Halhatatlanok a hallgatag polgármester ellen

Ikonikus a kép, amint megérkezünk Körmend központjába a városon még mindig átvezető 8-as főúton: az osztrák, olasz, török, szerb és néha magyar magyar rendszámú autók között jobb kéz felől egyszer csak előbukkan egy kosárlabdás növényszobor. Egy valódi kosárpalánk köré telepített borostyánokat formáztak úgy, hogy az egész együtt egy palánk alatti akciót ábrázoljon.

Nem tudjuk, van-e még Magyarországon bárhol kosárlabdás növényszobor, de jobb helyet nemigen tudnánk elképzelni neki.

A Szabad Európáig ért a híre

Ennek a 12 ezres, az osztrák határtól fél órányira fekvő Vas megyei városnak a férfi kosarasai 1987. április 12-én sporttörténelmet írva első vidékiként lettek bajnokok, a mindent eldöntő meccsen otthon verték a sokkal esélyesebb, 29-szeres bajnok Budapesti Honvédot (ezzel egyben Körmend lett a legkisebb város, amely csapatsportokban magyar bajnokot adott). Hogy ez mekkora siker volt, azt jelzi, hogy a meccset a helyszínen több mint háromezren látták – vagyis minden negyedik körmendi kinn volt a csarnokban –, majd a már említett 8-as úton olyan ünneplés kezdődött, hogy hosszabb időre leállt a határ felé tartó forgalom.

„Volt is egy szóbeszéd, miszerint a Szabad Európa Rádió bemondta, hogy a kenyérár emelkedése miatt forrongás tört ki, az emberek az utcára vonultak, aztán a következő hírben kellett korrigálniuk, hogy ja, nem, csak kosárlabdaláz van Körmenden” – idézi fel a 32 évvel ezelőtt történteket Patonay Imre az akkori sikercsapat vezetőedzője (később még három bajnoki címet és öt kupagyőzelmet szerzett, az utolsó egy-egy trófeát 2010-ben már a nagy rivális Zalaegerszeg kispadján). A kosárlabdaláz azóta is tart, Körmend identitásának része lett a sportág. Most viszont, nagyrészt a '87-es csapat egykori (fő)szereplőinek köszönhetően, ez a kosárláz új szintre lépett.

Patonayt ugyanis idén nyáron felkérték, mint mondja, „számos barátom és lokálpatrióta ismerősöm”, hogy induljon el az önkormányzati választáson. „Először a polgármesterségről nem volt szó, csak arról, hogy mi, körmendiek, akik úgy érezzük, hogy mehetnének másképp, jobban is a dolgok a városban, álljunk össze, induljunk el valamilyen egyesületi formában, és legyek ennek a csapatnak én is tagja”.

Az egyesületi forma végül nem jött össze, így a listás indulás sem, Patonay viszont a csapatnak nemcsak tagja lett, hanem a vezetője is, abban az értelemben, hogy végül ő lett a polgármester – azóta már azt is tudni lehet, hogy egyetlen – kihívója. „Addig-addig mondták, hogy ismer téged ebben a városban mindenki, itt születtél, több mint hatvan éve itt élsz, több mint negyven évet dolgoztál az iskolában, népszerű vagy, van esélyed, hogy végül beleálltam”.

Már akadémia is lehetne ott

A városvezetéssel kapcsolatos terveit nemcsak sorolja, hanem mutatja is a pontokat az épp a nyomdából választási kiadványában („látjátok, bíbor színű, mint Radics Béla legendás Gibsonja”): hogy munkahelyteremtés, ami segíti a fiatalok Szentgotthárdra, Szombathelyre, Ausztriába elvándorlásának megállítását, hogy a város élhetőbbé tétele, „nálunk már mozi sincs évek óta, Szentgotthárdon 128 fős moziterem van, de kellene közösségi tér, találkozási pontok, a kastélypark állapota is elkeserítő, a tanuszodánk évente csak hat hónapig van nyitva, ami megengedhetetlen”. Külön szóvá teszi az oktatás ügyét: a város egykori híres, sikeres tesitagozatos iskoláját, a Somogyit, ahol 42 évig dolgozott, a távozása után egy másik intézmény tagiskolájával sorolták le, pedig ott már sportkollégium vagy akár akadémia is lehetne”.

Patonay indulásában – amiről a helyi médiából nehéz bármi érdemit megtudni, a városi lap legutóbbi számában róla semmit nem találtunk, Bebesről négy fotót is, a helyi rádióban pedig az MSZP emberének titulálták, amire annyit mondott: „mindenkivel jóban vagyok, a legtöbb haverom amúgy a fideszesek között van” – külső szemmel nézve persze nem is annyira a programpontjai az érdekesek. Hanem maga az indulás ténye.

Patonay Bebesről: Én hoztam ide

A dolog pikantériája ugyanis, hogy az egykori sikeredző – aki mindössze 34 éves volt az első bajnoki cím megszerzésekor – annak a nála csak három évvel fiatalabb Bebes Istvánnak (Fidesz-KDNP) lett a kihívója, aki az 1987-es bajnokcsapatban az ő játékosa volt. „Én hoztam ide Sopronból, kellett egy magas srác, aki a palánkok alatt jól dolgozik, Pista ideális volt erre, védekezésben és támadásban is. Nagyon jó szellemű, hajtós, küzdős játékos volt, nagyon nagy akaraterővel, az előkészítésben nagy szerepe volt, Trummer, Németh, Zsebe, Szlávik nem lehettek volna gólgyárosok nélküle, szóval nagyon hasznos tagja volt a csapatnak”.

A pikánsnak ígérkező párharcot még pikánsabbá teszi, hogy a 2005-ben a magyar kosárlabda halhatatlanjai közé választott Patonay mostani csapatában ott van Szlávik Csaba, Szendrey Sándor és Zsebe Ferenc, akik egykor szintén játékosai – Bebesnek pedig csapattársai – voltak, Zsebét ráadásul szintén beválasztották a magyar kosárlabda halhatatlanjai közé. De tagja a „Változást a városért” elnevezésű összefogásnak a mostani körmendi kosárlabdacsapat utolsó meghatározó saját nevelésű játékosának, Ferencz Csabának az édesapja, Ferencz Gyula is – aki a legutóbbi választáson még Bebes csapatát erősítette, és jelenleg is tagja a képviselő-testületnek (Bebes egy másik emberét is elveszti, Szabó Ferenc alpolgármester idén nem indul).

Mindezek fényében igencsak meglepődünk, amikor kérdésünkre, hogy Bebes mit szólt az új kihívójához és az új helyzethez, Patonaytól azt a választ kapjuk, hogy „mióta ez eldőlt, azóta még nem beszéltünk, remélem, lesz rá alkalom, nagyon jó lenne négyszemközt beszélgetnünk”.

Még nincs benn, már nincs benn

Hogy Bebes Istvánnal tényleg nem olyan könnyű beszélni, azt hamarosan mi is megtapasztaljuk. A sajtósával az érkezésünk előtti napon beszéltünk telefonon, kértünk negyedóra-húsz percet, mondta, hogy rendben, visszaszól. Útközben hívtuk, nem vette fel, sms-t írtunk, hogy dél körül érkezünk, mikor lenne jó, nem kaptunk választ. Fél egykor a városháza portáján annyit tudtunk meg, hogy hiába keressük, dél és egy között ebédidő van. Egy óra három percre érkeztünk vissza, a városházán ezúttal azt tudhattuk meg, hogy

a polgármester úrnak halaszthatatlanul el is kellett menni, azt mondták nekem, hogy egy kampányeseményre.

Megörültünk, mint egyszeri választó egy zsák krumpliba csavart led izzónak, kérdezzük, hogy hol is van az a kampányesemény, de sajnos azt a városházán nem tudják, „talán Szombathelyen”. Hívjuk ismét a sajtóst, a telefont ismét nem veszi fel, Bebes Facebookján, honlapján kampányeseménynek nyomát se látjuk. Nem tudjuk nem úgy érezni, hogy menekülnek előlünk, bár nekünk legalább nem kell össze-vissza futkosnunk, mint Fábián Tomi kollégánknak, amikor Rogán Antalt próbálták eldugni előle.

A nép is hallgatag

Miközben ballagunk visszafelé a főtéren, nagyon gyorsan azzal szembesülünk, hogy a félelem nem ritka érzés a városban. Sorra szólítunk meg embereket, akik abban a percben, ahogy kiderül, hogy a polgármester-választásról érdeklődnénk, arról, hogy mit szólnak ahhoz, hogy a volt edzője indul Bebes ellen, elfordulnak, „nem akarok erről beszélni”, „nem akarok ilyesmibe belefolyni”, „erről inkább nem beszéljünk” – jönnek a válaszok. Később már találkozunk közlékenyebb helyiekkel is, egy fiatal lány szerint „Körmenden mindenki tudja, ki az a Patonay, egy szimbóluma a városnak”, ezért szerinte jó választás.

Két idősebb nő viszont azt mondja, hogy „ami jól megy, minek bolygatni, nekünk már jól van így”, a kérdésre, hogy tudják-e, kik a jelöltek, bólogatnak, „ismerjük mindegyiket, mind a kettő ilyen is, olyan is, megvan mindkettőnek a maga problémája”. A piac közelében sörözgető fiatalok szerint jól jönne a váltás, „ez a Bebes most már elég régen itt van, megcsinálta a maga kis dolgait, volt az a kukoricázás, meg azért ez a kosárcsapat se olyan, mint lehetne, de nekem az fáj legjobban, hogy itt nem lehet mit csinálni, kihalt, üres a város, csak a fabódék vannak a főtéren, de nincs hová beülni, ha szórakozni akarsz, csak a kocsma” - kapunk egy hosszabb monológot. „Aztán persze ki tudja, ha Patonayt megválasztják, lehet, őt is bedarálja majd a Fidesz”, teszi hozzá egyikük. Arra a kérdésre, hogy miért félnek a városban erről beszélni, csak megvonja a vállát, „szerintem bárhová mész vidéken az országba, ez van”.

Bólogatunk, elindulunk, ha nem is bárhová, hazafelé. A cd-lejátszóban épp ez a dal megy. Lelépünk innen.