Bergamo itthon, avagy túlélők a pokolból

Hogy a helyzet súlyos, azt mi sem jelzi jobban, hogy Kásler Miklós emberierőforrás-miniszter személyesen keresi fel a veszélyhelyzet idején helytálló kórházakat. Az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetben tett látogatása után készült videóban azt mondta: látott egy ifjút életre kelni. Csak remélhetjük, hogy a miniszter eljut Ózdra, az Almási Balogh Pál Kórházba, amelynek főigazgatója egyebek mellett azt nyilatkozta, hogy azokat a felvételeket képzeljék el az ózdi kórházban, mint amilyenek tavaly Olaszországban készültek. Az Index pár nappal ezelőtt arra kérte olvasóit, hogy írják meg tapasztalataikat a járványról, a betegségükről, feltámadásukról. Sokan ragadtak billentyűzetet, hogy elmondják az elmondhatatlant. 

Kopott ablakkereten pókhálócsipke. Légyláb lötyög a fonálon, csonka test mellette, játszik vele a szél. Élettelen szárnyán áthatoló fénytű szivárványra festi. Egy szép halott. Mindenki szép akar lenni, de senki sem halott. Koronás halott agyonklórozott kórházi lepedőn szemfedéllel.

A 40-es éveiben járó Laura november közepén az egyik éjszaka lett rosszul, párjának ki kellett hívnia a mentőt. A háziorvosa korábban arcüreggyulladással írta ki táppénzre. A mentő stroke-gyanúval a sürgősségire vitte. Ott az első CT-képen az orvosok észrevették a Covid-fertőzés nyomát.

Semmit nem éreztem az egész tüdőgyulladásból. Mintát vettek, hazaengedtek. Pár nap múlva rángások jöttek rám, az idegrendszeremet támadta meg, bekerültem a kórházba, szteroiddal kezeltek infúzión. Lumbálást végeztek, kiderült, hogy agyvelőgyulladást okozott a vírus. Ahogy jobban lettem, csökkenteni kezdték a gyógyszert, visszaestem. Öngyilkos gondolataim támadtak. Később bevettem egy üveg nyugtatót, majd a pszichiátrián tértem magamhoz. Ezután átengedtek a neurológiára, ahol plazmaferezist kaptam. Lényegében a vérplazmát cserélik ki. Ez hozta meg az áttörést a gyógyulásban.

Laura azóta kontrollokra jár, gyógyszert szed. Hivatalosan már a negyedik hónapja gyógyul, az orvosai szerint még legalább egy hónap kell, mire dolgozhat. 

Feltűrni ingujjat, fertőtleníteni az elmét, mondani: csak egy aprócska szúrás, és szíven döfni. Kivéreztetni a titkokat, köténnyel felfogni, eltüntetni a nyomokat, súrolni, alibit gyártani anyádnak. Apádhoz Jézust hívni, feltámasztani. Sírni az ágy alatt, letagadni, hogy éltél, letagadni a tagadást, hazudni hazug pillanatokat, hibajavítóval eltüntetni minden kis pettyet.

Ivett családjának kálváriája március 2-án, kedden kezdődött, ekkor érezte magát rosszul először a férje. Iszonyatos oldalfájdalmára a diagnózis: bordaközi ideggyulladás. Vasárnapra rosszabbodott az állapota, be kellett vinni az ügyeletes kórházba. Tüdőgyulladása volt, amit a koronavírus okozott. Három nap múlva Ivettnek csaknem 40 fokos láza lett, fájt a háta és a mellkasa, majd nem sokkal később a bőre is:

ez az a fajta, amikor az ember a ruháját is alig bírja ki, hogy hozzáérjen! 3 napig mindenféle vándorfájdalmam volt, de már csak hőemelkedés! Mindenkinek elment az ízlelése és a szaglása, a férjem már a második adag gyógyszert kapta meg. A gyerek annyira fáradt, hogy alig tud felkelni. A férjem oldala még mindig annyira szúr, hogy alig kap levegőt! Így telt el 4-5 nap, aztán engem is meglepett, hogy jobban lettem, felkeltem, tettem-vettem, kivittem a kutyákat! A férjem is kicsit jobban lett, meg a gyerek is!

Ivett és családja azonban korán örült. Két nappal később hirtelen felszökött a láza, ahogy utólag fogalmazott: na innen indult az igazi buli! Azonnal orvost kellett hozzá hívni, aki antibiotikumot adott neki. A négynapos magas láz és az antibiotikumos kúra a refluxos gyomrát órák alatt tönkretette, napokig nem tudott enni, inni is csak nehezen.

Annyi erőm sem volt, hogy megfürödjek, iszonyatos gyengeség és izomfájdalom! Küzdelem az elemekkel, hogy bent maradjon a gyógyszer! Iszonyatos szomjúság és szűnni nem akaró fájdalom és erőtlenség! Íz és szaglás semmi!

Ivett egyetlen vigaszát ezekben az órákban az jelentette, hogy a gyerek állapota kicsit javult végre, bár továbbra is nagyon fáradékony volt.

A férjem oldala még mindig borzasztóan fájt. Folyamatos pulzoximérés, szinte már betegesen… és a rettegés, hogy mikor fog elvinni a mentő! Teljes mentális megzuhanás… soha életemben nem voltam ennyire mélyen! Már 3 kilót fogytam, nem megy az evés, lassan inni sem akarok! De muszáj, túl kell ezt a borzalmat élni! Itt a családom! Teljesen elmeháborodott hangulatom lett, napi szintű pánikrohamok, halálfélelem, majd egy dühkitörés, ami üvöltözésbe és sírógörcsbe fullad! Férjem próbál vigasztalni, de nem nagyon megy…

Ivettnek az első tünetektől számított 13. napon végre lement a láza, már „csak” hőemelkedése van. A gyomra még mindig rossz, de ahogy fogalmaz: végre már tud enni! Igaz, cserébe elkezdődött egy szűnni nem akaró, fullasztó száraz köhögés, amely rohamokban tör rá. A háziorvosa erre viszont nem ad gyógyszert, ezt állítólag ki kell köhögni! 

Férje 25. napja koronavírusos, mennie kell vizsgálatokra, mert az oldalfájdalom még mindig kínozza, de mivel koronás, nem igazán akarják vizsgálgatni! A gyereknél 15 napja vannak tünetek, legutóbb annyira fájt a vádlija, hogy Ivettnek fájdalomcsillapítót kellett adnia rá. A családból senkinek nincs még szaglása, ízlelése.

Túl sok a világban felejtett bánat. Túl sok, túl kevés, túl leszünk ezen is, csak vidd át, vidd át a szerelmet, ha lehet, amíg nem késő, amíg lélegeztetőre nem kapcsolják.

Kriszta és János 15 éve házasok, 20 éve egy gimnáziumi osztályba jártak – igazi diákszerelem az övék. „Jóban-rosszban, vírusban is együtt” – mondja mosolyogva Kriszta, de ez a mosoly most nem az igazi. 

Már hosszabb ideje szeretnénk gyereket, eddig nem jött össze. Épp egy újabb beültetésre készültünk, amelyhez Covid-tesztet kértek. Mindkettőnknek pozitív lett, pedig semmilyen tünetünk nem volt. Azt gondoltuk, hogy mi azon szerencsések közé tartozunk, akiken észrevétlenül átment a vírus. Három napig élt a remény, Jánosnak csütörtök éjszaka 40 fokos láza lett. Levegőt is alig kapott, azonnal mentőt kellett hívnunk. Mivel addig már utánanéztünk a protokollnak, jeleztük a fertőzöttségünket a háziorvosnak, viszonylag gyorsan jött a segítség. A Budakeszi útra vitték, ahol azonnal lélegeztetőgépre tették. Két nap múlva hívott a főorvos úr, hogy menjek be elbúcsúzni, 10 százalék esélyt se ad a túlélésre. Mondtam, hogy én is pozitív vagyok, de tünetmentes – csak karanténban. Azt mondta, hogy akkor nem tehet semmit, nem engedhet be. Még megkérdezte, hogy van-e bárki, aki gondoskodni tud rólam. Mondtam, hogy a férjem családja velem van. 

Kriszta másnap kétóránként hívta a kórházat. Estére már elfogytak a könnyei, elment a hangja. A főorvossal este 10 óra előtt tudott beszélni, aki annyit mondott: nincs változás. Ez a két szó Krisztának, ahogy ma fogalmaz: az életénél is többet jelentett. Nem is akarta tudni, milyen kezelést, gyógyszereket kap János. A következő 96 órában bármikor csörrent a telefon, összeszorult a gyomra. 

Négy újabb borzalmasan hosszú nap: neki odabenn élet-halál között, nekem itthon teljes kétségbeesésben. Egy hét elteltével mondta a főorvos, hogy jól reagált a gyógyszerekre, lát egy kis esélyt. Két hét után ébresztették fel, negyedik hete van most benn a kórházban. Beszélni még nem tud, de a végtagjait már mozgatja. Talán 10 napon belül hazajöhet.

Nem emlékszem. Visszajöttem, vagy készülök elmenni? Nem emlékszem, nincs is mire, semmivé lettünk, silány klónjai tegnapi önmagunknak. Eldobható pohárból bort, távoltartási végzést szeretkezéshez, másfél méter mindenhez, ami öl.

Szerda hajnalban vesztettem el az eszméletem. Tudtam, hogy covidos vagyok, hőemelkedésem, torokfájdalmam, enyhe köhögésem volt. Szóval hajnalban kimentem a konyhába vízért, de nem jutottam el a csapig. Nyolc nap múlva tértem magamhoz a Korányiban. Az orvosok szerint a tüdőm szinte teljesen leállt. Vagy nyolc-tízféle gyógyszert kaptam, jó párat infúzióban. Igazából nem éreztem semmit, mozdulni, beszélni se tudtam. Az agyam működött, próbáltam úgy kommunikálni, ahogy amerikai orvossorozatok betegeitől láttam, fejbiccentésekkel, pislogásokkal, de ez is annyira fárasztott, hogy elengedtem. A következő 10 nap így telt: aludtam, kinyitottam a szemem, próbáltam kommunikálni, elfáradtam. Nagyjából 3 hét után vettek le a gépekről, most újratanulok beszélni, járni. Az agyam tiszta, de minden más elveszett. Az emlékeimből és a reményeimből élek, pedig még csak 27 éves vagyok.  

Sírni tanítani a holnapot, holnapután megvigasztalni. Harmatbuborékban utazni. Várni, csak várni. Lebegni, tenyeredre életet sóhajtani, erős vonalakkal rajzolni rá a közös utat. Zárd össze, szorítsd, talán ez az utolsó pillanat!

István a szokásos reggeli futása után kezdett el köhögni. Arra figyelt fel először, hogy a futás után nem tér vissza a nyugalmi pulzusa, úgy ver a szíve, mintha „nekiállt volna egy újabb ötezres körnek”. A háta fájt, mintha egy ménes dübörögne át rajta megállás nélkül. Saját lábán ment el az orvoshoz, aki azonnal megállapította a tüdőgyulladást. A vérvétel, a röntgen és a pozitív Covid–19-teszt 24 órán belül megerősítette ezt. 

Nem akartam kórházba menni, inkább az otthoni gyógyulást választottam. Az orvos által felírt gyógyszeradagot kiváltattam – favipirapir, Algopyrin, Azithromycin, Lixiana vérhígító, C-vitamin, D vitamin –, és vetettem egy oximétert is. Folyamatosan lázam volt, és nagyon erősen köhögtem. A következő napokban olyan fejfájásom volt, hogy mozdulni se tudtam. Elment a szaglásom és az ízlelésem. A szívem mintha ki akarna ugrani a helyéből, miközben egyre fogy az erőm. A légzésem egyre nehezebb lett, mintha levegő helyett egyre több homokot lélegeznék be. Napközben még csak-csak kibírtam, de éjszakára a magas láz és a folyamatos köhögés miatt mindig mély depresszióba estem.

István akkor esett igazán kétségbe, amikor nagyjából egy hét múlva az egyik reggel nem látott. Korábban is előfordult, hogy égető, viszkető érzést tapasztalt a szemeiben, esetleg nagyon könnyezett, de ilyen még nem. A mentő negyedóra múlva jött érte, a diagnózis szerint a vírus a szemideget támadta meg. István harmadik hete van kórházban. Foltokban, homályosan már lát, tüdeje is szépen javul. Talán húsvét után hazaengedik. 

A történetek közt Döme Barbara: Vírusrezervátum című tárcájából idéztem - az író engedélyével.

(Borítókép: Michelangelo Pietájának újrafogalmazása egy graffitin. Fotó: Stoyan Nenov / Reuters)