Ügynökakták: az ördög a részletekben rejlik

Az ellenzéki összefogás pártjai, A korszakváltás garanciái című dokumentumukban nem kevesebbet, mint a 30 éve megoldatlan „ügynökakták" nyilvánosságát ígérik. Jól hangzó vállalás, de kikről is beszél, és mit követel az ellenzéki koalíció?

Itt valójában két alapkérdés is felmerül. Egyfelől definiálni kell, hogy ki mit ért az ügynökakták kifejezés alatt, másrészt hogy ki mit ért nyilvánosságra hozatal alatt. Vegyük először az ügynök fogalmát. Jól ismert, hogy a kommunista irányítással megszervezett politikai rendőrség felállításától kezdve, 1945 márciusától gyűjtött kompromittáló adatokat magyar és külföldi állampolgárok ellen, politikai megfontolásból, egészen a rendszer bukásáig. A kommunista állambiztonság munkáját számtalan ember segítette. Közülük a legtöbbet az ügynököket emlegetik, pedig rajtuk kívül több olyan csoport is volt, amely kívülről támogatta a politikai rendőrséget munkakörénél fogva vagy önkéntes alapon. Ilyenek voltak az úgynevezett hivatalos kapcsolatok, a társadalmi kapcsolatok, az alkalmi kapcsolatok vagy a megbízottak. Közös jellemzőjük, hogy formálisan nem szervezték be őket, így szigorúan véve nem is voltak részei a „hálózatnak”, jelentéseiket pedig általában szóban adták, így kilétüket nem tudjuk felfedni.

Ezzel párhuzamosan azonban keletkeztek iratok az állambiztonság rendszerén kívül is (rendőrség, belügyminisztérium), amiket azonban nem rendeztek aktákba, pedig az elmúlt rendszerről legalább annyira beszédes adatokat szolgáltathatnának, mint az „ügynökakták”. Ne felejtsük el, hogy a kommunista állambiztonság a párt megrendelésére dolgozott, a végső felhasználók a kommunista hatalom birtokosai voltak. A múltfeltárás csak ebben az összefüggésben lehet teljes. Mintegy 5 kilométernyi iratot őriznek az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL), ami nem kevés anyag, de korántsem tartalmazza az 1945 utáni történelmünk teljes összefüggésrendszerét. Félrevinné a múlt feltárását, ha az aktanyilvánosság szellemében csak az ÁBTL-ben őrzött iratokkal foglalkoznánk, miközben más levéltárakban is őriznek a rendszer lényegi működését dokumentáló, releváns iratokat.

Maradjunk az ügynökaktáknál. Ezek definíció szerint kikről mesélnek?

Az M, azaz munkadosszié az ügynök hálózati tevékenységéről készült, de csak töredékesen maradt fenn, sőt van, akié nincs is meg. A B dosszié pedig a beszervezésének körülményeiről szól. Ez utóbbiak azonban még hiányosabbak, mint az M dossziék. Több ügynöknek nincs M vagy B dossziéja, de munkájuk, jelentéseik egy-egy ügynek az operatív vagy vizsgálati dossziéi alapján nyomon követhetők. A törvényi kritériumok szerint ügynök az, akinek van aláírt beszervezési nyilatkozata, beazonosíthatóan ő adott jelentést, illetve ezért valamilyen ellentételezésben részesült. Ez így önmagában azonban még kevés, minden feltételt külön vizsgálni kell. A hálózati személyek fedőnevet kaptak. Titkos munkatárs, titkos megbízott, ügynök – ez a három kategória van hivatalos hálózati személyként. Rajtuk kívül egyéb, nem beszervezett informátorokkal is találkozunk az iratokban, akik többnyire nem kaptak fedőnevet. Sok esetben azonban nem maradt fenn olyan dokumentum, amiből a tényleges tevékenységre lehetne következtetni.

Ez alapján tehát alig vannak ügynökök. Miért nem azt tekintjük ügynöknek mi is, akit az egykori állampárti hálózat annak tekintett?

Mert minden eset egyedi. Van olyan, hogy valakit beszerveztek, de nem jelentett, és van, hogy adott egy-két semmitmondó jelentést, majd meggondolta magát. Erre Csurka István jól ismert esete is rávilágít, akit ugyan az ’56-os megtorlás során kényszer hatására beszerveztek, de a hatóságok őrizetéből szabadulva nem adott jelentést. Mégis, az állambiztonság hét évig ügynökként tartotta nyilván. Akkor ő ügynök, ugyanúgy, mint az, akinek a jelentései nyomán más emberek életét tönkretették, csak azért, mert az állambiztonság annak tekintette, és aláírt, de nem jelentett? Ezért nem spórolható meg a tudományos kutatás és értelmezés a múltfeltárásból. Az Ügynöksorsok című honlapunkon a történészi útmutatásokkal, az apró részletek értelmezéseivel pont az ilyen kritikus esetekre irányítjuk rá a figyelmet.

Ön szerint miről szól, mennyire őszinte ez a megtisztulást célzó politikai felvetés?

A politika azokról az iratokról dönthet, amelyek fennmaradtak, ezek azonban bizonyosan nem hiánytalanok. Ahogy említettem, ha a kommunista titkosrendőrség ügyét leszűkítjük az „ügynökkérdésre”, akkor fedve hagyunk az állambiztonság működtetése szempontjából nagyon fontos személyeket és témákat. Másfelől azt se felejtsük, hogy az állampártnak fontos, de nem kizárólagos szerve volt az állambiztonság. Az MSZMP vezetőszervei, osztályai által hozott döntések például a pártállami múlt feldolgozása szempontjából legalább ilyen fontosak, a felvetés azonban ezt nem érintené. Mi, a NEB-nél – többek között – ezért is dolgoztuk fel országos szinten a pártállami vezetők életútjait, vagy éppen az ’56-os megtorlást végrehajtó nyomozók, ügyészek, bírák karrierpályáit. 

A DK és az MSZP szempontjából kifejezetten pikáns a hálózati múlt kérdésének feszegetése…

Az ördög a részletekben rejlik. A múltfeltárás akkor lehet teljes, ha a pártállami rendszer működtetőinek egészére, a teljes állambiztonsági szervezetre és a velük együttműködők legtágabb körére kiterjed a feltárás. De ne feledjük, nemcsak az a baj, hogy a dokumentumok hiányosak, hanem hogy a magyar állambiztonság működése 1989 előtt csak a szovjet rendszer egészében értelmezhető. Sok releváns dokumentumot nem a magyar szolgálatok őriztek…

Ön támogatná a jelenleginél szélesebb aktanyilvánosságot?

Olyannyira, hogy néhány évvel ezelőtt éppen a Nemzeti Emlékezet Bizottsága volt az, amely az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárával együttműködve javaslatot tett az úgynevezett mágnesszalagok minősítésének felülvizsgálatára. Nem kis munkával elértük, hogy az eredetileg 2044-ig titkosított adatokról lehullott a titkosítás. Talán még emlékeznek, hogy a rendszerváltás után évtizedekig a mágnesszalagoktól várták sokan az ügynökkérdés megoldását, de kiderült, hogy azoknak, akik azt gondolták, hogy ezeken rajta van a teljes ügynöknyilvántartás, csalódniuk kellett. Ez is azt jelzi, hogy nem lehet egy részt kiragadni egy komplex rendszerből. Nincs egyszerű megoldás. A mágnesszalagok felülvizsgálatával egy régi adósságot törlesztettünk, és nagyon fontos, szimbolikus mérföldkő volt a múltfeltárásban. Ma már szabadon kutatható, és így megismerhető a legteljesebben megmaradt nyilvántartás, de ez is töredékes. Ráadásul sok olyan emberről is tartalmaz adatokat, akik nem voltak ügynökök. Annak megértéshez, hogy pontosan kik kerültek be a nyilvántartásba, milyen, sokszor kódokkal jelölt adatokat tartottak róluk nyilván, alaposan el kell mélyülni az állambiztonság nyilvántartási rendszerében. Ezért is vannak fenntartásaim a kontroll nélküli internetes publikációval.

Vannak, akik az önök intézményében, a 2013-ban létrehozott Nemzeti Emlékezet Bizottságának munkájában egyfajta múltértelmezési monopóliumot látnak. Mit válaszolna nekik?

Hála istennek demokráciában élünk, nincs ilyen monopóliumunk. Bizonyos egyszerűen teljesíthető feltételek mellett (támogatói állásfoglalás, kutatási terv) bárki szabadon kutathat minden levéltárban, nem csak az ÁBTL-ben. Az tény, hogy a NEB tagjai minden 1990 előtti, minősített dokumentumba betekinthetnek, de éppen ennek köszönhető, hogy például az említett mágnesszalagok esetében sikerült a titokgazdánál elérni a minősítés feloldását. 

Az elmaradt lusztráció (átvilágítás) kapcsán azért mégiscsak adódik a kérdés, hogy mennyire megbízható ügynökügyben az a bizonyos nemzetbiztonsági átvilágítás?

A lusztráció kérdése szinte a rendszerváltás óta része a közbeszédnek, a politika rendezetlen kérdése. Hogy milyen okok akadályozták meg a nevezetes Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat hatályba lépését, az a rendszerváltás egészének egyik legfontosabb kérdése. Egyébként Zétényiék nem az „ügynökökre vadásztak”, hanem a pártállam működtetőire, a hatalom egykori birtokosaira. Hogy jelenleg milyen jogi-politikai rendezés lehetséges, arról érdemes lenne komoly szakmai párbeszédet folytatni. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a tudományos múltfeltárásnak a mindenkori politikától függetlenül kell folynia. Persze azt is tudom, hogy a rendszerváltás pillanata nem húzhatott éles cezúrát, a szolgálatoknak tovább kellett működniük, és ott bizony voltak személyi átfedések. 

A Schiffer András-féle javaslat többszöri elutasítása után mégsem érthető, hogy a Fidesz–KDNP-koalíció részéről milyen érvek szólnak a régi állambiztonsági ügynökök és tisztek – legalább részleges – takarásban hagyása mellett?

Nem tisztem politikai kérdésekben állást foglalni. De annyit azért jeleznék, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött anyag szabadon kutatható, és a jogszabályok adta keretek között publikálható. Megjegyezném, hogy a sajtóban olvasható ügynöktörténetek is innen származnak. A hálózati adatokat tartalmazó mágnesszalagok felülvizsgálatáról pedig 2017-ben döntött a kormány.

A teljes nyilvánosság hívei szerint viszont épp a felszínre került ügynökügyek (gondoljunk Tar Sándor író esetére) és az ezek mentén meginduló vita hozhatja el a megtisztulást.

Ez eddig rendben van, de mit kezdünk azokkal a pártállam által adott esetben megzsarolt, megfélemlített emberekkel, akik már nem tudják elmondani a maguk történetét, mert meghaltak már? Vagy nem a nyilvánossághoz könnyen hozzáférő értelmiségi körből kerültek ki? Esetleg egy kisvárosból, ahol generációkon keresztül öröklődtek a sérelmek? Én felkerestem Konkoly István nyugalmazott szombathelyi megyéspüspököt, akinek megtaláltam a munkadosszéját, és más, operatív dossziékból feltártam a jelentéseit. Az ő narratívája természetesen nem egyezett az állambiztonsági dokumentumokból kiolvasható történettel. Ha a tartótisztje szintén megszólalt volna, akkor lenne egy harmadik olvasatunk is. Ezeket a köröket nem lehet megspórolni. Kállai Gyula egykori miniszterelnök mondta, hogy a politikai rendőrséget azzal a céllal hozták létre Péter Gáborék, hogy kompromittáló adatokat gyűjtsenek az emberekről. Tényleg az ötvenes, hatvanas évek állampárti szemüvegén keresztül akarjuk bemutatni a múltunkat 30 évvel a rendszerváltás után? El kell kerülni, hogy az egész magyar pártállami rendszer minden bűnéért csak az állambiztonság ügynökeivel „vitessük el a balhét”.

(Borítókép: Soós Viktor Attila. Fotó: Szováthy Kinga / Index)