emberekhez.

A pozitív változás egyik oka persze az óriási sajtófigyelem is volt. Móra szerint helyi kezdeményezések, kisebb dolgok, amik korábban a „radar alatt maradtak", sokkal több sajtófigyelmet kaptak, tehát egy csomó olyan projekt jelent meg a sajtóban, amik korábban nem lettek volna érdekesek. Az emberek fogékonyabbak lettek a civilek munkájára.

De ez kimutatható egy egészen mérhető formában is: az egyszázalékos felajánlással támogatók száma nőtt. Ráadásul olyan szervezeteknél is, amelyeknél mondjuk egy állatvédő egyesülethez képest kicsivel jobban el kell magyarázni, miért fontos a tevékenységük, mint például a NANE, az Átlátszó, a TASZ.

A NAV honlapján elérhető beszámolókból általánosságban is látszik az emelkedés a civil szervezetek javára felajánlott összegekben: 2013 decembere és 2014 decembere között 7,35 milliárd jött össze, míg 2014 decembere és 2015 augusztusa között már félmilliárddal több. Nun szerint persze azt is érdemes hozzátenni, hogy

Éppen ezért működhetett az elején viszonylag jól a kormányzati propaganda: az emberek nem tudták, kik ezek a szervezetek, mennyi pénzből gazdálkodnak, mibe kerül fenntartani egy ilyet, sokan a saját családi költségvetésükhöz hasonlítgatták, amiben persze nagy segítségükre volt a kormány pont erre rájátszó üzenete. Móra szerint is részben éppen az lehetett a támadások kiváltó oka, hogy egy viszonylag könnyen megtámadható szegmensről volt szó, amiben a civil szektornak is megvolt a maga hibája, adóssága.

Nun végül hozzátette, a sok pozitív fejlemény és változás ellenére a jövőben nagyon át fog alakulni a civil szféra térképe. Rengeteg szervezet váltott egyik uniós projektről a másikra, de amint ezek megszűnnek, nagyon nehéz helyzetbe kerülnek. Mert a támogatói bevételek növelése természetesen elkerülhetetlen, és nagyon jó folyamatok indultak be, de azt is látni kell, hogy egyelőre a pályázati pénzekből befolyó összegek töredéke jön csak be alternatív forrásokból.

Ezen az idővonalon foglaltuk össze a norvég támogatási botrány legfontosabb eseményeit:

Borítókép: Huszti István.