Egy család, kilenc gyermek, nyolc karantén, hét fertőzött

Az ablakban hat kisgyermek integet fülig érő szájjal, Krisztina pedig végre szusszan egyet, mert legalább addig csend volt körülötte, amíg odaért a kapuhoz, hogy beengedjen minket. A házban dübörög az online oktatás, közben valaki szendvicsért kiált, egy másik csemete szerint a család nyuszija sokkal éhesebb, egy harmadik gyerek véletlenül kiborította az almalevet, és minden ragad, a negyedik kisfiúnak pedig a pólója ragad, mert az ötödik testvére összeragasztózta kokárdakészítés közben. Krisztina szerint ez egy kicsit sem ijesztő, sőt, egészen visszafogott. 

Legkésőbb fél hatkor-hatkor indul el a napunk, Leila és Gábriel a két kis kakas. Keltik a családot, éhesek, játszanának, meg amúgy se aludjon senki, ha ők már fent vannak. Kikászálódunk az ágyakból: külön birodalmuk van a fiúknak, akik heten vannak, és külön alszanak a lányok ketten, illetve mi a férjemmel egy harmadik szobában. Megpróbálunk közösen reggelizni, ha például mindenkinek megfelel egy rántotta reggelire, akkor anya előkap a hűtőből negyven-ötven tojást, és készít egy reggelit. Viccesen hangzik, de nem az: mi nem 15 dekagramm felvágottat kérünk egy reggelihez a boltban, hanem másfél kilót 

– kezdi egy átlagos hétköznapjuk történetmesélését a 40 éves családanya. Férje, Zsolt 44 éves, legnagyobb fiuk, Patrik 20, őt követi a 18 éves Dominik, majd a 17 éves Erik, Zsombor 14, Kevin 10, az ikrek, Leila és Gábriel 8 évesek, Luca 6, Miló pedig 4 éves.

Tanterem a nappali

A reggelit tanulás követi, amíg a gyerekek esznek, addig Krisztina megnyitja úgy öt pedagógus üzenetét, hogy egy-egy gyermekének aznap mit kell megtanulni. Patrik és Dominik már dolgozik, Erik és Zsombor pedig már egyedül tanul. Azonban még mindig ott vannak a többiek, öt gyerkőc feladatait silabizálja Kriszti, a nappaliból tanterem lesz délután kettőig. 

Az online oktatás nálunk úgy zajlik, hogy anya megkapja a feladatokat, és szépen kikörmöli a Facebook-üzenetekből egyenként. Mindenki megkapja szépen a leckét, és persze igyekszünk összhangban dolgozni: kezdünk a matematikával, utána jön a nyelvtan, esetleg a verstanulás, torna, kézműves szakkör. Noha a két nagyfiú egyedül tanul, a kicsiknek nagyon sokat segítenek ők is, konkrétan egy kiscsoportos foglalkozás a mindennapi okulás. Olyankor a saját hangunkat sem halljuk, de nincs más lehetőség, kilenc gyerekkel tanulunk online. Ezt követi az uzsonna- vagy  vacsorakészítés, mosás, teregetés, esetleg egy zoknipárosító verseny, hiszen az külön hadművelet ennyi embernél, majd a fürdetés, és aztán a könyörgés, hogy feküdjön le mindenki, mert holnap következik egy újabb ilyen nap

– meséli Krisztina, akit Zsolt kevésbé türelmesen és megértően, ám annál viccesebben szakít félbe. „Ha még egyszer karanténba kerülünk, bizony megőrülünk” – mondja az édesapa, aki egy helyi cégnél dolgozik két műszakban. Elmondása szerint a nyolcadik karanténban már igen feszült volt a helyzet, a gyerekeknek hiányzik az iskolai közösség, hosszú hetekig senkivel nem találkozhattak, a teszteléstől pedig már menekülnek a kicsik. 

Mumus a mentőautóban

A tesztet végző mentősök már jól ismerik a családot, és bár mindig nagyon kedvesek, a legkisebb gyerekek még a sokadik tesztnél is menekültek a beöltözött tesztelőktől. A piciknek még mindig nehéz megmagyarázni, hogy erre miért van szükség, és miért nem kell félniük – utóbbit elég, ha szülők teszik, és nem a teszteléstől, hanem a koronavírustól.

Már tavaly is nagyon féltünk a járványtól, jobban mondva attól, hogy a gyerekeink hogyan viselik majd, ha a családba is berobban. Nekem pár éve volt egy pajzsmirigyműtétem, Erik tüdőbeteg, Dominikot is nemrégiben műtötték, Leila pedig Down-szindrómás, az immunrendszere messze nem olyan erős, mint a testvéreié vagy a miénk. Ezért nagyon aggódtunk, és ha bárkinek bármilyen kis problémája volt, kivettük az iskolából, óvodából. Mégsem tudtuk elkerülni a bajt, Milónak, épp a legkisebb gyermekünknek lett először pozitív a tesztje, mind nagyon megijedtünk. Noha nem vagy inkább alig voltak tünetei, Milótól elkezdve a vírus vándorolt, sorra vett majdnem mindenkit. Szerencsére senkinek nem volt súlyos lefolyású a kór, antibiotikumos kezeléssel átvészeltük 

– meséli Zsolt, aki hozzáteszi: érdekes, hogy négyen a mai napig megúszták a betegséget. Reméli, hogy ez így is marad, és nem kerülnek többször hatósági karanténba. Zsolt egy hónap után újra dolgozik, munkahelyére visszavárták a családfőt.

Összefogtak a családért

Krisztináék 2019 tavaszán hatalmas gondba kerültek: április 30-án lejárt a téli hónapokra hozott kilakoltatási moratórium, így majdnem elveszítették a házukat, a gyámügy pedig elvehette volna nyolc gyermeküket (a legnagyobb akkor már betöltötte a 18. életévét). Krisztina első nyolc gyermeke az első férjétől van, aki rendszeresen bántalmazta őket, a családnak végül sikerült elmenekülnie akkori otthonába, Zsámbokra. A ház azonban jelzáloggal terhelt ingatlan volt, Krisztina a volt férjével vett fel hitelt. A havonta befolyó juttatás nem volt elég a nagy családnak: nem tudták törleszteni a hitelt, vér szerinti apjuk semmivel nem támogatta a gyerekeket, akik iskolások voltak, önálló keresete senkinek nem volt. 

Sokan emlékezhetnek arra, hogy a 2019 májusában majdnem mindenünket elveszítettük. Jött egy levél a végrehajtótól, hogy a volt férjemmel felvett hitel miatt úszik a házunk, majdnem elvették a gyermekeinket. Több alapítvány, híresség, a sajtó és a rengeteg jóakaró összefogásának köszönhető, hogy több mint 13 millió forintból megvettük és felújítottuk a mostani birodalmat. A zsámboki házat egyébként pont idén adták el, de szerencsére nem a mi fejünk fölül, amiért a mai napig nagyon hálásak vagyunk 

– idézi fel Krisztina, aki azt is megosztotta velünk, hogy 2018-ban Zsolt is betegeskedni kezdett, tavaly meg is műtötték a pajzsmirigyproblémái miatt. Férjével azóta minden rendben, vacsorakészítés közben útnak is engedi az éjszakai műszakra, két nagyobbik fiát pedig épp hazavárja a munkából. Közben finoman ráripakodik a még mindig pörgő gyerekeire, hogy irány rendet rakni, kivételesen ne kelljen velük több órán át harcolni lefekvés előtt.

Szokatlan a magány

Persze egyik gyermekére sem tud igazán haragudni, és már most belesajdul Krisztina szíve, hogy a fiai lassan kirepülnek; digitális zűrzavar-oktatás ide, karantén oda, nem cserélne senkivel.

Igyekeztünk nagyon finoman érzékeltetni, hogy milyen is egy napunk, és azt hiszem, már ebből is látszott, hogy nem egyszerű. Viszont amikor valaki nyűgös, sírós, vagy veszekedés van, akkor ez tényleg olyan, mintha őrültek házában lennénk. Persze ezek is mi vagyunk, és bár tényleg rettegünk egy újabb bezártságtól, nagyon hálásak vagyunk egymásért. Megszoktuk, hogy itt nincs nyugalom, és már fel sem tudom idézni azt az egyébként ideális világot, amikor egyedül voltam itthon, mert mindenki óvodában vagy iskolában volt. Arra mondjuk emlékszem, hogy akkor is csengett a fülem: valahonnan mindig hallok egy „anya”-kiáltást akkor is, ha tudom, hogy üres a ház 

– mosolyog Krisztina, majd hirtelen lefagy az arcáról a mosoly, mert Miló és Luca egy szál pólóban futnak utána a hideg utcára, hogy eldicsekedjenek az elkészült kokárdával. 

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)