Magyarország lett az új autoriter rezsimek iskolapéldája

Az új versengő tekintélyelvű rezsimek címmel jelent meg egy tanulmány a Journal of Democracy nevű, tekintélyes politikatudományi folyóirat 2020. januári számában. A szerzőpáros, Steven Levitsky és Lucan Way (előbbi a Harvard Egyetem, utóbbi a Torontói Egyetem professzora) neve a magyar közönségnek is ismerős lehet: hivatkoztunk már munkájukra az Indexen, írtak cikket Magyarországról a Washington Postba, Levitsky adott interjút a 444-nek is; 2010-ben megjelent Competitive Authoritarianism: Hybrid Regimes After the Cold War című könyvük az autoriter rendszerekről szóló szakirodalom alapműve. 

Legújabb írásukban Levitsky és Way áttekintik, hogyan is állnak a versengő tekintélyelvű rezsimek a világban. Ezek a rendszerek messziről, formailag úgy néznek ki, mint a konszolidált demokráciák, közelebbről viszont látszik, hogy a hatalmon lévők szándékosan úgy torzították a politikai versengést, hogy maguk felé lejtsen a pálya, a kormányváltás esélye pedig a lehető legkisebb legyen.

Míg 2010-ben megjelent könyvükben 35 ilyen rendszert azonosítottak az 1990 és 1995 közötti időszakban, most azt állítják, hogy 2019-ben 32 hibrid rezsim figyelhető meg a világon. A kör átalakult, vannak országok, amelyek hibrid rezsimekből teljesen átcsúsztak diktatúrába, máshol diktatúrából puhult fel a rendszer versengő tekintélyelvű rezsimmé, míg klasszikus demokráciákból is kinőttek autoriter berendezkedések. 

Kína és Oroszország erősödött

Ahhoz, hogy megértsük, miért létezhetnek még ma is versengő tekintélyelvű rezsimek, a szerzők szerint látni kell, hogyan roggyant meg a nyugati liberális hegemónia, amely a Szovjetunió összeomlása után 15 évig katonai, gazdasági és ideológiai értelemben is felszálló ágban volt. Az 1990-es években annyira meghatározó volt az USA és Európa befolyása, hogy amit a Nyugat mondott, az lényegében egyenlő volt a „nemzetközi közösséggel”. Ez a hegemónia világszerte nyomást gyakorolt az elitekre, hogy vegyék át a nyugati típusú demokráciát. 

Levitsky és Way szerint egy maroknyi olyan ország kivételével, amelyek rendelkeztek atomfegyverrel, olajjal vagy komoly saját piaccal, a konkrét diktatúrák járulékos költsége nagyon magas volt, a helyzet viszont teljesen változott. Ma már a kicsi országok esetében sem jár különösen nagy kockázattal és költségekkel, ha elmozdulnak az autoriter berendezkedés felé. Ennek oka, hogy

Kína és Oroszország felemelkedésével megváltozott a globális egyensúly, és véget ért a nyugati liberális hegemónia. Oroszország agresszívan szembe szállt a liberális nemzetközi normákkal, Kína pedig növekvő gazdasági erejével alakított ki maga körül Kína-barát politikai közösséget világszerte. 

A Nyugat meggyengült

Oroszország és Kína megerősödésével párhuzamosan meggyengült a nyugati liberális rendszer is. Az USA kudarcos háborúkat vívott Afganisztánban és Irakban, növekedett a feszültség az Európai Unióban, a 2008-as válság pedig erodálta a nyugati államok erejét, presztízsét és önbizalmát is, miközben Nyugaton belül is feljöttek az illiberálisok.

Ebben a környezetben a Nyugat demokratizáló kapacitása és akarata is jelentősen hanyatlott. Miközben a szerzők szerint az EU például a 70-es években komoly befolyást gyakorolt Dél-Európára, majd a 90-es években Kelet-Közép-Európára, a 21. század elején már keveset tett a visszatérő autokratikus törekvések ellen. Ugyanez figyelhető meg az Egyesült Államokban is, ahol a demokráciák támogatása már Barack Obama alatt is gyengült, Donald Trump elnöksége alatt pedig lényegében teljesen meg is szűnt. 

A kutatók úgy látják, hogy míg Közép-Amerikában és Kelet-Közép-Európában majdnem minden versengő autoriter rezsim demokratizálódott 1990 és 2004 között, addig az utóbbi időben ezekben a térségekben újra felütötte fejét ez a jelenség.

Éles kontraszt, hogy míg a '90-es években az erős európai nyomás segített elterelni autokratikus törekvéseket Albániában, Romániában és Szlovákiában, a megosztott EU mennyire kevés büntető eszközt alkalmazott 2010 és 2018 között az Orbán-kormányokkal szemben

– írták. 

Nehezebb dolga volt az új autoritereknek

Az átalakuló globális világrendben egy új jelenség is megfigyelhető. Szerintük korábban a versengő tekintélyelvű rendszerek olyan országokban alakultak ki, ahol nem voltak erős, független intézmények, alacsony volt a bérszínvonal, fejletlen volt a magán és a civil szektor, vagyis nem voltak meg a konszolidált demokratikus berendezkedés feltételei. 

Ehhez képest az elmúlt években olyan országokban is megjelentek versengő autoriter rendszerek, mint Magyarország, Törökország, Venezuela vagy a Fülöp-szigetek. Levitsky és Way szerint ezekben az országokban volt viszonylag stabil jogrendszer, fejlett gazdaság, komoly magánszektor, erős ellenzék; a Nyugati kapcsolódás is erősebb volt, mint mondjuk a Szubszaharai Afrika térségben vagy a Szovjetunió korábbi tagköztársaságaiban. 

Éppen ezért ezekben a fejlettebb országokban lényegesen nehezebb (volt) átalakítani a politizálás játékterét. Szofisztikáltabb stratégia, több képesség és nagyobb mobilizáló erő is szükséges volt, mint például Beninben, Madagaszkáron vagy Moldovában – írták a szerzők. 

A Néppárt volt Orbán pajzsa

Levitsky és Way szerint az új típusú versengő autoriter rezsimek legtisztább példája Magyarország. 2010-ig konszolidált demokrácia volt, erős, független állami intézményekkel, versengő pártrendszerrel, élénk civil társadalommal, szabad és sokszínű médiával. Bár elemzők 1990 után is láttak kockázatot a magyar demokrácia stabilitása kapcsán, 2010-ig ötször váltották egymást jobbközép és balközép kormányok, 2004-ben pedig csatlakoztunk az EU-hoz, az unió pedig elkezdte önteni a pénzt az országra.

Orbán ebből a helyzetből két év alatt, 2010 és 2012 között a kétharmados parlamenti többséggel a háta mögött elfogadtatott egy új alkotmányt; feltöltötte Fidesz-hű emberekkel az állam minden fontosabb szegletét az Alkotmánybíróságtól a Legfőbb Ügyészségen, a Nemzeti Bankon át az Állami Számvevőszékig; a Fidesznek kedvezően átszabta a teljes választási rendszert; leuralta a média jelentős részét, hogy a kritikus információk ne juthassanak el sokakhoz. 

Annak ellenére, hogy Magyarország egyértelműen átcsúszott tekintélyelvű rendszerbe, az Orbán-kormányok nagyrészt elkerülték, hogy az EU befenyítse őket, „mert ügyesen használták a Fidesz tagságát az Európai Néppártban”. Levintsky és Way szerint

A szerzők szerint tehát összességében a keleti hatalmak megerősödése és a nyugati hegemónia meggyengülése mellett az „apró visszaélések” és az Európai Parlamentben lévő stratégiai szövetségesek engedték Orbánnak, hogy közel tíz évig megússza büntetés nélkül az EU-ban. Bár 2019-ben növekedett a nyomás az unió felől Orbánon, az egyenlőtlen belpolitikai játéktér, valamint a gyenge és megosztott ellenzék miatt ez nem rengette meg a miniszterelnök hatalmát. 

(Borítókép: Orbán Viktor köszönti a katonákat a Közös fellépés 2014 hadgyakorlaton a Kőröshegyi lőtéren 2014. október 2-án. Fotó:  Koszticsák Szilárd / MTI)