Segítség kellene, mindannyiunktól

Index: Mennyire más a napirendje, amióta nem politikai újságíróként, hanem az UNICEF  igazgatójaként működik?

Mészáros Antónia: Teljesen. Azt hittem, nagyon sokat dolgoztam újságíróként, mert rengeteget készültem minden műsoromra. Olykor egész nap és még akár fél éjszakát ültem a számítógép előtt egy pár perces interjú kedvéért; többet, mint ami feltétlenül indokolt lett volna. Mégis, azt hiszem, valójában most tanulom meg, mi az igazán kemény munka. Ennyire intenzíven még soha nem dolgoztam, igaz, nem is vezettem még egy egész szervezetet. Nagyon inspirál, hogy azt érzem, ez egy jó ügy, és egy olyan rendkívül fontos szervezet, amelynek sok dolga van Magyarországon is.

Hiányzik az előző, tévés élete?

Nem. Sőt, úgy érzem, mintha bizonyos értelemben visszatérnék a dokumentumfilmes életemhez – ami egyébként már korábban is hiányzott –, mert elmélyültebben foglalkozhatom a dolgokkal, mint egy tévéstúdióban. És nem indul mindennap újra az óra, mint a hírműfajban, amikor legfeljebb két napig élő történetekre rengeteg időt és energiát áldozunk, majd jön a következő kérészéletű téma.

Az UNICEF-nél folyamatosan építkezünk, és mert mindennap előbbre jutunk néhány lépéssel, mindennap úgy ébredek, hogy ma újra elérünk valamit. Ez szinte addiktív érzés; különösen azért, mert ebben a rendkívüli nemzetközi szervezetben – noha magyar gyerekekért és helyi ügyekért is dolgozunk – rengeteg segítséget és energiát kapunk a külföldi kollégáktól.

Mi a legnagyobb különbség a magyar UNICEF és mondjuk a finn vagy valamelyik nyugat-európai UNICEF-szervezet között?

Erőforrásokban nyilván szembetűnő a különbség. Nemrég jártam Szenegálban, ahol jelen volt az UNICEF valamennyi nyugat-afrikai programjának vezetője. Ők a világ legrosszabb helyzetben lévő országaiban nap mint nap küzdenek a gyerekek életéért. Ezt az áldozatos munkát is megtapasztalhattam közvetlen közelről. Az ehhez szükséges erőforrásokat pedig annak köszönhetik, hogy a fejlett országokban már sok évtizedes hagyománya van az UNICEF támogatásának, jelentős adományokat küldenek oda, ahol a legnagyobb a szükség. A tanácskozáson részt vett valamennyi nemzeti bizottság ügyvezető igazgatója, és valóban felmérhettük, mennyire eltérő körülmények között dolgozunk. Minél inkább része egy társadalom kultúrájának, hogy már az átlagemberek is adakoznak a rászorulók javára, annál több és ambiciózusabb programot „futtathat” az adott ország UNICEF-bizottsága. Különleges példa a 335 ezres lélekszámú Izland, ahol harmincháromezer rendszeres, egyéni UNICEF-támogató él. Tehát csak ezen az egy szervezeten keresztül a lakosság 11 százaléka áldoz a legelesettebb gyerekek megsegítésére.

Magyarországon hányan támogatják rendszeresen az UNICEF-et?

Négyezren.

Az a magyar lakosságnak mindössze 0,04 százaléka.

Igen, és ez még a velünk összevethető méretű és gazdasági potenciájú országokhoz képest is nagyon alacsony arány. Sok tennivalónk van azért, hogy a magyar emberek is átérezzék, milyen sokat tehetnek az akár nagyon alacsony összegű, de rendszeres támogatással a legkiszolgáltatottabb helyzetben élő gyerekekért. Azért, hogy mindazok, akiket háború, éhínség és természeti katasztrófák fenyegetnek, mindenekelőtt túlélési esélyt kapjanak, jobb minőségű életben, megfelelő oktatásban részesüljenek.

Mi az oka annak, hogy a hasonló méretű és gazdaságú országokéhoz hasonlítva a mi társadalmunk ennyire ignorálja a jótékonyságot?

Az adakozásnak nincs igazán tradíciója Magyarországon, ráadásul a miénk nagyon befelé forduló társadalom. Az emberek többsége úgy gondolja, hogy „persze, persze, tudom, hogy máshol is vannak problémák, de az én gondjaim mégiscsak fontosabbak”. Ezen a felfogáson egyebek között az oktatás változtathatna; némely országokban a gyerekeket már kicsi koruktól érzékennyé nevelik a náluk elesettebbek iránt, és rendszeresen bevonják őket jótékony akciókba. Az UNICEF a világon mindenütt leginkább az érző szívű átlagemberek alacsony összegű adományaiból él. És azt hinné az ember, ha például a migrációs válság valamit megtaníthatott nekünk, akkor azt feltétlenül – mégpedig világnézettől és pártállástól függetlenül –, hogy a globalizált világban semmi sincs már tőlünk igazán távol. Ha nem segítünk a világ másik felén válságos helyzetbe kerülteken, ha nem teszünk értük semmit ott helyben, akkor azok az emberek előbb-utóbb el fognak indulni felénk. Úgyhogy ha valaki nem is érzi természetesnek a humanitárius gesztust, akkor segíthet akár abból az önző megfontolásból, hogy a puszta túlélés, illetve az elviselhető életkörülmények reményében ne kelljen a szerencsétlen sorsú családoknak elhagyniuk a hazájukat.

A magyar UNICEF aktívan együttműködik a magyar kormánnyal, az Emberi Erőforrások Minisztériumával. Ha már a migráció szóba került, az utóbbi időszakban nagy ellenszélben dolgoznak a civil szervezetek, sőt, a Stop Soros programban az ENSZ név szerint is ki volt emelve mint ellenség. Ez hogyan hat az UNICEF munkájára itthon? Mennyire tudnak jól együttműködni a kormánnyal?

A gyermekvédelemben illetékes minisztériummal is kifejezetten jó az együttműködésünk. Több közös magyar programunk is van. A politikai kampányt inkább az utcai adománygyűjtő csapatunk érzi meg. Ők lelkes fiatalok, akik udvariasan megszólítják a járókelőket, elmondják pár szóban, milyen munkát végez a szervezetünk világszerte, és tudatják, hogy bármilyen szerény összeggel bárki adakozhat. De sajnos egyre gyakrabban megesik, hogy amikor a járókelők azt hallják a munkatársainktól, hogy az ENSZ egyik szervezetét képviselik, és az emberi jogokat meg a humanitárius célokat emlegetik, akkor a megszólítottak durvaságokkal reagálnak.

Ezt úgy érti, hogy valamiféle atrocitás is érte az adománygyűjtőket?

Kifejezett atrocitás még nem volt, de az előfordul, hogy három huszonéves adománygyűjtő lányból ketten sírva jönnek vissza az irodába, mert több mint kellemetlen agresszivitást kellett ismétlődően elviselniük. Szerencsére olyan napok is vannak, amikor remekül alakul minden, jó beszélgetések kerekednek, és sikerül sok támogatót magunk mellé állítani.

És az is igaz, hogy éppen ezen a héten szerveztünk egy remek akciót, amelynek során a Dumaszínház ismert arcai vállalták föl, hogy az adománygyűjtő csapatunkkal együtt kimennek a Kálvin térre, és ők is megszólítják az embereket. Reménykeltően sok támogatót szereztek.

Tehát az utcán érzékelik a civilellenes kormányzati kampány hatását. De mi a helyzet a kormányzati együttműködésekkel?

Az Emberi Erőforrások Minisztériumával rendkívül jól tudunk együttműködni. A minisztériumban eddig biztató nyitottságot tapasztaltam; korábban is voltak állami finanszírozási programjaink. Ilyen például a Gyerekbarát Település közös projektje, amihez épp most írjuk ki az újabb pályázatot olyan falvak és városok számára, ahol különös figyelmet fordítanak a gyermekek jogaira és jóllétére. Itt nyilván a gyerekbarát szemlélet és gyakorlat terjesztése a fontos. És épp indul egy újabb közös programunk, Kilátó címen. Ennek az a lényege, hogy megtaláljuk a módját, miként lesz képes egy-egy hátrányos körülmények közé született gyermek hasznos tagjává válni a magyar társadalomnak, hogyan kaphat olyan lehetőségeket és élményeket, amelyek ajtókat és perspektívákat nyitnak előtte, és megmutatják számára, hogy mi mindent érhet el az életben.

Tehát a kapcsolatunk jó a kormánnyal, feltehetően annak a ténynek köszönhetően is, hogy az UNICEF a világ egyik legrangosabb, leghitelesebb, legrégebbi humanitárius szervezete, amelynek a célkitűzéseit mindenütt a világon elfogadják. Az UNICEF hetven év óta 190 országban van jelen, és mindenütt együttműködik a mindenkori kormánnyal.

Nekünk nem az a feladatunk, hogy beleálljunk politikai csatározásokba; nekünk el kell jutnunk a rászoruló gyerekekhez, népszerűsítenünk kell a gyermekbarát szemléletet, és minden fejlődő és fejlett országban tennünk kell a gyerekek és a fiatalok jólétéért. Ugyanakkor a mi „pacifizmusunk” nem azt jelenti, hogy egyes esetekben és ügyekben szükség szerint ne vállalnánk akár kemény nézetütközéseket is. De ez a munka több hasonlóságot mutat a diplomáciával, mint a politikai aktivizmussal.

Ön kicsivel több mint fél évvel ezelőttig egy erősen konfrontatív helyzetben dolgozott politikai újságíróként. Ezek szerint most inkább diplomatának kell lennie, ez a korábbi pozíció hogy hat az új, kevésbé konfrontatív pozícióra?

Eddig azt tapasztalom, hogy kedvezően. Alighanem a partnereink is örülnek, ha most nem kellemetlen kérdéseket kapnak tőlem, hanem konstruktív együttműködésre nyílik lehetőségünk. De az is igaz, hogy eddig sem volt rossz személyes kapcsolatom senkivel. Úgy tudom, hogy tulajdonképpen a teljes politikai palettán kemény, de korrekt kérdezőnek tartottak. Ezért nem is voltak olyan konfliktusaim, amiket el kellett volna simítani. Szóval, nem érzékelek a korábbi újságírói működésemből eredő hátrányokat, sőt.

Amikor átvette a magyar UNICEF vezetését, az egyik fontos célja az volt vezetőként, hogy olyan programokat indítsanak Magyarországon, amik minél kézzelfoghatóbb segítséget nyújtanak az itt élő gyerekeknek. Mennyi valósult meg ezekből?

Magyarországon nyilván nem olyanok a feladataink, mint Afrikában. Itt nem kell gyermekeket oltanunk, vagy kutat fúrnunk, netán súlyosan alultápláltakat visszahoznunk az utolsó pillanatban az életbe. De itt is szükség van a munkánkra, például a szervezetünk gyerekjogi programjára. A már említett Kilátó programon kívül van például egy új kezdeményezésünk rászoruló kisgyerekek gyógypedagógiai fejlesztésével kapcsolatosan. Úgy gondoljuk, hogy bár a szakemberek felkészültségét és a módszertant illetően Magyarország világhatalom is lehetne a kora gyerekkori fejlesztésben, mégsem jutnak hozzá elegen az ilyen típusú segítséghez. Tapasztalataim szerint, ha egy megfelelő anyagi körülmények között élő családba születik olyan gyerek, akinek kisebb fejlődési nehézségei vannak, akkor Magyarországon talán még nagyobb eséllyel is kap hozzáértő segítséget, mint akár Angliában vagy Amerikában. Nemzetközi hírű módszereket dolgoztak ki magyarok. Csakhogy éppen azokhoz a hátrányosabb helyzetű családokhoz jut el igen nehezen ez a fajta segítség, amelyeknél a legnagyobb szükség van rá. A szakmai partnerséget már tető alá hoztuk, támogatókat még keresünk, elsősorban a vállalati szférából.

Tavaly az Index is részt vett az UNICEF Gyerekhang kampányában, amiben egy napra országszerte átvették a gyerekek a felnőttek helyét. Visszatérve az adakozási hajlandóságra, ezeknek a nagy UNICEF-kampányoknak van forintosítható hasznuk?

Idén is meg fogjuk szervezni a Gyerekhang kampányt, és azt reméljük, hogy évről évre több együttműködő céget tudunk bevonni, így pedig egyre több embert érünk el a gyermekjogok világnapja köré szervezett akcióval. Tavaly a Gyerekhang keretében a Parlamenttől és a minisztériumtól kezdve a rendőrfőkapitány irodáján, tűzoltóságon és mentőszolgálaton, nagyvállalatok központjain, bankfiókokon, követségeken és sportegyesületeken, szerkesztőségeken, tv-stúdiókon, nemzeti válogatottakon át egészen a színházakig számos helyszínt vettek át pár órára a gyerekek. Ezzel november 20-án arra hívtuk fel a figyelmet, hogy a gyerekeknek joguk van hallatni a hangjukat: joguk van elmondani a véleményüket az őket érintő témákban, és joguk van beleszólni az őket érintő döntésekbe. A felnőtteknek tudatosítaniuk kell magukban, hogy ezt a világot a gyermekeiknek építik, és ezért érdemes őket ebben a munkában partnernek tekinteniük.

Mostantól szeretnénk minden évben legalább két kiemelkedő, jó hangulatú eseménysorozatot szervezni kifejezetten a magyar családoknak, őket érintő kérdésekről: novemberben – mint mondtam – mindig lesz Gyerekhang, júniusban pedig apák napja, idén „SzuperApa” jeligére. Ez utóbbival arra igyekszünk felhívni a figyelmet, hogy a gyerekek fejlődésében milyen hihetetlenül nagy jelentősége van a szülőkkel töltött minőségi időnek. Tudományosan bizonyítható: az a gyerek, aki az apjával is sokat, aktívan van együtt, jobban, összetettebben képes fejlődni.

Korábban haditudósítóként is dolgozott, most pedig – például Maliban – UNICEF-vezetőként szélsőséges szegénységben élő gyerekek között dolgozott. Mennyire jelentett ez lelki terhet?

A múlt hónapban Maliban, egy terepúton elképesztő szegénységet láttam; hazudnék, ha azt mondanám, hogy olykor nem tódultak könnyek a szemembe. Maliban és sok más nyugat-afrikai országban is óriási a csecsemőhalandóság. De világszerte naponta 16 ezer gyerek hal meg ötéves kora előtt, mégpedig olyan okok miatt, amelyek teljességgel megelőzhetőek volnának. Most olyan településeken jártam, ahol a kinti kollégáim rendszeres jelenléte már óriási előrelépéseket hozott. Biztosítottak ivóvizet, megfelelő higiéniai körülményeket, egészségügyi ellátást, védőoltásokat, iskolát, figyelnek arra, hogy a gyerekek lehetőség szerint ne legyen alultápláltak, hogy időben észrevegyék, ha megbetegednek, és megkapják a szükséges gyógyszereket.

De így is volt olyan gyerek, akit nekem kellett kiemelnem a csoportból, mert észrevettem, hogy annyira sovány, hogy már jártányi ereje sincs. Épp annyi idős volt, mint az én kisfiam, négyéves. Megkérdeztem, tolmácson keresztül, hogy jól van-e. Azt felelte, hogy éhes, és potyogni kezdtek a könnyei. Egyértelmű volt, hogy nem csak aznap nem evett. A helyi kollégáim gondjaikba vették, a megfelelő terápiás élelmiszerrel pár hét alatt erőre kaphat.

Maliban rendkívül rossz a biztonsági helyzet, számos fegyveres csoport küzd egymással, az ottlétünk alatt is értek támadások ENSZ-békefenntartókat, de az ott élő emberek nagyon tudják értékelni a segítséget, amit az UNICEF-től kapnak. A falvakban, ahol jártam, rettentő hálásak voltak például azért, hogy a szervezet hozott nekik napelemes frizsidert, amelyben tárolhatják az oltóanyagokat és más gyógyszereket. Egyébként pontosan úgy élnek a sárkunyhókban, mint pár száz évvel ezelőtt. Feltűnt például, hogy sehol sincsenek játékok, csak olyanok, amelyeket ők maguk készítenek. Hihetetlen értéket képviselt a gyerekek számára egy-egy üres vizespalack. Nem láttam könyveket, füzeteket, ceruzákat vagy tollakat sem, semmiféle nálunk megszokott írószert az iskolásoknál. De kis palatáblák már vannak az iskolában, és krétával tanulnak meg a gyerekek írni, számolni.

A közösségeket egyébként elsősorban a maguk megsegítésére igyekeznek megtanítani; hogy képesek legyenek ellátni a kisebb problémákat, és hogy tudják, hova forduljanak, ha nagy baj van. Látszik a fejlődés, de még sok mindenre nem jut pénz. Meglepve láttam például, hogy a gyerekek jó részének – nekem úgy tűnt, hogy legalább 20 százalékának – hatalmas dudor van a köldöke környékén. Kiderült, hogy ilyen a kezeletlen köldöksérv, amit persze meg kellene operálni, csakhogy erre már egyszerűen nincs lehetőség. Az UNICEF erőforrásaiból egyelőre jó, ha arra futja, hogy ezek a gyerekek egyáltalán túlélhessék a születésüket, ne haljanak éhen, ne vigye el őket mondjuk a vérhas vagy a malária, ne nyomorítsa meg őket egy életre a gyermekbénulás, és eljussanak iskolába. A többihez még sokkal több figyelem és segítség kéne, mindannyiunktól.

Ha támogatná az UNICEF munkáját, kattintson ide.

Köszönet a cikk elkészítésében Gáspár Miksának.