Teljes szabadság – Karantén helyett körülhajózza a Földet a magyar család

Domonkost mindig is érdekelte a földrajz, heteken, hónapokon át csak a térképeket bújta. Papíron több olyan helyet is felfedezett magának, amit saját szemével is látni szeretett volna, ám ezek közül több olyan is akadt, ahová csak hajóval lehet eljutni. Amellett, hogy mindig vonzotta a tenger, a nyílt víz, a föld távoli pontjainak a megismerése, a döntést egy egészségügyi megfontolás is ösztönözte: van ugyanis egy bőrbetegsége, aminek a sós tengeri környezet és a mértékletes napfürdő nagyon jót tesz, gyógyítja, erre pedig a trópusi övezet uralkodó időjárása kiváló lehetőséget biztosít.

Inspiráció és felkészülés

A feleségem nagyjából három éve azonosult a tervvel, amely folyamatosan érett bennem. Akkor már évek óta jártunk hajókiállításokra. Rengeteget olvastam a témában: könyveket, világhálós fórumokat, szaklapokat. Jimmy Cornell-lel való beszélgetéseink meghatározóak voltak.

Domonkos egyébként már több mint 10 éve vitorlázik, egyszer-kétszer az óceánra is eljutott. Meggyőződése, hogy a vitorlázás biztonságos, de legalábbis nem veszélyesebb, mint a szárazföldön élni. Fokozható a biztonság, ha több hajó megy együtt, nehézség esetén tudnak segíteni egymásnak.

Csupán az első, de kétségtelenül a legradikálisabb lépés megtételéhez kellett némi lelkierő, csak egyszer kellett nagy lélegzetet véve összecsomagolni, onnantól pedig már a vitorlás hajó vált a családja új otthonává, az úszó lakás pedig kinyitotta előttük a világ tengereinek szinte befogadhatatlanul széles horizontját. 

A 48 éves, programtervező-matematikus Domonkos tavaly az irodai munkát a koronavírus miatt egyszer már hátrahagyta. Egy ideig ugyan még otthonról dolgozott, de épp ezért a munkahelytől való második elszakadás nem jelentett számára radikális váltást. 

Start

Mint a legtöbb magyar, 2020. június végén ők is Horvátországból indultak. Átvitorláztak az Adrián Dél-Olaszországba, a Messinai-szoroson át a Lipari-szigetekre, aztán Szicília, Szardínia, Menorca, Mallorca és Ibiza következett. Ezt követően Spanyolország szárazföldi partvidéke és végül Gibraltár. 

Itt hosszabb időt töltöttünk, amíg felkészítettük a hajót az óceáni vitorlázásra. Amint elkészültünk, és az időjárás is kedvező volt, a Gibraltári-szoroson kihajóztunk az Atlanti-óceánra, hogy célba vegyük a Kanári-szigeteket.

Az átkelés az óceánon a vállalkozás egyik különleges pillanata. Itt már kellett egy második orrvitorla és a tartalék automata kormány is. A hosszabb úton a hajót önellátásra állították át: napenergiából lett áramuk, tengervízből édesvizük, horgászatból vacsora. 

November 15-én indultak tovább délnyugatra a Zöld-foki szigetekre, ahonnan pár nap után folytatták az utat a Karib-tenger felé. Martinique szigetére karácsony előtt érkeztek. A kikötőben a hajókat már napokkal korábban elkezdték feldíszíteni fényfüzérekkel, különböző díszekkel, ez pedig érthetően izgalomba hozta a gyerekeket. Vajon idetalálnak-e az angyalok, és tud-e a Jézuska ajándékot küldeni? – találgatták. Ezen mi is aggódtunk kicsit – teszi hozzá Anna. Azok, akik a kikötőben a hajókon élnek (és onnan járnak be dolgozni a városba), állófogadást tartottak a móló közepén, velük koccintottak 24-én kora este. 

Január elején Guadeloupe-ot és Saint Barthélemy szigetét érintve indultak tovább északra, a Puerto Ricótól mintegy 320 km-re keletre fekvő Saint Martinra. (Az utazásnak ezen a pontján sikerült kapcsolatba lépnünk a családdal.)

Jó ötlet volt?

Itthon a föld megkerülésének ötletét természetesen nem fogadta mindenki kitörő lelkesedéssel. A család és az ismerősök némi aggodalommal vették tudomásul döntésüket, de aztán elfogadták, és azóta is támogatják őket érzelmileg (amennyire ezt a körülmények engedik) és anyagi téren is. De vajon mire kell költeniük, ha klasszikus értelemben vett rezsi nincs? Nagyobb kiadást a hajó és az egészségbiztosítás jelent, ami számukra az európai terület elhagyása után okozott is némi fejtörést, a hagyományos utasbiztosítások ugyanis nem adnak fedezetet ilyen hosszú távú utazásokra. Ezek mellett leginkább a navigációs eszközök, biztonsági felszerelések beszerzése viszi a pénzt. Mindezeken túl a Panama-csatornán átkelésnek és a Galápagos-szigetek meglátogatásának lesz még egy egyszeri nagyobb költsége.

Anna és Domi ismerősei között is voltak persze kétkedők, akik kissé őrült tervnek gondolták mindezt. Azóta már ők is kíváncsian követik az utat, olvassák a honlapon a beszámolókat, és nézik az Instagram- és a Facebook-oldalukat is. 

Boróka 8 éves, második osztályos. Az elsős tananyag nagy részét még otthon az iskolában tanulhatta meg. Tavaly, amikor áttértek távoktatásra, a hajóról ő is be tudott kapcsolódni, ha volt világháló. Bár tanítója, Erzsi néni sokat segít neki, azért a barátokat, osztálytársakat nem pótolhatja semmi. Boró és kishúga, Kati rengeteget játszik kettesben. Gyakran szerepjátékokkal kötik le magukat; máskor legóból építenek különféle vízi járműveket, és megelevenednek a mindennapjaik a „terepasztalon”.  

(Kati csak 6 éves, most ősszel lett iskolás. Ő már a hajón kezdte meg a sulit édesanyja irányításával és a nővére segítségével.)

A hajós családi élet egyébként csak magyar szemmel nézve tűnik extrém életformának. Bár a gyerekek a járvány miatti lezárások miatt az első időkben személyesen tényleg nem találkozhattak más gyerekekkel ( a játszóterek is hónapokig le voltak zárva), később más, hajón élő családokkal megismerkedve találtak gyerektársaságot. 

Ha a járvány lecseng, az a tervünk, hogy ahol épp vagyunk, a helyi iskolába beíratjuk a gyerekeket, akár egy-két hétre is

– mondja Domonkos, ami elég meglepően hangzik, de az előttük járók tapasztalataira hivatkozva szerinte ez lehetséges. Az angol egyre jobban megy a gyerekeknek, és tervezik a francia nyelv tanulását is.

Nehezítő körülmény, hogy az otthoni környezethez képest viszonylag kis helyen élik mindennapjaikat. Ez különösen akkor ütközik ki, ha valakinek nagyon oda kell figyelni a feladatára (amikor Boróka olvas; Katinak, ha írni tanul, Annának, ha az utazással kapcsolatos feljegyzéseit szerkeszti, vagy amikor Domonkos távoli eléréssel dolgozik). Még közösen tanulják, hogyan kezeljék ezeket a helyzeteket. Az óceán túloldalán viszont simán lehet fürdeni ott, ahol a vízben teknősök úszkálnak, a hajó körül pedig pelikánok és fregattmadarak repülnek. Ezt nagyon élvezik a gyerekek. 

Merre van az előre?

Ha van térerő a part közelében, akkor telefonnal, távol a partoktól pedig műholdas készülékkel tartják a kapcsolatot. Utóbbival is lehet szöveges üzenetet küldeni és fogadni, időjárási térképeket letölteni. Egyes műholdas szolgáltatásokban már jó minőségű internet is található, csak sajnos nagyon drága. Az óceáni átkelésen kifejezetten egzotikus navigációs módszert használtak: éjszaka a karácsonyi, betlehemi csillagot követték. Pont ekkor volt ugyanis a Szaturnusz és a Jupiter együttállása; műszerek nélkül is nagyjából jól lehetett látni és tartani az irányt.

Hajójuk egyébként klasszikus papírtérképek mellett fel van szerelve elektronikus hajózási térképekkel is. A ritkábban hajózott területeken elég gyakori, hogy a térképek pontatlanok, ilyenkor leginkább a szemükre meg néhány kiegészítő műszerre hagyatkozhatnak.

„Ha a radaron vagy akár szabad szemmel látjuk, hogy felénk tart egy vihar, igyekszünk kitérni előle, és ez gyakran sikerül is.

Kiszámíthatatlanabb a fatörzzsel, bálnával, konténerrel ütközés, de az ilyen baleset előfordulási esélye kisebb, mint egy autós vagy gyalogosbaleseté.”

Igazán nagy kockázatot azonban a vízbe esés jelent, ezért még Las Palmasban a mentőmellényekbe rádiós jeladókat építettek. Alapszabály, hogy menet közben, amint kilép valaki a fedélzetre, mentőmellényt kell viselnie, amit egy hevederrel ki kell kötni a hajó egy biztos pontjához. További kockázatokat rejt a partközeli hajózáskor a zátonyra futás, a horgonyzóhelyen lecsapó vihar miatti partra sodródás. Az viszont legalább megnyugtató, hogy a kalóztámadások ritkák, általában tankerekre és nagy teherszállítókra vadásznak, de megtámadhatják a túrahajósokat is. A külső kommunikáció azért is fontos, hogy figyelemmel követhessék az ilyen incidenseket, és amennyire csak lehetséges, elkerüljék a veszélyesebb területeket.

Előfordultak műszaki meghibásodások is. Soltész Rezső óta tudjuk, hogy ha jön egy nagy vihar, eltörhet a gitár(ja). Domonkoséknak viszont a kenyérsütő gépük törött el egy viharban, azóta csak a sütőben tudnak kenyeret sütni. Azóta is ott készül a kenyerünk. A másik fájdalmas meghibásodás a radaré, így a viharok mozgását nem látják éjszaka, illetve ködben, sötétben a többi hajót sem.

Életük kalandja. Nem rohannak, 4–6 évet is eltöltenének a tengereken, óceánokon. Legkésőbb áprilisban tervezik az átkelést a Panama-csatornán. A Csendes-óceánon, aztán később az Indiai-óceánon is hosszabban időznének. Domonkos már a következő hónapokat tervezi: 

A Panama-csatorna után sok útvonal lehetősége adódik. A legérdekesebb talán a Galápagos, Húsvét-sziget, Pitcairn, majd Francia Polinézia: Tuamotu-szigetek, Társaság-szigetek… Később Tonga, Fidzsi, Új-Kaledónia. Aztán Új-Zéland, Ausztrália, Malajzia, Indonézia, Kókusz-szigetek, Maldív-szigetek, Chagos, Mauritius, Madagaszkár, Dél-Afrika, Szent Ilona szigete, Brazília, Karib-térség, Bermuda, Azori-szigetek, és így vissza a Földközi-tengerre.

Amikor azt kérdezem, hogy volt-e olyan pillanat, amikor azt gondolta, hogy mégsem volt jó ötlet útra kelni, habozás nélkül vágja rá, hogy nem. Mert sem magának, sem másoknak nem akar ezzel semmit bizonyítani.

Ez egy életforma, amelyet szerettünk volna megtapasztalni. Egyszerűen beleszerettünk, és szeretjük azóta is minden nehézségével és szépségével együtt.

Az út legnagyobb része azonban még hátravan.

Borítókép: SAILING TEATIME