Ez az én iskolai intőm a Fortepanon!

„Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam az úgy kb. ötvenéves ellenőrzőmet. Hihetetlen, hogy ennyi év után előkerülnek ilyen apró dolgok!" Ilyen levelet kaptunk Berecz Évától azután, hogy októberben megjelent a második olyan Fortepan-összeállításunk, aminek képeit egy álnév mögé bújt adományozó gyűjtötte össze lomtalanításokon és bolhapiacokon.

Az egyik fotón ugyanis saját középiskolai ellenőrzőjét fedezte fel, amibe kövér betűkkel iskolai megrovót firkantottak, ezzel a szöveggel:

Tisztelt Szülők! Sajnálattal jelentem be, hogy »kedves« leányuk nagyon furcsa módon viselkedik iskolánk területén. Többek közt tegnap barátnőjével, Tamássy Terézzel – aki szintén megkapta megérdemelt büntetését – lóversenyt rendeztek az iskola területén. A derbyt leányuk nyerte – ehhez gratulálok –, de mivel ez a házirend paragrafusaival összeegyeztethetetlen, iskolánk szigorúan megbüntette. Először is elvettük a kihágás eszközét, vagyis a két pónilovat, és két órás beszélgetéssel megpróbáltunk hatni rájuk. De csak nyihogtak, nyerítettek, mint jól nevelt lovak.

A bejegyzés valószínűleg még folytatódik is, de mi ezt már nem látjuk, a szürkés-szemcsés képen ez már nincs rajta.

Pár héttel később már az étkezőjében ülünk a konyhaasztalnál. Már vártak ránk, belépéskor szinte terülj, terülj, asztalkám fogad minket, lábunk alatt a család két kutyája, Bónusz, a mopsz, és Csutka, a magyar vizsla futkározik. Rögtön az első percekben kiderül, az intő valójában nem is úgy készült, ahogy azt mi gondoltuk.

Azt ugyanis Éva a szövegben említett Terézzel együtt fogalmazta meg 1971 környékén, csak úgy szórakozásból. A stílussal pedig az undok Kováts osztályfőnök urat próbálták meg utánozni, aki nagyon szeretett intőket osztogatni diákjainak, például ha úgy gondolta, hogy valakin túl rövid volt a kötelező iskolaköpeny, vagy ha a lányokon látott egy kevés szempillaspirált. „Biztos nagyokat nevettünk ezen" – emlékszik vissza Éva mosolyogva. Akkoriban gyakran vitték lomtalanításra a régi iskolai könyveket és füzeteket, szerinte az ellenőrző is így kerülhetett valakihez.

Terézzel 1969-ben találkoztak, a Postaforgalmi Szakközépiskola első tanítási napján, amikor padtársakká tették őket. Attól a naptól kezdve aztán hosszú évekre elválaszthatatlan barátnők lettek, még az utcán is kézen fogva jártak. Sőt, gyakran hagyták ki az iskolát, és mentek inkább az ügetőre lovagolni, innen is született meg az iskolaudvaron megtartott állítólagos lovasderbi ötlete. „Nekem akkoriban több ellenőrzőm volt. Egy otthonra, a szüleimnek, amiben egy intő sem volt, és egy a tanároknak, ami tele volt beírásokkal, amiket én írtam alá a szüleim nevében. Hát, ez a nagy igazság" – mondja Éva az intő történetéről. 

Apja ugyanis nagyon szigorú volt. Akkoriban a Belügyminisztériumban dolgozott, és erős kommunista volt, bár munkájáról sosem beszélt otthon. Nem is engedte lányának, hogy gimnáziumba menjen, a tizenéves Éva így került az Irányi utcában lévő Postaforgalmiba, bár a szakma sem őt, sem Terézt nem érdekelte, a matematikához sem értettek igazán. Talán ezért is ragaszkodtak ennyire egymáshoz. Teréz szerint a harmadik osztály elején szét akarták őket választani, ezért őt korábbi osztályából áttették a „vaskalapos" Kovácséba. „Éva addig sírt, veszekedett, hisztizett, hogy végül őt is kénytelenek voltak átrakni után, szegény Kováts úr nagy bánatára. Szerintem pár évet elvettünk tőle. »Mert különben itt hagyjuk az iskolát!« – mondta Éva. Ilyen barátnő volt."

Ha pedig nem az ügetőre mentek iskola helyett, a fiatalok körében akkoriban nagyon kedvelt Duna-parton ütötték el az időt, közel az Irányi utcához, vagy épp az 1952-ben nyílt és mára már bezárt Jégbüfében, a Felszabadulás téri Párisi Udvarban. Rengeteget jártak moziba, ahol a jegy csak két forint volt. Többször megnézték például az 1968-as, de Magyarországon csak három évvel később bemutatott Furcsa pár című Jack Lemmon-filmet. Közben Évának eszébe jut az is, hogy neki volt az évfolyamban először trapéznadrágja, amit háromszázhetven forintért vett.

1972. március 15-én – amikor már nagyobb tömegű megmozdulások voltak – a két harmadikos barátnő amolyan fiatalkori kíváncsiságból iskola helyett az utcán találta magát, és még koszorút is vittek magukkal. Úgy emlékszik, a tüntetésen mindenki a Nemzeti dalt szavalta, később pedig a „ruszkik, haza!" kiáltások jöttek. Mindketten meglepődtek a rendőrök erős fellépésén és az ifjúgárdisták sorfalán. Éva szerint az egyik postaforgalmis végzős fiút nem is engedték leérettségizni, amiért részt vett a megmozdulásokban. Nekik szerencséjük volt, senki nem tudta meg, hol voltak. A következő évben az iskola előrelátó volt: '73. március 15-én osztályok közötti versenyt rendeztek az 1848-as szabadságharcról, amin kötelező volt részt venni, így senki nem tudta elhagyni az épületet. 

A Kádár-korszak nem szerette különösebben ezt az ünnepet: bár az 56-os követelések között szerepelt március 15-e nemzeti ünnepé nyilvánítása, megmaradt munkanapnak. A demokratikus ellenzék ugyan a hetvenes-nyolcvanak években hagyományos, a Petőfi-szobortól a Bem-szoborig tartó demonstrációjával mozgolódott, de igazi változást csak a rendszerváltás hozott: 1991-ben lett nemzeti ünnep és újra munkaszüneti nap.

Abban az évben leérettségiztek, Éva Egerbe került a Ho Si Minh Tanárképző Főiskolára (ma Eszterházy Károly Egyetem), ének–történelem szakra, a barátnők útjai lassan szétváltak. Amikor rákérdezek, hogy szerinte az iskolai órákon a tanárai hamisították-e a történelmet, szinte azonnal rávágja, hogy persze. „Az elhallgatás is hamisítás, nem?" – teszi fel a kérdést. Szülei néha meglátogatták, az apja egyszer úgy ment oda hozzá, hogy „most akkor beszélünk a tanáraiddal", mert tudni akarta, a lánya hogyan tanul, mire ő azt felelte: „De apa, ez itt már nem szokás." Alig huszonkét évesen, államvizsga előtt állva Éva biciklivel nekihajtott egy vasoszlopnak, az idegei pedig úgy megsérültek a nyaka bal oldalán és a fejében, hogy a bal keze részlegesen le is bénult. Öt évig naponta járt fizioterápiára. Megmutatja nekünk, hogy ezzel azóta is küzd, előrenyújtani még valamennyire tudja, de fogni vele és rendeltetésszerűen használni már nem. 

Fél évvel a baleset után, 1977-ben sikerült lediplomáznia, nem sokkal később elköltözött Budapestről. Abból a lányból, aki annak idején bárhol szívesebben volt, mint az iskolában, tanár lett a gyúrói általános iskolában annak bezárásáig. „Igaz a mondás, hogy rablóból lesz a pandúr." Tisztán emlékszik a rendszerváltás utáni első szavazására, ahogy fogalmaz, „mekkora öröm" volt: fehér ingben és kék szoknyában jelent meg a szavazóhelyiségben. "A történelem tanítás is megváltozott. Taníthattuk az igazságot '56-ról vagy a Kádár-rendszerről", mondja. Férjével időközben három gyerekük született, és különböző vállalkozásokba kezdtek, így a most 64 éves Éva a nyugdíjas napjaiban sem unatkozik.

Másfél óra múlva Bónusz már békésen alszik alig fél méterre tőlünk, Csutka pedig alig várja, hogy végre ő is kapjon az asztalra kipakolt ételből. Közben Éva még elmondja, a most a Fortepanon felbukkant képpel egy tizennégy éve félbemaradt barátság kezdődött újra, ugyanis időközben teljesen megszakadt a kapcsolata Terézzel. Most viszont „újra úgy beszélgetünk és nevetünk, ahol abbahagytuk. Mintha ez az évtizednyi kihagyás meg sem történt volna."