Adalbert
7 °C
17 °C
Index - In English In English Eng

A nő, aki Marco Rossi mögött áll

IMG 7770
2020.09.02. 15:14 Módosítva: 2020.09.02. 15:15
Mariella Moccia az a nő, aki Marco Rossi mellett-mögött áll idestova 33 éve. Mert mint tudjuk, egy sikeres férfi mögött mindig egy nő áll. Az elbűvölő nápolyi lány – ma már családanya – története regénybe kívánkozik. Adjuk is át neki a szót!

Marcót már majdnem egy hónapja nem láttam, rettenetesen hiányzik, augusztus tizedikén utazott vissza Budapestre, nem tudom, van-e még ilyen házasság a világon, mint a miénk, ugyanolyan szerelmes vagyok belé ma is, mint amikor 1987 februárjában bejött hozzánk az utazási irodába, és találkozott a tekintetünk. Azonnal belezúgtam, nem volt mese, még a szüleimmel is megpróbáltam ujjat húzni, akik pedig bigott katolikusok, és kategorikusan leszögezték, hogy esküvő előtt nincs szex!

Bizony, már harminchárom éve ennek, húsz éves voltam, az első munkahelyemen dolgoztam, Pozzuoliban, az Averno Travel utazási irodában. Mindig nálunk vették meg a repülőjegyüket a helyi futballcsapat, a Campania Puteolana játékosai, és 33 éve Marco is ott játszott.  

Az utazási iroda közel volt a lakásunkhoz, tősgyökeres pozzuoliak vagyunk, tulajdonképpen Nápolyhoz tartozik ez a település, annak idején Sophia Loren is itt élt, ő a mi városkánk leghíresebb lakója. Négyen voltunk, és szerencsére még vagyunk is testvérek, három lány, egy fiú, én születtem utoljára, 1967. február nyolcadikán. Apa korán, 59 évesen meghalt, anya – Cirának hívják, különös név – még él, 87 éves, jól tartja magát, hála istennek.

Szóval, 1987 februárja... Marco megvette a repülőjegyét Torinóba, mert ő oda valósi, egészen pontosan Druentóba, ami olyan Torinónak, mint Budapestnek, mondjuk, Kispest. Marco igazi északolasz, én hamisítatlan déli vagyok, két olasz nem is különbözhetne jobban egymástól, de egyvalami közös volt bennünk, és ez az, ami összehozott: imádjuk a humort. Ahogy elkezdtünk beszélgetni, rögtön nevetésben törtünk ki, és a mai napig ez a jókedv jellemzi a házasságunkat. Marco elhívott vacsorázni, nekem nem kellett kétszer mondani, pedig akkor négy éve jártam már egy sráccal, de haldoklott a kapcsolatunk, és különben is, Marcónak nem lehetett ellenállni. Szakítottam a korábbi udvarlómmal, és teljes szívvel – ahogy egy húszéves lánytól csak kitelik – belevetettem magam ebbe az új kapcsolatba. Marco nem nagyon ismerte Pozzuolit, én afféle utazási irodás lányként körbevittem a városban, mindent megmutattam neki, a római kori műemlékeket, a hőforrást a Campi Flegreinél, a csodás tengerpartot, elvittem Ischiába, fantasztikus hónapok voltak.

De sajnos hívta a Catanzaro, és Marco ment, mert az ajánlat kecsegtető volt egy 23 éves fiatal futballistának. Éjszakákat bőgtem át, azt hittem, mindennek vége, de egyszer csak Marco megjelent a lakásunknál, egy szuszra letekerte a Fiat Uno turbójával a négyszáz kilométert, ami elválasztja Catanzarót Pozzuolitól.

Akkor már tudtam, hogy a szerelmünket a távolság sem tudja legyőzni. Meg az sem, hogy a Fiat Uno turbóját ellopták, vett helyette egy Lancia Themát, és azzal ingázott Catanzaro és Pozzuoli között. Aztán átszerződött északra, Bresciába, az már ezer kilométer, onnan kicsit bajos volt az ingázás, ezért aztán 1989. június 27-én összeházasodtunk. Pozzuoliban volt az esküvő, nászútra Mexikóba mentünk, négy nap Mexikóváros, Tenochtitlán, majd tíz nap Cancún, a Karib-tenget partján, olyan volt, mint egy álom. Ki gondolta volna, hogy néhány év múlva Mexikóváros lesz a lakóhelyünk?!

De egyelőre még Bresciában laktunk, és 1992. november harmadikán megszületett Simone. Aki ma látja őt, az Ortigia herkulesi termetű vízilabdázóját, a családunk – egyik – büszkeségét, el sem hinné, milyen drámai volt a terhességem és Simone fiatal életének első esztendeje. Mielőtt Simone megszületett, negyven napig olyan rosszul voltam, hogy majd' belehaltam, az orvosok azt mondták, nem lehet császármetszést alkalmazni, és miután megszületett a fiam, egy évig minden baja volt szegénynek, mire végre rendbejött. Ma pedig? Olyan, mint egy Dávid-szobor.

Aztán megérkezett Gaia is, a lányunk, 1996. december 18-án. Ő már a pocakomban beutazta a fél világot. Mexikóvárosban történt a fogantatása, akkor megint eltöltöttünk ott pár napot, de közben Marco már az Eintracht Frankfurt játékosa volt, Gaia pedig Pozzuoliban jött a világra. Most utolsó éves az egyetemen, kommunikációt tanul, a kétéves mesterit végzi. Ő még velünk él, most is lent vagyunk Acciaroliban, ötven kilométerre Nápolytól, a tengerparton. Mindig itt nyaralunk, itt még szeptemberben is kánikula van, csak kilépek a házikónk ajtaján, és máris benn vagyok a tengerben. Csak Marco nagyon hiányzik...

No de hogyan kerültünk Budapestre? Az egészet Pippónak köszönhetjük, az ő becsületes neve Giuseppe Giambertone, és fantasztikus vendéglős, de még fantasztikusabb barát. Amikor 1996-ban Marco Frankfurtban játszott, mindig az ő éttermében vacsoráztunk, de Marco nem árulta el Pippónak, hogy a helyi Bundesliga-csapat játékosa. Az újságból tudta meg, egy meccstudósításból, hogy kik vagyunk. Ez a szerénység annyira lenyűgözte, hogy életre szóló barátság lett belőle.

Ugorjunk 2012-be. Marcónak éppen nem volt állása, Pippo már Pesten élt, az övé a Millennium di Pippo étterem az Andrássy úton, és szólt Marcónak, hogy lenne a számára munka. Összehozta Fabio Cordellával, a Honvéd akkori sportigazgatójával, és nyolc évvel ezelőtt marco elkezdett dolgozni Hemingway úrnak. A többit már tudják, 2017-ben megnyerték a bajnokságot.

Most egy vallomás következik: Nápoly után Budapest a kedvenc városom. Egy kicsit bele is haltam, amikor 2017-ben Marco átszerződött Dunaszerdahelyre, nekünk Pozsonyban bérelt lakást a klub, de én egy hónap után depressziós lettem, nem bírtam tovább, hazaköltöztem Pozzuoliba. Hiányzott Itália napfénye és Pest varázsa.

De milyen érdekes, amennyire nem éreztem jól magam Pozsonyban, annyira klassz ember Oszkár! Tudják, Világi Oszkár, a DAC tulajdonosa. Sokat beszélgettünk, nagyszerű tulajdonos, mindent megtesz az alkalmazottaiért, Marcót nem is a beosztottjaként, hanem a barátjaként kezelte. Hemingway úrral sem volt rossz a viszonyunk, de tőle mindig megtartottuk a három lépés távolságot. És ő is tőlünk... Nem véletlen, hogy Világiról Oszkárként beszélek, Hemingwayt meg urazom...

Marco már több mint két éve a magyar válogatott szövetségi kapitányi, és ez az a hely, ahol le kell írnom: mi mindent Magyarországnak köszönhetünk. Azt, hogy ma már Marco számít valakinek a nemzetközi futball világában. És ezt sohasem fogja elfelejteni, többször is kijelentette, hogy ő innen el nem megy, csak ha kirúgják. Pedig voltak zsíros ajánlatai Arábiából, nekem elhihetik...

Szerdán itt van ez a törökországi mérkőzés, a Nemzetek Ligájáért, megkaptam egy orosz honlap nevét, ott meg tudom nézni a meccset streamen, mert a Rai persze nem közvetíti.

Ja, még eszembe jutott valami, ami nagyon fontos nekem. Két éve létre hoztunk egy jótékonysági szervezetet, Africa Intesta a neve, és Tanzániában segítjük az árva gyerekeket. Koncerteket szervezünk, a bevételből felépítettünk egy falut Mwanza tartomány Bunda nevű városkájában, ott azokat az árva gyerekeket gyámolítjuk, neveljük, akik a társadalom számkivetettjei. Sok közöttük az albínó, és őket megölnék a babonás helyiek, mert azt tartják, hogy a pigmenthiányos kicsik az ördög gyermekei. Kétszer voltam már ott önkéntesként, mindig kisírom a szemeimet, annyira megható ez a munka. Ahogy ragaszkodnak hozzánk ezek a szerencsétlenek csöppségek!

Nagyon rossz távol lenni a férjemtől, ez a koronavírus-járvány rettenetes, még úgy is, hogy mifelénk, Dél-Olaszországban messze nem volt olyan súlyos, mint fent Lombardiában. De hát nem tudok beutazni Magyarországra, talán majd csak októberben, persze abban az esetben, ha javul a helyzet.

Még szerencse, hogy van már rutinom a távolsági szerelemben...

(Borítókép: Mariella Moccia)