Áldozatok és üldözők – erről szól a politika Magyarországon

A politikai konfliktusok a szemünk előtt zajlanak és általános az a meggyőződés, hogy az azokban résztvevők a nagyon durva eszközöktől sem riadnak vissza. Ujváry-t a miniszterelnök múlt hétfőn publikált dolgozata körül kialakult konfliktusok kapcsán kompromisszumkötésről, politikai játszmákról és morális határok visszatartó erejéről is kérdeztük.

Hogyan foglalná össze a szemünk előtt zajló politikai ütközetek lényegét? Mik a legfontosabb mozgatórugói?

A politika alaptermészete szerint egy úgynevezett nulla összegű játszma, ami nagyon leegyszerűsítve a képviselői helyek maximalizálásáért zajlik. Ebben a rendszerben mindenki annyit tud nyerni, amennyit a többi résztvevőtől elvesz, így okszerűen van kódolva benne a versengő ütközés. A maximum, amit várhatunk ebben a helyzetben az a kompromisszum, nem hiába hívják a politikát a kompromisszumok, és nem a konszenzusok művészetének. 

Kutatások szerint a magyarok alapvetően individualista szemléletűek, akik szívesebben versenyeznek egymással, semmint, hogy kooperálnának. Mi következik ebből?

Hosszú szocializációnk során sajnos azt tanuljuk meg – és ezt erősítik a politikai csatározások példái is –, hogy csak a mások rovására juthatunk előrébb, azaz az élet minden területe nulla összegű játszmák sorozata. A nulla összegű játszmákban a kompromisszum egyébként az egyetlen lehetőség, ahol mindenki előrébb juthat, de a kompromisszum mindkét fél számára lemondás! Én is engedek, ha te is engedsz, ezzel mindenki veszít is valamennyit. Vannak, akik számára ez a veszteség elfogadhatatlan, ezért választják inkább a versengést. Ezzel szemben a munkahelyi, vagy magánéleti összeütközés a legtöbb esetben nem nulla összegű játszmán alapul. A felek együttműködése alapján szinergia alakulhat ki, kölcsönösen előnyös helyzet állhat elő, így jönnek létre például az új társas vállalkozások, a jól működő munkahelyi teamek, vagy a családok. 

Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy a mi életünk szerencsére jórészt nem nulla-összegű játszmákra épül és van lehetőség konszenzusra törekedni. A konszenzus lényege, hogy a kettőnk különböző igényéből létrejön egy harmadik, mindenki számára kedvező megoldás. Tézis, antitézis, szintézis.

A politikai pártok esetében is alkalmazható?

A konszenzus esetükben szinte elképzelhetetlen. Régen is az volt, de mostanában mintha valami kezdene megváltozni, a versengés intenzitása egyre növekszik. Kialakult, és a konfliktusok egyre szélesebb spektrumán terjed az Eric Berne pszichiáter által leírt, úgynevezett áldozat-üldöző játszma. Az ellenzék már évek óta áldozatként, a kormányzati oldal pedig üldözőként viselkedik, ez pedig mindkét oldalnak nagyon kényelmes szerep. Az ellenzéknek azért, mert így megúszhatja az ország jövőjét meghatározó vízió felrajzolását. 

A mostani kormányoldal viszont a totális üldöző szerepbe manőverezte magát azzal, hogy a nemzetre leselkedő folyamatos fenyegetettséget kommunikál. A fenyegető erőkkel szemben természetesen fel kell venni a harcot; erről szól a Magyar Nemzetben közölt miniszterelnöki dolgozat is. Magyarországon az egész hatalomgyakorlás az üldöző, az ellenzéki stratégia meg az áldozat szerepre lett felépítve. Nézzük csak meg az SZFE példáját! Alapesetben egy tisztán oktatásszervezési kérdésből micsoda elementáris indulatok szabadultak el mindkét oldal részéről. Innen lehet felismerni, hogy játszma zajlik. Nyilván az ismert ügyeknek van egy jogi, igazgatási vetülete, de a hírfogyasztók számára sokkal relevánsabb információ mindaz, ami az összeütközések pszichológiai síkján zajlik. Azt látom, hogy szinte már nincs a közügyeinknek olyan szegmense, ahol ne az áldozat-üldöző narratíva érvényesülne.

Valóban szükséges a győzelem, vagy elég a harcolás tényének köztudatban tartása?

A kormány véleményem szerint valóban komolyan gondolja azt, hogy neki küldetése van és harcolnia kell. Aki pedig áldozati helyzetben van, az – az erőviszonyok ismeretében és korábbi tapasztalatai alapján – már előre felkészül arra, hogy le is győzik. Ebben ugyanis bizonyítást nyer az a prekoncepciója, hogy ma Magyarországon bizony ilyen a hatalom természete és ő csak vesztes lehet. Amikor megindul a gőzhenger, akkor a közvetlen érintetteket valódi és súlyos veszteségek is érik, gondoljunk csak a Heti Válasz, vagy az MTA kutatóintézet-hálózatának esetére. Azonban azt is látni kell, hogy ezekben az esetekben az ellenzéki oldal politikai haszonlesőinek tulajdonképpen nem is érdeke ezeknek az ütközeteknek a megnyerése, mert előáll az üldözött narratíva és ezzel szimpátiaszavazatokat nyerhetnek.

A választás még messze, az országban pedig van egyéb, valóban megszüntetendő veszély. Vajon miért váltak már most ennyire kiélezetté a politika színterén megjelenő konfliktusok?

Az áldozat-üldöző játszmáknak van egy nagyon súlyos következménye. Aki sokáig áldozati szerepben van, egyre jobban feljogosítva érzi magát, hogy egy másik szituációban nagyobbat üssön vissza. Emlékszünk 2006-ban az utcai attakokra. Akkor a jobboldal szerzett olyan viselkedésbeli és verbális jogosultságokat, ami korábban normasértő lett volna.

Hátborzongató látni, ahogy emberek, korábban elképzelhetetlen elszántságnak lépnek át tudatosan határokat, mert meg vannak győződve arról, hogy ez a politikai konfliktusok megoldásának szükségszerű menete. Az indoklás szerint, amit én érzek, az jogos harag, amit viszont a másik, na az a gyűlölet.

Van különbség az utcai véleménynyilvánítók és az internetes fotelforradalmárok között?

Lényegében nincs. A világháló azonban különösen ingoványos terep, ezért a közösségi média használatát érdemes lenne tudatosabb alapokra helyezni. Az ugyanis jelen formájában brutálisan ráerősít az előbb elmondottakra, hiszen „arénahatást” implikál. Ezeken az oldalakon a vita nem kerülhet nyugvópontra, hiszen több százan követik és állnak ki egyik vagy másik fél mellett. A porondon lévő gladiátorok ütéseikkel egyébként még közönségüket is hergelik, visszajelzéseikből gyűjtenek energiát. A közösségi média másik veszélye az, hogy lehetőséget teremt a hirtelen feltörő érzelmek azonnali publikálására. A folyamat a fejünkben így zajlik: történik valami, ezzel kapcsolatban érzünk valamit, utána gondolunk róla valamit és csak ezt követően cselekszünk. E reakciósor végigfutására a digitális kor előtt több óra vagy akár napok is rendelkezésre álltak. A közösségi oldalakon viszont mindez néhány másodperc alatt lezajlik, nem gondoljuk át mit mondunk, az első megjelenő érzelem alapján cselekszünk, ami sok esetben a harag. Így már érthető, miért van túlkínálat ezeken a platformokon az érzelmi alapú véleményekből. Ez az oka annak is, hogy a közösségi médiában nincsenek érdemi viták, csak kommentháborúk.

Nem festett különösebben derűs képet vitakultúránkról, konfliktuskezelési módozatainkról. Lát valamilyen kiutat ebből a spirálból?

Ha együttműködésre hívok valakit, az mindig kockázat, mert mi van, ha átver? Sajnos a politikai porondunkon ma az a gyakorlat, hogy aki gesztust gyakorol, azt letarolják, mert gyengeség jelének veszik. A kevés jó példa között tartom számon Karácsony Gergely, Fürjes Balázs és Vitézy Dávid párbeszéd-képességét. Ők próbálnak ezen túllépni, ha ezzel kockázatot is vállalnak.

Tudna akár csak egyetlen olyan ügyet említeni, amit minden oldal jó szívvel támogat?

A Székely Nemzeti Tanács európai uniós kezdeményezése, a nemzeti kisebbségekért folytatott aláírásgyűjtési akció biztosan ilyen volt, de említhetném a babazászló ügyét is. Közös felelősségünk, hogy kutassuk és megtaláljuk a béke efféle kis szigeteit. A legnagyobb személyes felelősségünk pedig abban van, hogy a politikai vitákat fekete tükörként használjuk és a személyes életünkben erősen kerüljük az ott látottakat. 

(Borítókép: Huszti István / Index)