Mindenki szabadulna a magatartásproblémás gyerekektől

Martin kilencéves, Márk pedig idén tölti be a tizenötöt. Egyikük Újpesten él a szüleivel, másikuk a XV. kerületben. Nem ismerik egymást, bár a problémáik eléggé hasonlóak: mind a ketten hátrányos helyzetből indultak neki az életüknek, a magatartásuk miatt különleges bánásmódot igényelnek, a normál iskolarendszer azonban nem tudja vagy nem akarja nekik ezt megadni. Legalábbis szüleik így érzik. Hivatalosan, papíron a két fiú sajátos nevelési igényű, ép értelmű, magatartásproblémáikon kívül semmi komolyabb diagnózisuk nincs. Ez az egy kitétel azonban évek óta olyan kálvária elé állítja őket és szüleiket, aminek csak a legritkább esetben részei a pozitív fordulatok.

Kakiljon inkább otthon

A nyolcadik kerületi Evangélikus Gyülekezeti Házban működő Rosa Parks Alapítvány jogászánál, Kegye Adélnál találkozom velük és a két édesanyával. A Rosa Parks Alapítvány jogsegélyszolgálata azoknak a szülőknek segít, akiknek – hátrányos helyzetük vagy gyerekük sajátos nevelési igénye miatt – az iskolaválasztás szabadsága csak elvileg adott. Az alapítvány a szülőkkel közösen azon dolgozik, hogy ők is ugyanolyan színvonalú oktatást kaphassanak, és olyan jól boldoguljanak, mint jobb körülmények között élő társaik.

Kegye Adél úgy látja, a szakértői bizottságoknál az “egyéb pszichés zavar” lett a jolly joker diagnózis, amikor egy magatartás problémás gyerekkel találják szembe magukat. Ezzel a jelzővel pedig iszonyú nehéz iskolát találni. “Ez egy olyan kategória, amibe gyakorlatilag minden belefér, a viselkedéssel kapcsolatos problémákkal pedig a normál iskola nem tud mit kezdeni. De közben meg nekik iskolába kéne járniuk, hiszen tankötelesek” – mondja. És jobb híján, ilyenkor jönnek a képbe a speciális iskolák, ami az esetek nagy részében azt jelenti, hogy enyhe- vagy középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekek közé teszik az egyébként ép intellektusú gyerekeket. Ahogy Martint és Márkot is. A két fiúnak az lenne a megoldás, ha egy normál körzetes iskolában lenne egy kis létszámú, 10-15 fős osztály, gyógypedagógiai és asszisztens munkatárssal a gyerekek mellett. De állami iskolában ilyen ma Magyarországon nem létezik. Alapítványi van, de az fizetős, és a várólisták miatt nagyjából képtelenség bekerülni.

Martin koraszülöttként jött világra, drogfüggő édesanyától, másfél éves koráig csecsemőotthonban élt, onnan fogadta örökbe Andrea és férje. Fiuknál a fő probléma, hogy magatartászavaros, hiperaktív és ezért nehezen tud beilleszkedni. Azt azonban nagyon sokszor megállapították, hogy három dologra van szüksége: elfogadásra, motivációra és szeretetre.

A magatartási problémák az óvodában váltak nyilvánvalóvá, amikor a kisfiú bekerült egy 33 fős csoportba. Bár abban az intézményben nagyon jól érezte magát, az óvónők is szerették és elfogadták, voltak barátai is, az óvodavezető jobbnak látta, ha egy kisebb létszámú helyen folytatják, ahol még némi fejlesztést is kaphatna. Így bár fájó szívvel, de a gyerek érdekeit nézve, Andrea átíratta fiát egy másik óvodába. Ezzel pedig kezdetét vette egy hat éve tartó kálvária.

Az immár új, körzetes óvodában az óvodavezető már a beiratkozáskor úgy fogadta az anyát, hogy úristen, látja a papíron a gyerek magatartásproblémáját, nekik már van rossz tapasztalatuk ilyen gyerekkel, biztos, hogy gondok lesznek vele. És, bár itt csak 24 gyerek volt egy csoportban, Martin kapott maga mellé asszisztenst is, és több szakember, köztük pszichológus is dolgozott az intézményben, a beilleszkedés mégsem akart működni:

• először az volt a kérésük, hogy Martin csak fél napot legyen ott
• aztán jöttek a panaszok, hogy rossz a gyerek, nem pakolja el a játékait, nem csinálja, amit kérnek tőle
• majd az volt a probléma, hogy miért nem otthon kakil reggel a gyerek, miért az óvodában kell ezt elintéznie.

Andreát körülbelül hetente hívták be valamilyen ürüggyel, ez pedig Martinra sem volt jó hatással: már otthon is agresszívebben kezdett viselkedni, a tetőpontot pedig az jelentette, amikor az óvónők szerint a kisfiú mutogatni kezdte a nemi szervét. Ekkor már azt tanácsolták Andreának, hogy vigye el pszichiáterhez és kapjon gyógyszert. A pszichiáter azonban csak annyit állapított meg, hogy némi plusz figyelem kéne a kisfiúnak, gyógyszert pedig esze ágában sem volt felírni, mert arra semmi indokot nem talált.

Az anya végül kivette a fiát az óvodából, pár hétig férjével felváltva maradtak vele otthon, majd januárban jött a harmadik óvoda. Ez egy nagyothallókkal foglalkozó intézményben működött, kifejezetten SNI-s gyerekeknek létrehozott, kis létszámú csoporttal. Itt elfogadták a kisfiút, szerették, két és fél évig oda is járt, semmi különösebb magatartásprobléma nem merült fel. Az ottani pedagógusok állnak a mai napig példaként az anya előtt, hogy ha a fia megkapja a kellő törődést, akkor teljesen jól működik egy kisebb közösségben.

Pokoli dolgokat művel

Aztán eljött az iskolai beiratkozás, és Andrea szerette volna, ha Martin marad ebben az intézményben, és itt kezdi el az első osztályt. Nyár végén azonban kiderült, hogy nem indul el az osztály, mert nincs meg a szükséges létszám. A kisfiút végül a szakértői bizottság javaslatára az egyik gyógypedagógiai intézmény logopédiai osztályába íratták be. De ott sajnos ugyanúgy fogadták őket, mint a második óvodában. Az igazgató ránézett Martin papírjára, és egyből azon aggódott, hogy ők nem tudnak mit kezdeni egy magatartásproblémás gyerekkel. “Hiába mutattam neki a papírjait az óvodából, ahol két és fél évig semmi probléma nem volt a magatartásával, sőt, még azt is beleírták az ajánlólevélbe, hogy azért is javasolják, hogy elkezdje az iskolát, mert túl okos már ahhoz, hogy óvodában maradjon, ezek közül semmi sem érdekelte. Csak a negatív dolgokra koncentrált, és hogy mennyi probléma lesz majd a gyerekkel” – meséli az anya.

De nem csak a fogadtatás, hanem az utána jövő pár hét forgatókönyve is hasonló volt ahhoz, amiben egyszer már részük volt: behívatták az iskolába, mert állításuk szerint a fia piszkálódik a többiekkel, bohóckodik, ezekért pedig úgy büntették, hogy leghátulra, egészen a falhoz tették a padját, vagy amikor az osztály kilátogatott a Városligetbe, őt nem vitték magukkal, ahogy a szakkörre sem mehetett. “Oda jutottunk, hogy kéthetente behívtak, és elmondták, hogy itt ez a viselkedés nem megengedett” – meséli Andrea, akit az bántott igazán, hogy bár minden ott dolgozó pedagógus tudta, hogy Martin örökbefogadott és milyen előélet után került mostani családjába, egyáltalán nem voltak elnézőek vele még minimális szinten sem.

A kisfiú pszichológusa még azt is felajánlotta, hogy bemegy az iskolába, és beszél a szülőkkel, de az igazgató erre nemet mondott. Az anya is kérte, hogy adjanak a fiának feladatokat, például vigye ki a szemetet, vagy törölje le a táblát, mert ezek jó hatással vannak rá, de ebbe sem ment bele. Azt mondta, hogy ezt itt nem lehet, nem kivételezhetnek. “A vége ezeknek a beszélgetéseknek mindig az volt, hogy a gyerek rossz, de a kiközösítéstől viszont csak még rosszabb lett. Aztán írtak nekem egy levelet, amiben hosszasan sorolták, milyen pokoli dolgokat művel Martin, a helyzet pedig tarthatatlan, ezért a következő hétfőn már nem is mentünk be. Jött újra a szabadság-táppénz kör a férjem és köztem, felváltva maradtunk otthon a gyerekkel” – meséli az anya.

Aztán jött egy másik iskola, ahol mindössze 3 nap után közölték, hogy el kell vinniük, mert bár nagyon okos kisfiú, de Andrea inkább ne vigye többet, mert nem tud beilleszkedni. Jobb híján visszamentek a logopédiai osztályba, ahol semmi sem változott, nem vitték a kisfiút a játszótérre, se moziba, se a Diótörőre. Az indok az volt, hogy egyszer az utcán elengedte a tanárok kezét és nekiállt cigánykerekezni, ők pedig nem tudják vállalni a felelősséget. De ekkor már a szülők is hallatni kezdték a hangjukat: azt kérdezték Andreától, hogy miért hozza ide a gyerekét. “Erre azt feleltem, hogy azért, mert nincs másik iskola, és valahova járnia kell a gyereknek. Majd jött a válasz, hogy rendben, de ha továbbra is ide hozom, ők mindent elkövetnek, hogy ki legyen közösítve, mert az igazgató megígérte nekik, hogy Martin csak első osztályba fog ide járni” – állítja az anya. Még egy lopást is ráfogott egy kislány, azt állítva, hogy Martin az adventi vásáron elvette a pénzét. Aztán kiderült, hogy a kislány elköltötte azt a pénzt, csak otthon mondta azt, hogy ellopta a fiú.

A fenntartó engedélyezte, hogy felvegyenek egy asszisztenst Martin mellé, de az igazgató erre is nemet mondott, végül a kisfiúnak mennie kellett. Az anya megint nem talált semmit, ezért egy olyan iskolába íratta be a fiát, ahová értelmi sérült gyerekek járnak, másodikban még a hét napjait tanulják. A szakértői véleménye szerint ugyanis Martin szegregáltan oktatandó, azaz speciális iskolában a helye. A speciális iskolában az osztályfőnöke az első nap után azt kérdezte Andreától, hogy minek hozta ide a fiát, hiszen ép értelmű és okos, ebben a közösségben ő nem fog fejlődni. Fél évet végül ott töltöttek, de ez idő alatt Martin édesanyja szerint nem tanult semmit. Szeptembertől egy ehhez hasonló iskolába megy a fiú, mert nincs más. De az édesanya ebbe nem nyugszik bele. Az alapítvány segítségével, jogi úton igyekeznek elérni, hogy Martin szakértői papírjaiba a valós állapot kerüljön bele, és hozzáférjen a valós képességeinek megfelelő oktatáshoz egy normál általános iskolában. Kegye Adél szerint sok gyerek papírjába csak azért kerül bele a szegregált oktatásra való javaslat, mert nincs megfelelően felszerelt és felkészült normál általános iskola, amit kijelölhetnének.

A menzán nem tapsolunk, világos?

Márk édesanyjának amputálták a lábát, kerekesszékben ül, így utazott fiával együtt Kegye Adélhoz, akitől – Andreáékhoz hasonlóan – ők is segítséget kértek. A fiút már két iskolából kirúgták a magatartása miatt. Ebből az egyik ráadásul egy speciális iskola volt, ahol összesen három hetet tölthetett. A fiú elmondása szerint nem kapott ebédet a menzán, elkezdett tapsolni és csúnyán beszélni, az igazgató pedig egész egyszerűen nem engedte be többet az iskolába, és még fel is jelentette. Ez az intézmény egy olyan iskola, ahová értelmi sérült gyerekek járnak, Márknak azonban teljesen ép az értelme, szintén sajátos nevelési igényű, fő diagnózisa a magatartási probléma.

“Teljesen jogellenes volt, ami történt. Márknak volt egy incidense, ami után írásban megkapta, hogy többet nem mehet be az iskolába, mindezt bármilyen fegyelmi eljárás nélkül. Márk fő problémája, hogy nagyon rossz a magatartása, de nincsen semmilyen egyéb diagnózisa. Vannak érzelmi dühkitörései, de a normál iskolarendszer ezzel nem tud mit kezdeni. Tehát mi a jó megoldás? Benyomni az ilyen gyereket egy speciális iskolába, ahol értelmi fogyatékos gyerekekkel jár egy osztályba, miközben ő ép értelmű” – mondja.

Maga az igazgató is elmondta Kegye Adélnek, hogy Márk nem fogyatékos, tehát nem ebbe az iskolába való, nem tud vele mit kezdeni. “Ebből is látszik, hogy maguknak a speciális iskoláknak is lehetetlen ez a jelenlegi helyzet, amikor olyan gyerekeket irányítanak hozzájuk, akikkel nem tudott, vagy nem akart bánni a normál iskola, de ők sem tudnak, mivel hogyan tudna beilleszkedni egy olyan osztályközösségbe egy ép értelmű, de magatartás zavaros gyerek, ahol egyébként középsúlyos értelmi fogyatékos gyerekek vannak”?

Márk szeptembertől egy egyházi iskolába fog járni, és bár oda is értelmi sérült gyerekek járnak, de legalább nem középsúlyos állapotúak. “Legalább járhat iskolába, itt tartunk, hogy ennek kell örülni. Végezze el a nyolc osztályt, nagyjából ez a cél maradt, már csak egy éve van a tankötelezettségből, teljesen kilátástalan a helyzet. Hogy mi lesz ezeknek a gyerekeknek a jövőjével, az hidegen hagyja az államot” – mondja Kegye Adél.

Mit mondanak a tanárok?

Egy vidéki középiskola történelem tanárnője azzal kezdi, nehéz úgy dolgozni, hogy az egész intézményben mindössze egyetlen gyógypedagógus dolgozik, aki heti legfeljebb 3 fejlesztést tud tartani. Pedagógiai asszisztensük pedig egyáltalán nincs. És persze, nagy szükség lenne rajtuk kívül még szociális munkásra és mentálhigiénás szakértőre, mert a magatartás zavaros gyerekek problémáinak hátterében szerinte tízből tízszer általában valamilyen lelki probléma áll.

A cikkben megszólaló szülők érezhető pedagógus ellenességét részben megérti, az ő tanári karukban is voltak olyan tanárok, akik nem tudták magukat egy kicsit sem beleélni az SNI-s gyerekek helyzetébe, “a legkisebb empátiát sem éreztük rajtuk”. Ezek a kollégák azóta is el is mentek az iskolából. “Nagyon sok pedagógus nincs erre felkészülve, az emberi oldalt nem tudják a szakmájukba belevinni. A másik probléma a tanárképzés. Én a '90-es évek második felében jártam egyetemre, egy szót nem hallottunk akkor arról, hogy léteznek ilyen gyerekek. Laboratóriumi körülményre készítik fel a tanárokat azzal, hogy a szuperképességű, motivált tanulókkal megtömött gyakorló iskolákba küldik őket szakmai munkára, heti 12 órában. Ez tök jó, csak nem ez a valóság” – mondja. Ő konkrétan akkor tudta meg, hogy egyáltalán létezik diszlexia vagy diszgráfia, amikor a mostani iskolájában kezdett tanítani.

Azt mondja, örök dilemma a tanári értekezleteken, hogy a pozitív diszkrimináció vajon hasznos-e, adjanak-e engedményeket a gyengébb tanulóknak, kinek kedvezzenek, hogyan tudnának igazságot tenni. Az ő óráján is előfordult már, hogy dührohamot kapott az SNI-s gyerek, ilyenkor szerinte az a kulcs, hogy teljes figyelmével az érintett diák felé kell fordulnia. Bár azt mondja, óriási teher ilyen gyerekekkel foglalkozni, mégsem cserélné el egy nyugisabb állásra. “Nagyon sok évembe telt, hogy az iskolai dolgokat ne hozzam haza, hogy ne az én családom igya meg a levét. Sajnos azokkal a pedagógusokkal sem tudtam ezt megbeszélni, akik nem tanítanak SNI-s gyereket, mert mindig azzal rendeztek le, hogy náluk bizony tanítani is kell, nem úgy, mint nálunk. Ez sokszor nagyon rosszul esett. A pedagógus társadalmon belül jól érezhető, hogy lenézik azokat a kollégákat, akik SNI-s gyerekeket tanítanak, csak gyogyósként emlegetik őket a hátuk mögött” – meséli.

Másik interjúalanyunk is egy vidéki városban tanít tíz éve SNI-s gyerekeket . Ő sem szerette volna a nevét adni, de szívesen mondta el véleményét a témáról. Arra, hogy az órai munkát megakasztják ezek a gyerekek, azt mondta, ez valóban így van, nekik sokszor külön foglalkozásokat kellett kitalálni, ez pedig a tanár dolga, hogy addig a többieknek feladatot adjon. “Nálam mindig is fontos szempont volt, hogy az SNI-s gyerekek is azt érezzék, ők is az osztály részei, és nem maradnak le az anyaggal. Bevallom férfiasan, ez egy húsz fős osztályban meglehetősen komoly nehézséget okozott, egyszerre átadni az anyagot, rendet tartani az órán, de meg lehet oldani, ha valakiben van erre egy erős akarat” – mondja.

Szerinte a legfontosabb része annak, hogy az SNI-s gyerekek boldoguljanak az oktatásban, a pedagógus hozzáállása. Persze, nagyon fontos, hogy legyen asszisztens és gyógypedagógus, de a döntő része ennek mégiscsak a tanárokon és azon múlik, hogy mi történik a tanteremben. Szintén a tanár dolga, hogy az SNI-s diákkal való kivételezést el tudja fogadtatni az osztállyal.

Mindegy, hogy magatartászavaros, diszkalkuliás vagy diszlexiás gyerekről beszélünk, a kulcs a rengeteg beszélgetésben van. “Velük is külön és az egész osztállyal is. Nagyon érdekes tapasztalás, hogy a gyerekek nyitottak ezekre, sosem kaptam elutasítást, amikor felvetettem, hogy üljünk le beszélgetni. Nehéz dolog ez, ezek a tanulók máshol keletkezett gondjaikat hozzák a felszínre az iskolában. De van, amikor egyszerűen csak hagyni kell, hogy le-fel járkáljon, vagy meg kell találni a módját, hogyan tudom megnyugtatni”.

Mindkét formában tanított már, de úgy látja, hogy ha adva lennének az ideális körülmények, például megfelelő létszámban gyógypedagógus és pedagógiai asszisztens, akkor az integrált oktatás a jobb. A tiszta SNI-s osztályok előnye, hogy kisebb a létszámuk, így tényleg nagyobb figyelem tud jutni egy-egy gyerekre, viszont a tanár dolgát nagyban megnehezíti, hogy 12-13 külön esettel kell foglalkozni.

A szakiskolában, ahol tanít, úgy látja, nagyon rosszul élik meg az SNI-s gyerekek, hogy gyakorlatilag a nullára csökkentették a közismereti tárgyak számát. “Pedig szeretik a jó magyarórákat, a művészeti órákat, az SNI-s tanulóknál ez az igény halmozottan jelentkezik, mert ezeken az órákon élményhez juthatnának. Én úgy láttam, hogy ezeken az órákon kinyílnak, megmutatkozik a személyiségük, a hiperaktív gyerekek is valósággal szárnyalnak, teli vannak érzésekkel. Azzal, hogy ezeket elvette tőlük a rendszer, még nehezebbé teszi számukra az iskolát” – mondja.

Szerinte sokszor a szülők reagálják túl ezeket a dolgokat, a gyerekek maguk között nem tesznek különbséget. Ha konfliktusuk van, nem amiatt, hogy az egyik SNI-s, a másik pedig nem. “Az én szememben ők is olyanok, mint a többi diák. De megértem, ha valakiben, aki nem tudja pontosan, hogy miről van szó, félelmet ébresztenek. De én azt tudom mondani, ha ezek a gyerekek megkapják a bizalmat, valóban szárnyalni képesek”.

(A borítókép illusztráció - fotó: Pixabay)