Meghalt Göncz Árpád özvegye

További Belföld cikkek

Elhunyt Göncz Árpádné. A néhai köztársasági elnök özvegye életének 97. évében halt meg, családja körében – tájékoztatta az MTI-t szerdán a család nevében Gulyás András titkárságvezető, a Göncz Árpád Alapítvány kuratóriumának elnöke.

Göncz Árpádné 1923. november 16-án született Győrben, Göntér Mária Zsuzsannaként. Apja Göntér Gyula, minisztériumi főtisztviselő nagyapja pedig Göntér Gábor Endre író, tanító volt. Göncz Árpáddal gimnazista éveik alatt ismerkedtek meg. Egy, a gonczarpad.hu-n elérhető interjúban így emlékezett rá:

Én tizenhárom éves voltam, Árpád tizenöt. Ő a Werbőczybe járt iskolába, én az Orsolya nővérekhez, és szombatonként a Szilágyi Erzsébet Gimnázium tornatermében, a tánciskolában találkoztunk. Árpád nagyon rosszul táncolt és rendszerint az édesanyám mellett ült a kispadon; őt szórakoztatta. Aztán jöttek a nehéz évek... Édesapámat a Pénzügyminisztériummal Sopronba telepítették, Árpádot pedig elvitték katonának. Onnan megszökött, és beállt egy ellenálló alakulathoz, megsebesült, majd elfogták, de a fogságba vezényelt menetből is sikerült kijutnia.

1947. január 14-én házasodtak össze Budapesten. Hatvannyolc évet éltek együtt. Göncz Árpádné az elsők között vett részt a hazai szociális munkások képzésében, majd hivatásszerűen is nagy energiával fordult az elesett, a sérült és a hátrányos helyzetű emberek felé, bekapcsolódott az őket segítő civil szerveződések tevékenységébe. Férjével 1993-ban létrehozták a Kézenfogva Alapítványt, sok éven át a kuratórium elnökeként vezette azt.

Személyesen is sokat tett az értelmi és halmozottan sérült gyermekek sorsának, gondozásuk és fejlesztésük körülményeinek jobbításáért. Jelentős szerepe volt a fogyatékosok esélyegyenlőségét szorgalmazó, kedvező nemzetközi visszhangot kiváltó törvény megszületésében is.

Sok hazai és nemzetközi elismerés után idén márciusában a Down Alapítvány tevékenységéért Down-díjjal tüntette ki. Az elhunytat négy gyermeke, hat unokája, kilenc dédunokája gyászolja.

Göncz Árpád – Hazaérkezés

Zsuzsának

- Aztán ne ám, hogy bemenjen az első kocsmába, és leigya magát – mondta az őrmester, miközben a férfi az óráját csatolta föl, s ujjára húzta a karikagyűrűt. Hat év után először.

Nem felelt.

Odakint tombolt a nyár. A színek.

Kék volt az ég, zöldek a fák, sárgák a villamosok. A nők tarka díszmadarak.

Mindent és mindenkit megbámult: csoda, hogy föl nem pofozták. Aki annak idején, ha látta, átment előle a túloldalra, most átjött a túloldalról, és hosszan rázogatta a kezét:

- Öregem, hallom, volt egy kis kellemetlenséged… hidd el, én is csak üggyel-bajjal…

Itt nem védte tőlük a börtön fekete-fehér egyértelműsége. Felesége egy vasárnap elvitte kirándulni Öt meg a kisfiút. Aki féléves volt annak idején, most meg már majdnem hét.

Az erdőben, az úton, a kisfiú azt mondta: - Apa, most vezess – és behunyta a szemét.

Értette a kezét: jó egy percig kerülgetett vakon követ, hullott ágat, kátyút, kerékvágást.

Aztán a kisfiú kinyitotta a szemét, és azt mondta: - Most te, Apa! Engedelmesen behunyta a szemét, s ment is vagy tíz lépést, vakon. Ő is értette a kisfiú kezét.

Aztán kinyitotta a szemét, s a szeme sarkából látta a felesége száján a majdnemmosolyt.

Az asszony látta, hogy ő látja.

Az ég kék volt, a lomb zöld, s a zöld lomb lékein vastag pászmákban csurgott az útra – kőre, hullott ágra, kátyúra – a napfény.

(Forrás: gonczarpad.hu)