Az iskolában bármilyen drogot és gyógyszert meg lehetett szerezni

Én tizenegy évesen kezdtem ezt az egészet: a drogok előtt már évekig ittam, dohányoztam. A szüleim mindig engedték, hogy menjek, és csináljam, amit a gyerekek szoktak, mert az ő gyerekkorukban is ez volt, csak azóta rendesen megváltozott a világ.

Én a focizás meg a biciklizés helyett mentem a doboz cigiért, ittam ész nélkül, aztán jött a kábítószer. A marihuánával kezdtem, az még nem volt baj, aztán jött az eki, ez, az, amaz, és amikor ezekre már nem volt pénzem, jöttek a keményebb szintetikus drogok. A változást egy buli hozta meg: annyira meg voltam zuhanva, hogy miután hazaértem, kint hagytam a konyhaasztalon a herbálomat, és ezt meglátták a szüleim. Kétségbeestek, hogy mi lesz velem.”

„Az iskolából nem akartam kimaradni, mert akármennyire is kábítószereztem, nem buktam semmiből; jó, hát rossz átlagom volt, de megvoltam. Úgyhogy nem akartam rehabra menni, csak az ambuláns kezeléssel próbálkoztunk meg. A különbség annyi lett, hogy ott nem drogot, hanem gyógyszereket szedtem, teljesen rájuk függtem, és még durvábban elfajzottam. Adtunk a szarnak egy pofont. A pontot az i-re az tette fel, amikor teljes delíriumban beütöttem a fejemet, és bevittek a rendőrségre. Drogfogyasztást akartak rám bizonyítani, de nem tudtak, bár rengeteg, illegálisan szerzett gyógyszer volt nálam. Ez volt október 13-án. Október 29-én már itt voltam” – emlékszik vissza 2016-ra Ádám, akivel a Szeged melletti Szatymazon, a Dr. Farkasinszky Terézia Rehabilitációs Centrum intézményében, a Gyermek és Ifjúsági Addiktológiai Rehabilitációs Részlegen beszélgettünk. Ádám egyike azoknak, akik végigcsinálták a 10 és 18 év közötti, alkohol- vagy drogfüggő fiúk számára létrehozott rehabot, és a tanév végén érettségizni fog. (A cikkben szereplő fiatalok nevét megváltoztattuk – K. B.)

A szatymazi rehab nyitott intézmény, a bekerülés önkéntes: a felvétel feltétele, hogy a jelentkezőnek legyen saját motivációja, tényleg akarjon leszokni, ne csak azért jöjjön, mert a szülei kényszerítik rá, miközben ő továbbra is a megszokott „kikapcsolódási formára” vágyik. „A cél az, hogy mindenkinek megadjuk a lehetőséget: elég, ha valaki komolyan meg akarja próbálni nálunk” – mondja Tóth Roland, a részleg vezetője. Ráadásul egy ilyen helyre nem jut be a drog, mondja a tizenöt éves, bent lakó Gábor. Ő azért is döntött úgy, hogy jelentkezik, mert tudta, így legalább tényleg kiszakad a közegéből. Ahol mindenki akkor szerez meg bármit, amikor és ahol akar.

Át a hadak útján

„Amikor ambuláns kezelésen voltam, a szüleim is látták, milyen gyorsan fogynak a gyógyszerek. Valahogy meg akarták oldani, hogy ne jussak anyaghoz, úgyhogy elküldtek az iskolába. Én meg elmentem nyolckor, és hazamentem beállva” – folytatja Ádám. „A suliban ebből sosem lett bajom. Egy egész jó budapesti iskolába jártam, ahol eléggé jól ment a drogbiznisz, az ezerhétszáz diák között voltak dílerek, füvet, gyógyszert, bármit meg tudtam szerezni bent. A tanárokat ez egyáltalán nem érdekelte, nem foglalkoztak vele. Volt, hogy egy tanteremben végigaludtam az egész napot, és senki nem szólt rám, csak az ofő kérdezte meg egyszer, hogy mi van. Mondtam, hogy rosszul vagyok, és ezzel le volt tudva. Tizedikben egy nyomozó tartott drogprevenciós előadást, de azt végigröhögtem, sehol se fedte a valóságot, amit mondott. Különben meg inkább arról beszélt, hogyan találtak meg a nyilvános vécében heroinfogyasztókat tűvel a karjukban. Nem hiszem, hogy tizedikben erről kellett volna beszélni, vagy hogy az osztályból bárki heroint fogyasztott volna.”

De ha a tanároknak véletlenül mégis muszáj lett volna foglalkozni a dologgal, azt is letudták a lehető legegyszerűbb módon, a probléma legkényelmesebb eltávolításával. „Egyszer kirúgtak az egyik suliból kilencedikben, mert valaki beköpött, amikor füvezés közben ketten nagyon kikészültek. Két hétig nem is tudtuk, hogy lebuktunk, aztán bejött egy órára az igazgató egy rendőrrel, és kihallgattak minket, aztán megkaptuk a végzést, hogy elbocsátanak. Otthon azt mondtam, csak meglátták, ahogy cigizünk, és azt hitték, füvezünk, mert valakinél pont volt fű, és ezzel el is tussoltam az egészet. Azóta kiderült, apu már akkor is sejtette, hogy valami nem kerek, csak nem tudta elképzelni, miről lehet szó, mert élete során sosem találkozott droggal, csak annyit tudott róla, hogy az valami, amitől hullanak az emberek.”

„Itt bent először is arra kellett rájönnöm, hogy nem egy utolsó szemét szar ember vagyok, hanem igenis érek én is valamit. Mert

amikor a gyerekkori barátnőmtől, akivel később egy ideig együtt voltunk, és én szoktattam rá a narkóra, megkapom a pofámba, hogy mekkora rohadék faszszopó vagyok, akkor nem tudom azt mondani, hogy nincs igaza.

És ugyanezt megkapom a rokonaimtól, anyámtól, apámtól, vagy a nagybátyámtól, akivel mindig jóban voltam, de aztán megfenyegetett, hogy agyba-főbe ver a haverjaival. Régen fél Pest a barátom volt, és az egész kisváros, ahol laktam, de amikor az ember fennakadt szemmel megy le a térre, hogy járni alig bír, legfeljebb csak utánaköpnek. A vége felé már ez volt, édesanyámon és édesapámon kívül mindenki elfordult tőlem. Ez beigazolta, hogy egy utolsó szar alak vagyok.”

„A rehabhoz a fő motivációt a szüleim jelentették. Sokszor összevesztünk, és ez volt az utolsó lépés, a következő már a javítóintézet lett volna: ha nem vállalom, hogy ezt végigcsinálom, levették volna rólam a kezüket ők is. Szerettem volna, ha nem csalódnak bennem, úgyhogy úgy döntöttem, maradok. De amikor már két hónapja bent voltam, rájöttem, hogy már nem értük csinálom, hanem azért, hogy legyen belőlem valaki, mert ha így folytatom, nekem nem lesz jövőm. A terápián nagyon sok negatív dolog feljött egy halálesetig bezárólag, rájöttem, hogy nekem ez tényleg nem kell tovább. Ami rosszat lehetett, már megcsináltam, kábítószer-fogyasztásban már átmentem a hadak útján.”

Feszültnek lenni és nem nyomni rá valamit

A szatymazi gyerek- és ifirehab új intézmény, 2015 óta tud lakókat fogadni, pedig már 2010-ben, a dizájnerdrogok megjelenésével ugrásszerűen megnőtt azoknak a 18 éven aluliaknak a száma, akik ambuláns, azaz gyakorlatilag tüneti kezelést kaptak a drogfogyasztás miatt. Egyértelmű volt, hogy a fiatalabbaknak is szükségük van rehabilitációra: a felnőttekkel együtt eleve csak a 16 éves kornál idősebbeket lehetett felvenni a rendszerbe – ha emberségből jellemzően azért el is látták a fiatalabbakat is –, de Tóth Roland azt mondja, amúgy sem feltétlenül jó, ha a minden tekintetben – pedagógiai, pszichológiai, kommunikációs, terápiás vagy akár anatómiai értelemben is – más ellátást igénylő fiatalkorúakat ugyanabba a rehabilitációs folyamatba veszik fel, ahová a nagykorúakat. „Ráadásul, ha egy tizenhat évesnél fiatalabb gyereknek már négy-öt éves szerhasználói múltja van, akkor nagy valószínűséggel nem lesz elég az ambuláns kezelés. A dizájnerdrogokat napi szinten használják, így két-három évnyi használatnak már erős hatása van.”

„Azoknál, akik bekerülnek hozzánk, a legtöbbször már a családjukban is előfordult valamilyen fajta szer: a függőség csak tünet, ami problémát jelez a rendszerben. Sokan már hét-nyolc éves korukban elkezdik a drogkarrierjüket az alkohollal, aztán tizenhárom éves korukra lesznek rendőrségi ügyeik, lopások, rablások. És ha nem járnak iskolába, bejön a képbe az igazolatlan órák miatt a családsegítő és gyermekjóléti szolgálat vagy a gyámhatóság, és felmerülhet, hogy kiemelik őket a családjukból – van, hogy így kerülnek ide.

A gyerek már a családban mintát kaphat arról, hogyan kell oldani a stresszes napokat és alkohollal vagy gyógyszerrel kezelni a problémákat, csökkenteni a szorongással teli állapotokat. De a referenciaszemélyek is megváltoztak. A szülők, pedagógusok helyett inkább a kortársak lettek azok, ami veszélyes, hiszen nekik kevés tapasztalatuk van az életről. Mégis, ha trendi, laza dolog anyagozni és inni a serdülők között, akkor ez könnyebben elfogadhatóvá válik a fiatalok számára. És a mai szerekkel már nagyobb az esély a problémás szerhasználat kialakulására: a dizájnerek olcsók, amíg fel nem kerülnek a C-listára, legálisak, tesztekkel nem kimutathatóak, de az addikciós potenciáljuk nagyobb lehet, mint egyes klasszikus szereké. De a dizájnerek még mindig szűkebb kört érintenek, mint a végképp olcsó, legális és erős szer, az alkohol” – mondja Tóth.

A „klasszikus” drogok mára már vissza is szorultak a Szatymazra jelentkező fiatalok körében, füvet („hollandot”) sokan soha nem is használtak, a jellemzőbb szerek az alkohol mellett a herbál, a kristály és a gyógyszerek: volt olyan lakó, aki korábban napi 20 milligramm Rivotrilt használt, intravénásan. Viszont az elmúlt egy-két évben megint kevesebb fiatal kerül ellátásba, talán mert most éppen olyan dizájnerek vannak piacon, amelyek nem okoznak olyan heves rosszulléteket.

Aminek az egyértelmű jó oldala mellett hátulütője is van, hiszen amúgy nagyon nehezen jut el a családokhoz a tény, hogy egyáltalán léteznek olyan intézmények, amelyek erre a problémára kínálnak megoldást (a szatymazi mellett még kettő, lásd a keretest), mivel a felnőttek rehabilitációs intézményeivel szemben ebben az életkorban egyszerűen nincs kiépítve az ide vezető út. „Ha felmerül a probléma, bejöhet a képbe a családsegítő, a sürgősségi betegellátás, a rendőrség, de a gyerek csak pattog a szociális szféra, az egészségügy és a hatóság között, és valójában sokszor nem az ő valós igényeire reagál a rendszer. Ha ez nem így lenne, elképzelhető, hogy mindhárom intézmény telt házzal működne, mert az országot járva sajnos mindenhol azt látjuk, hogy lenne rá igény.”

A szatymazi rehab „anyaintézménye”, az eleinte Deszken, majd Szegeden működő Dr. Farkasinszky Terézia Drogcentrum egy 2010-es pályázaton dolgozta ki az ifjúsági rehabilitációs centrum ötletét, de hogy az intézmény nyugodtan tud működni, azért néhány szatymazi is sokat tett: a korábbi helyi pap beleszőtte a prédikációiba – a segítségre szorulók ellátásának fontossága révén – a megnyílni készülő és persze sokakból ellenérzéseket kiváltó helyet, a szatymazi orvos pedig azzal érvelt a helyieknek, gondolják el, mennyivel több problémát okoznak a falubéli kocsmák, mint amennyit az itt gyógyulók fognak. De az akkori polgármester is kiállt a koncepció mellett.

A beköltözőknek a családja is szerződik az intézménnyel, mert a rehabilitációnak része a családterápia is – ez sem mindig könnyű, mert vannak, akik úgy gondolják, csakis a gyerek hibás, beadják, és majd kérik vissza, ha sikerült megjavítani, de olyanra is van példa, aki mégsem akarná elengedni maga mellől a gyereket, inkább maradjon otthon segíteni, kéznél lenni. „Mindig a változás a legnehezebb, a fiúknál is, de a családoknál is, mert a családoknak is szembe kell nézniük azzal, hogy hol van az ő felelősségük ebben a történetben. Teli vannak bűntudattal, szégyennel, ráadásul a drog tabutéma, így sokszor maguknak is nehezen vallják be, hogy gond van, még akkor is, ha ez már nyilvánvaló.”

Bent aztán két kezdeti, a külvilágtól elkülönített hét után kezdődik a hat hónapos terápia. Mindenkinek van egy mentora, akivel meghatároznak célokat, és sok a közösségépítő, csoportos foglalkozás, a dühkitörések, a stressz kezelésére szolgáló csoportok, az önismereti, művészetterápiás, visszaesést megelőző, családi kapcsolatokat feldolgozó csoportok, mindenkinek az egyéni igényeihez igazítva, ami sokban függ attól, hogy a közösséget alkotó fiúk többsége jött e családból, vagy intézményből (gyerekotthonból). „Eleinte nagyon nehezen kezelik az érzéseiket, nincs meg bennük az a kontroll, ami a felnőttekben, mivel a frusztrációs toleranciaszintjük alacsonyabb. Gyakoriak a dühkitörések, mert nem ismerik fel, nem tudják azonosítani, milyen érzések vannak bennük. Itt élik meg először józanon, hogy milyen feszültnek, mérgesnek lenni, és nem nyomni rá rögtön valamilyen szert” – magyarázza Tóth Roland.

Tanul, tusol, lefekszik, normális

„Az eleje nagyon kemény volt, nem tudtam aludni, izzadtam, hányingerem volt az elvonás miatt. A közeg egyébként tetszett, de annyira el voltam foglalva a sóvárgással, hogy nem is nagyon tudnék mesélni róla, miket csináltam az első egy-két hónapban. Mélyen voltam, és nem bírtam elmondani, mi a bajom. Meg sem bírtam fogalmazni; ez volt a legrosszabb.

Már az első hónapban elkezdtem vagdosni magamat két-három napi rendszerességgel. Aztán ahogy sikerült haladnom, a terápia negyedik-ötödik hónapjára ez szinte teljesen megszűnt, mert megtanultam kiadni magamból azokat az érzéseket, amiket addig a vagdosással fojtottam el.

Ütöttem a gongot, amikor csak tudtam, akár éjszaka is, és mindig meg tudtuk beszélni, ha valami probléma volt” – mondja Ádám arról a gongról, amit bárki bármikor megüthet, ha segítségre van szüksége. A három ütés pedig azt jelenti, hogy az illető haza akar menni.

Azt már az elején tisztázzák, hogy mivel fiatalkorúakról van szó, mindenki jobban jár, ha inkább közösen beszélik meg a távozást, mert egy szökés esetén muszáj a rendőrséget értesíteni, ami senkinek nem hiányzik. Két és fél év alatt mindenesetre csak három szökés volt. „Minél jobban tiltasz valamit, annál inkább csinálni fogják. Ha bezárod az ajtót, kimásznak az ablakon. De ha ő dönthet, tudja, hogy hozzánk akár éjjel kettőkor is bekopoghat, és le lehet ülni beszélgetni” – magyarázza Tóth Roland.

„Volt egy feszültségem egy itteni gyerekkel. Akkor még nem bírtam kezelni az indulataimat, még a kinti stílushoz voltam hozzászokva. Sok volt a kiabálás, a fenyegetőzés, én meg mondtam, hogy jó, akkor nekem ennyi elég volt, és megütöttem háromszor a gongot – emlékszik vissza Gábor.  – Ilyenkor a stábtagok mindig próbálnak olyanokat mondani, hogy megértsük, miért vannak nehézségeink. Én is végiggondoltam, hogy nem lenne jó nekem, ha kimennék, és maradtam. Én azért jöttem be ide, hogy újra jóban legyek a családommal, visszamehessek hozzájuk, és ne kelljen olyanokat csinálnom, ami nem jó nekem. Eleinte persze jó volt, de egy év után már nagyon nem.”

Gábor korábban egy befogadó otthonba került a rendőrségi ügyei és az iskolakerülés miatt, de megszökött, végül azt mondták neki, a rehab az utolsó lehetősége a javító előtt. „Akkor átértékeltem magamban, hogy haza akarok menni, nem akarok zárt intézetbe kerülni.” A drog még három hónap rehab után is hiányzik neki, de azt mondja, ilyenkor próbál erről beszélni a stábtagokkal, vagy eltereli a figyelmét a foglalkozásokkal, az edzési lehetőségekkel.

„Itt tanulni is jobb, mert jobban tudnak ránk figyelni. De kint nem is szerettem a tanáromat, ha kimegyek, új iskolába járok majd. Itt folyamatosan kapunk tanácsokat arra, hogy hogyan ne legyünk olyanok, amilyenek nem szeretnénk lenni. Nem akarok visszamenni abba a közegbe, ahonnan jöttem, új barátokat szeretnék, és meg kell tanulnom kontrollálnom magamat, hogy ne egy liter vodkát igyak meg velük, hanem két doboz sört. Ha hazamegyek a szüleimhez, lerakom a nyolc osztályt, és megpróbálom azt az életet folytatni, amit a normális emberek, akik tanulnak, hazamennek, megírják a leckét, tusolnak és alszanak. Aztán el szeretnék menni egy fodrásztanfolyamra, és kint dolgozni Ausztriában.”

Talpon maradni

A rehab az absztinenciára törekszik, de azért a folyamatnak nem célja, hogy rögtön visszaesőnek nevezzen valakit, aki, miután kijött az intézményből 16-17 évesen, megiszik egy sört a szombati buliban; inkább azt igyekeznek elérni, hogy – az élet minden területén – mértékletesek legyenek, és felismerjék, milyen lépések vezetnek a visszaesés felé.

„Az első sör megcsúszás, a második visszaesés. De nekem a fő szerem sosem az alkohol volt, engem a szívás és a pörgés vonzott, úgyhogy nem éltem meg visszaesésként, amikor kimentem, és hirtelen, egyik pillanatról a másikra húzni kezdett magával az alkohol” – mondja Ádám. „De amikor ötből öt napon részeg voltam, már láttam, mi történik, hogy szerváltáson estem át, és rögtön visszajöttem Rolandhoz. A négyszemközti beszélgetések nagyon sokat segítettek abban, hogy talpon tudjak maradni. Most megiszom három sört, és azzal jól érzem magam. Ha lehet, kihagyom a bulikat, vagy ha elmegyek, próbálom nem túlzásba vinni, legutóbb négy sört ittam. Tudatosítanom kell, mert fejben dől el, hogy hiába okád mellettem tíz barátom, nekem nem kell ott lennem tizenegyediknek. Ha akarom, ott feküdhetek, de ha nem akarom, nem kell.”

„Amikor kijöttem, mindenkire haragudtam, nem voltam hajlandó édesapámon és édesanyámon kívül senkit keresni a családból, mert szarul esett, hogy engem sem keresett senki, pedig tudták, hogy bejöttem, hogy hányadik hónapban tartok, még a kimenőkön sem küldtek egy SMS-t sem, pedig olyankor volt nálam telefon. A nagybátyámmal már elférünk egymás mellett veszekedés nélkül, de mélyebben már nem beszélünk, ahogy régebben. A keresztszüleimet négy éve nem láttam. Most már senkire nem haragszom, elfogadom, hogy elfordultak, meg tudok állni a lábamon a támogatásuk nélkül. De ha valaki anyun vagy apun kívül kórházba kerülne a családból, lehet, hogy az nem nagyon mozgatna meg.”

Ádám azóta már Szegeden tanul, épp végzős, és mellette dolgozik. Azt mondja, eleinte rosszul érezte magát a koliban, ahová azért költözött, mert sem a korábbi közegébe nem akart visszatérni, sem a szüleivel nem akart együtt élni, mert „mind olyan makacsok vagyunk, hogy ha egyszer veszekedni kezdünk, abból négy napnyi kiabálás lesz”. De most már összebarátkozott egy kollégiumi társával, elintézték, hogy egy szobában lakhassanak, és közben barátnője is lett, aki sokat segít a hétköznapi élet fenntartásában.

Azóta rendben vagyok. Most élvezem a kolis életet.”