Itt mindenkinek hegye van, nem ám telke

Bődey Janó: Zalában nőttem fel, 18 éves koromig Zalaegerszegen éltem. Ezért talán mondhatom, hogy minden, ami nagyjából vagyok, pro vagy kontra, az ottani tapasztalataimon alapul. Nehéz megmondani, mit jelent zalainak lenni, de talán egy sajátos keveréke annak, hogy mi minek tartjuk magunkat, és mások minek tekintenek bennünket. Amit nekem Zala jelent, az a dombokkal kezdődik. Akárhányszor arra autózom, minden annyira ismerős, hogy az otthont érzem benne. Eszembe jut, hogy a ZTE-kosármeccsek utáni büfés beszélgetésekben gyakran volt téma, ki mikor megy ki a hegyre.

Ráadásul akkoriban (1994 és 95 között) mindenkinek volt bora is – bár ne lett volna. Széles volt a paletta: nagyjából a „kénkövesistennyilától” a „csácsi rettenetesig” minden volt az érzéssel felcukrozott nohából (noah). És persze van nekünk egy folyónk is, a Zala, amin tíz kilométeren keresztül, szűk traktorgumiban ülve csorogtunk le, és amiről nem zalai barátaim mindig csalódottan állapították meg, hogy inkább patak, mint folyó. Tény: a térképen nagyobbnak látszik.

Aztán ott van a focistadion, ahová a piacon keresztül kijártam a haverokkal – a környékbeli falukból bebicikliző paraszt bácsikkal egyetemben. Akik aztán próbálták csendben végigizgulni a meccset, mígnem egy téves bírói ítéletnél felállva üvöltötték: „Mititété, te állat, átátá?" Koplárovics Bélát pedig talán a nem zalaiaknak sem kell bemutatni: ő volt az, aki – ha csak néhány hétre is – a mennybe emelte Egerszeget. A legenda szerint az egyik főszurkoló, aki postás volt, annyira berúgott örömében, hogy másnap nem vitte ki a leveleket, amit a landorhegyiek (Zalaegerszeg egyik része) készséggel és megfelelő empátiával megbocsátottak.

Eszembe jutnak az éjszakai fürdőzések is a Gébárti-tónál, Zalalövőn, a pózvai bányatavakon vagy akár a hévízi csatornán. És az is, hogy hétvégére hazautazó egyetemistaként már mennyire nem találtuk a helyünket a kocsma bezárása után, így a maradék aprónkat elszórtuk a csipkeházak alatti félkarú rablós helyen a gyümigépekbe. Egyszer egy nagyobbat nyertünk is, amit azonnal beletankoltuk a 15 éves, 105S-es Skodámba, és éjszaka lementünk Piranba egy kétnapos sátorozásra.

Jó gyerekkorom volt Zegen, gyakran fogok arra kanyarodni a jövőben is.

Kolozsvári Tímea: Zalában születtem. Sötét volt. Tényleg. Sötétek voltak Nagykanizsa körül a szarvasokkal tömött erdők, és sötét a szocializmus, hiába járt közel a végéhez. Persze ki tudta ezt akkoriban, nálunk még a felnőttek se, én meg gyerek voltam, csak az számított, hogy milyen magasra tudom felhajtani a nagyiék kertjében a gyöngyvirágok fölött csikorogva elhúzó vashintát, mit rejthet a sarkon lévő elhagyott kastély (semmit, iskolaépület volt), vagy hogy mit gondoljak L. Lacikáról, aki nem adta kölcsön a zöld pedálos autóját (inkább nem mondom meg).

Áltisisként aztán hirtelen irtó érdekes lett a város.

És a Csónakázó-tó az olajfúró toronyból kialakított kilátóval? Itt kirándult minden egyes évben a fegyveres erők napján az úttörőcsapat, és tobzódott a fél város: télen a korcsolyázás és a kilátóhoz vezető dombon legyalult szánkópálya, később a május elsejei sör-virsli-vurstli miatt. Apuval meccsre jártunk kispárnával meg szotyival (Hajrábányász!), anyuval zeneiskolába a Fingutcán át. Később szombatonként várt a könyvtár nagy tükrös, impozáns lépcsőházával és a felnőttrészlegen, rögtön a bejárattól jobbra az Albatrosz és Fekete könyvek sorozattal teli krimipolcával. Közben heti háromszor kosáredzés, utána kólázás a csarnok háta mögött működő vonatbüfében. Talán ott találtuk ki azt is, hogy egyszer edzés helyett másszunk be a sínek túloldalán elhagyatottságában is méltóságteljes fekvő zsidó temetőbe megtudni, hogy a felnőttek miért nem szeretnek beszélni róla.

A nagykamaszkorral aztán Kanizsa kezdett irtó szűk és kevés lenni. A Balatoni sör hervasztó volt, a kispolgári lét uncsi, a város pedig a mozi oldalpáholyában lévő intim zugon kívül csak a Cola és a Sport diszkót tudta kínálni, ahol a Depeche Mode és a Bonanza Banzai már undergroundnak számított. Így aztán különösen felszabadító érzés volt, amikor '89-ben csodálatos időzítéssel kéz a kézben érkezett a rendszerváltás és az érettségi. Én elköltöztem, Nagykanizsa pedig ráállt a következő évtized vadprivatizációs, gyárbezárásos, politikai csatározós pályájára, és – harminc év távlatából már mondhatom, hogy – maradt az egyszervolt nosztalgia és a kihagyott lehetőségek helye, az én sehova se menő, csendesen haldokló, elmúlásszagú szülővárosom.

Sosem vágytam vissza, sosem képzeltem el, hogy milyen lett volna ott élni az elmúlt sok évben. Mégis, az M7-esen hazafele tartva a Zala–Somogy-határároktábla előtt, a két útrész illesztésénél menetrendszerű döccenéssel együtt a mai napig megdobban a szívem is, előpattan belőle a névtelen lokálpatrióta, és szemérmetlenül telepakolja a lelkem azzal a megmagyarázhatatlan érzéssel, hogy hazaértem.

Tavaly augusztus végén új zenei fesztivál debütált a Csótón. Első este Ákos, második nap a húsz éve rongyosra hallgatott Morcheeba volt a headliner. Az elsőt kihagytuk, a másodikat untuk. A kisszínpadnál viszont a barcelonai Primavera Prót is megjárt Dope Calypso várt, és bár az erdő most is rohadt sötét volt, mindenütt, még a vízben is gyönyörűséges világító szarvasok álltak. Oh my deer, de nagyon szurkolok neked Kanizsa!

Szalai Bálint: Írhatok én is? Hisz mióta vártam már erre. Az lesz a címe „Nem, nem soha!", és arról fog szólni, hogy mindent vissza, Tapolcát vissza, Tihanyt vissza, Nagyvázsonyt vissza!

És szeretnék utána Nagy Zala megye pólót is „Igazságot Zala megyének!" felirattal és valami igényes képzőművészeti grafikával, ahol egy nyíllal átlőtt szívű fehér galamb hullik a megcsonkított édes Zalánk nemes testére vagy valami ilyesmi. Esetleg egy harciasabbat „Feltámadunk" vagy „Ita erat, ita erit!" jelszavakkal.

Most álljon elő, aki zalaibbnak érzi magát, mint én (aki bár a fény és a csillogás központjában, a kápráztató fővárosban nőtt fel), a nevében is hordozza a zalaiságot, a gyökereket, a tradíciókat, a zalai furfangot és fineszt, az egész esszenciát, bazmeg. Arról nem is beszélve, hogy

Természetesen Kanizsáról beszélek, a kultúra központjáról, nem a koszlott szar egerszegről a „csinyált városról", amit lényegében egy tehénitatóból próbálnak szilárd burkolatú utakkal és lakótelepekkel megyeszékhellyé tenni, sajnos már mióta hiába.

Ó, drága Zalám, hadd legyek az új, az énekes Thury Gyuri! Mert ha rám tipornak is a zsíragyú vasiak és a mezítlábas somogyiak, akkor is megéneklem legendás borversenyeidet, az olajbányász dicső vergődését, a gyékényesi büfés örök igazságát, a kézműves permetezéstől rommá rákosodó gazdáidat, a német turistákat lerántó karosi életművészeidet, a kanizsai gépesített lövészdandár istenverte tahóit, I. nénit, ki saját bevallása szerint Budapesten a filmipar körül őgyelgett a hetvenes években, de mindenki más szerint talán inkább a Rákóczi tér körül, S. bácsit, a rákosista benzinkutast, aki lőni tanított, biztos, ami biztos, és hát B.-t, a termetre is gigászi költőt és hadvezért, akivel egyebek mellett húsvéti locsolás közben mattrészegen hetvennel áthajtottunk az egyik központibb parkon, és nekem kellett utána kiszedni a hűtőrácsába ékelődött, forró verebeket.

Hevesi Sándor, Rózsás János és Fejtő Ferenc, vezessétek tollamat, és hadd írjak legalább egyet. És a pólót is komolyan gondoltam, szeretnék az olvasók is.

Kiss Eszter: Az én Zalám Zalaegerszeg, tizennyolc év a kertvárosi KISZ-lakótelepen. Kisjátszó a rozsdás rakétás körhintával, nagyjátszó rozsdás rakétás körhintával és mászókával. Itt tényleg kicsi volt a világ. Mindenki ismert mindenkit, öt percnél többet nem kellett gyalogolni semmi fontosért. A közértben óvoda után mindennap kaptam egy Zala kockát (először a tömény habot ettem le villával a tetejéről) vagy egy mignont (barnát, rózsaszínt vagy fehéret), amit a Tenkes kapitányát nézve ettem meg a tévé előtt. Nyáron kinyitott a fagylaltos bódé, ahol a fagyik színekről kapták a nevüket, az utcabeli barrrrátnőm (logopédiára járt, gyakorolnia kellett az r betűt és én utánoztam) nekem is kért azúr fagyit. Az utcán játszottunk a többiekkel, a nagy 1987-es nagy havazáskor is kint volt mindenki, apámmal óriási hóvonatot építettünk, a masiniszta fülkéjébe belefért egy sámli, senkit nem lehetett aznap ágyba parancsolni.

Általános iskolába menet az ötödik fánál találkoztunk: a barátnőm az ellenkező irányból jött, és mindig az volt az ötödik fa, amelyik közelebb esett a későhöz. Ha be akartunk menni a „városba”, felültünk a csuklós nyolcas buszra. A Centrum Áruházat és a bútorokat árusító, furnérlemezszagú Domust egy függőfolyosó kötötte össze, és gyerekként nekem valahogy ez az üveggel fedett híd volt a nagyvárosiasság netovábbja. Meg a mozgólépcső ugyanott. A régi Csipkeházak alatt át lehetett menni a Kossuth utcáról a Tüttőssy utcába, sikátoros kis folyosók voltak, sötétek és dohosak, volt ott egy állatkereskedés, az ablakában akváriummal. A főutca felé volt egy feljárat, de a tetőre csak május elsején lehetett felmenni. A közelben volt az Önki, apámmal itt ettem, ha bejöttem a munkahelyére, a háromszög alakú fémtálcára mindig köménnyel megszórt sörkiflit tettem. Ha anyámat látogattam meg, akkor a landorhegyi Napfény étteremben, szeparéban ettünk, pincér hozta ki a rántott sajtot és hozzá pléhkiöntőben a tartármártást. Otthon, a szobám ablakából a Jánkahegyet láttam, a szüleiméből a Szívhegyet a kápolnával. Nekünk a Vakaroshegyen volt hegyünk, na jó, pincénk.

Amikor gimnáziumba kezdtem járni, az a város másik végében volt, a nyolcasról a Kovács Károly téren át kellett szállni a tizenegyesre. Azt hiszem, kicsit csodálkoztam, hogy arra is laknak még emberek.

Zubreczki Dávid: Az én Zalám Keszthely. Keszthelyre jártam egyetemre két és fél évet, ami elég jól sikerült. Pár száz méterre volt a parttól a kollégium, a hatodik emeleti erkélyről minden reggel hosszában láttam rá a Balatonra, ahogy kikel belőle a nap. A sok csudaság közül két dolgot kell megemlítenem – nem hiszem, hogy bármelyik szokás is élne még ezek közül, de nagyon örülnék neki, ha megvolnának.

Az egyik, hogy

Akár az utcán találkoztatok, akár a kocsmában, akár a boltban, akár az egyetemen, teljesen természetesen köszöntél a másiknak. Annyira belénk ivódott ez, hogy amikor átjelentkeztem Gödöllőre, a korábban átigazolt keszthelyi egyetemisták figyelmeztettek: itt ne köszöngess előre ismeretlenek, se az utcán, se az egyetemen, mert hülyének fognak nézni.

Ám ennél is szebb közösségi szokás volt az együtt nótázás – bár ez akkoriban a teljes agrár-felsőoktatásra jellemző lehetett. Bartók és Kodály elvei szerint neveltek, szóval a nóta az valami bűnös és ciki dolog volt számomra. Egészen addig, amíg meg nem éreztem, milyen csuda dolog öt, tíz, ötven vagy száz emberrel együtt énekelni. Teljesen mindegy volt, hogy kora este még zselézett hajú diszkós, trapézgatyás hippi vagy bőrdzsekis metálos voltál, hogy valami lakossági technoparti, kispályás focibajnokság vagy Kispál-koncert volt a program, az biztos, hogy a vége nótázás volt. És ha nem volt előtte program, az sem volt baj. A legszebb, hogy ez is összekötötte az ismeretleneket, hiszen ha az egyik asztalnál rákezdtetek egy kocsmában, a szomszédnál tuti becsatlakoztak.

És hát olyan szép szürreális földrajzot azóta is csak a János vitézben olvastam, hogyaszongya: „a keszthelyi csikós lenn itat a Tiszán”. Vesszen a zalai Trianon!

Bohus Péter: Álmom, hogy Zala megyében éljek. Ennek az az oka, hogy egyszer úgy megzalázódtam, de úgy, hogy a fal adta a másikat.

Az mindig nagyon jó volt, speciel a rendszerváltásig az tartott életben. A Zalahús. A szocializmus állócsillaga, ami, ha nem lett volna rendszerváltás, a legnagyobb kelet-európai húsfeldolgozó lehetett volna. A rendszerváltást amúgy Zalában észre sem vették, mert odáig már nem jutottak el a hírek. Úgy mondta ott valaki nekik évekkel később, hogy helló, már nem szocializmus van. Mondjuk, akkor sem változott semmi. Zala úgy van ma is, ahogy 1724 egyik ritka forró nyári napján hagyta egy utazó, a híres szent, Zala Szent Grót. Ő egyébként grót volt, csak elzalaiasodott.

Hogy mit jelent zalainak lenni, arról már csak nagyon szerény emlékek maradtak fent. Az, hogy Zala egyáltalán létezik, arra az egyetlen bizonyíték a zalai nők. Mert nekik a mosolyukban ott van az egész zalaiság, a napnyugta égboltja, ahogy az csak Zalából látszik.