Reviczky Gábor a pecások életét megkeserítő fekete seregről

Bő egy hónapja segélykiáltással is felérő írás jelent meg a Magyar Országos Horgász Szövetség honlapján, ami a „fekete sereg”, a vizeink halállományát nyakló nélkül dézsmáló kárókatonák/kormoránok okozta kárt taglalta. 

Ma már egy horgász előtt sem ismeretlen a nagy kárókatona (Phalacrocorax carbo) okozta felbecsülhetetlen kártétel vizeink halállományában. […] A nagyobb problémát nem is a nálunk fészkelő, hanem a téli vonulás alkalmával hazánkba érkező kárókatonák okozzák. A szinkronszámlálásokon alapuló becslések szerint az idei télen 2000-2500 egyedre tehető a vonulás csúcsán a Balaton vízgyűjtőjén éjszakázó nagy kárókatonák száma, azonban kiugró évben ez az érték akár 5000 egyed is lehet. Utoljára 2017-ben volt olyan jelentős jégborítás, hogy a téli gyérítő vadászatukra nem volt szükség. Ebből is érzékelhető, hogy a probléma gyökere a globális klímaváltozásban keresendő. A gyérítő vadászatok alkalmával elejtett példányokon eddig finn-, észt-, svéd-, lengyel- és németországi gyűrűket találtak kollégáink. Az okos állatok a tél közeledtével csak addig vonulnak déli irányba, amíg feltétlenül szükséges. Míg korábban, a Magyarország kontinentális éghajlatára jellemző telek idején átrepültek felettünk, vizeink befagyásának elmaradásával egyre több nagy kárókatona lakmározza át nálunk a téli hónapokat. A nagy kárókatona átlagosan napi fél kilogramm halat fogyaszt el, így egy téli nap alatt a Balatonon akár egy kamionnyi haltelepítés mennyisége is lecsúszhat a torkukon

– olvasható a MOHOSZ weboldalán.

Reviczky Gábor Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész a horgászok nagykövete, ami komoly megbecsülés a MOHOSZ részéről. Ő azért kapta meg ezt a tisztséget, mert nem jelenhetett meg róla úgy cikk, hogy ne tett volna említést arról, hogy ő is horgászik.

A civil életben igyekszem közvetíteni a horgászok és a MOHOSZ vezetősége között. Mert azért vannak kisebb-nagyobb ellentétek. Például olyan szabályokat hoznak, amelyek nem tetszenek a Ráckevei-Duna horgászainak, és én ilyenkor megpróbálok közvetíteni, békéltetni

– mondja a színész, majd rátér a lényegre, a kárókatonák által okozott károk ismertetésére, hogy miért is lett ez a fekete madár a horgászok és halászok első számú közellensége.

„Az ember gondban van már a madárfaj elnevezésével is – mondja a művész. – Most akkor kárókatona vagy kormorán? Mi, horgászok, kárókatonának hívjuk, illetve azt, amelyik őshonos nálunk, és egész évben itt van, az a kisebb testű, és az a kárókatona, a nagy testű pedig, amelyik telelni érkezik hozzánk, zömmel a Balatonra, az a kormorán. De persze lehet, hogy ez nem a tudományos osztályozása a fajnak. Ez utóbbi jelenti az igazán nagy veszélyt a halakra, a nagy testű, mert a kilós pontyot is simán lenyeli.”

Jézusmária, gondolja most az újságíró, ez azért már valami. Manapság divatos kifejezés az állattanban, hogy vannak az invazív fajok, amelyek nem őshonosak az adott területen, hanem vagy az ember telepítette be őket meggondolatlanul, vagy a globális felmelegedés hatására jelentek meg nálunk. Hát ilyen értelemben a nagy testű kormorán tőről metszett invazív faj, nem?

„Szó szerint. Ősszel érkezik, itt, a Balatonnál, a folyóvizeinken áttelel, és aztán tavasszal visszarepül a Baltikumba. Erről van szó, hogy invazív faj. A legnagyobb gyülekezőhelyük a Dunán az M0-s autópálya déli hídja Nagytétény és a Csepel-sziget között. Hihetetlenül okos madarak, kiszúrták, hogy ott nem bántják őket – Budapest területén nem szabad lövöldözni rájuk, de nemcsak rájuk, hanem úgy egyáltalán –, egy kicsit meg kéne lazítani ezeket a vadászati szabályokat. Egyébként csónakban, állva, a vízen is lehet lőni a kárókatonára, nem kell várni, míg felrepül – mert általános vadásztörvény, hogy csak a madárra csak röptében szabad lőni, különben nem sportszerű a cselekedet. Szóval egy csomó ellentmondás van itt, hiszen már az Európai Unió is elrendelte a kárókatonák irtását. Sokáig rettenetesen védték őket, holott még a kicsi is, amelyik állandóan itt tartózkodik nálunk, óriási károkat okoz. Hihetetlen, micsoda szervezett, összehangolt hajtóvadászatot képesek csinálni! Annak idején végignéztem a Tiszán, a kiskörei tározónál, ahogy vadásznak.”

Kiderül, a kárókatona szinte minden cselekedetével óriási károkat okoz, és itt nem csupán a halpusztításra gondolunk. Már a puszta anyagcseréje is romboló hatású.

„Először is, vannak éjszakázó fáik, amelyeken éjjel alszanak – folytatja Reviczky. – Mármost, annyi halat esznek, hogy folyton ürítenek, és az a fa, amelyiken laknak, hamarosan elpusztul, mert a kárókatona savas széklete megöli. De nemcsak a fát, hanem az aljnövényzetet is.

Na és amikor vadásznak! Hihetetlen szervezettséggel művelik. Leszállnak a vízre egy hatalmas félkörben, és elkezdik verni a szárnyukkal a víz felszínét. Ezzel összeterelik a halakat, majd lebuknak, és iszonyatos pusztítást végeznek közöttük. Akár egy percig is képesek a víz alatt tartózkodni! És sajnos nagyon okos állat… Megérzi, hogyha vadásznak rá, olyan, mint a varjú, amelynek 70-es az IQ-ja, okosabb, mint egy ötéves gyerek. Ha lenne keze, akkor komputerrel játszana.”

Meglehet, jobb lenne, ha volna keze, mert akkor a komputerezés elvonná a figyelmét a halpusztításról, de persze ez csak egy ostoba mellékvágány. De a horgászok nagykövete még nem fejezte be.

„Még annyit hadd mondjak el, hogy van még egy invazív faj a magyar vizeken, a hód. Ezt a hatalmas rágcsálót visszatelepítették hazánkba, mert korábban kipusztult, de olyan sikeres lett a visszatelepítés, hogy most már irtani kell őket. És a hód képes árvizeket okozni, ugyanis tönkreteszi a gátakat. Torlaszokat épít, de a fő gond, hogy átfúrja a gátakat. Szóval, a hódok kilövését engedélyezte az Európai Unió, de úgy, hogy minden egyes kilőtt hódot ki kell tömetni! És egy kitömés nyolcvanezer forintba kerül. Így aztán a hódvadászok által kilőtt hódok valahogy rendre eltűnnek, véletlenül mindegyiket elsodorja a víz…”

Zákonyi Botond, a Sikeres Sporthorgász magazin szakírója is lesújtó képet fest a kormoránok okozta kár nagyságáról. Hihetetlen, de nemzetgazdasági szinten is veszélyforrás a „fekete sereg”, ahogy horgász- és halászkörökben a csapatban vadászó dúvadat jellemzik.

„Valóban képes lenyelni akár a kilós pontyot is – említi. – A magyar halászatnak mint nemzetgazdasági ágazatnak jelenleg a kormorán a legnagyobb problémája. De nemcsak a halgazdaságoknak, hanem a természetvédelemnek is. Ha a Kis-Balaton környékén járunk, mindenütt kipusztult fák jelzik a kormoránok fészkelési helyét.

Létezik egy törvény, amit a természetvédelem megerősített, és a természetvédelmi előírások felülírják az észszerűséget. A halászok sokat tudnának erről mesélni. A vizes élőhelyeken szigorúan szabályozzák, hogy hány kormoránt lehet kilőni. Egyébként a kis testű kormorán legalább annyira veszélyes, mint a nagy, ugyanis előbbi a halivadékot pusztítja és sebzi meg. Ilyenkor tavasszal, ívás után, amikor a pontyivadék még csak öt-hat centis, akkor a szigorúan védett kis kormorán iszonyatos pusztítást visz véghez közöttük. De kérdezze meg Lévai Ferencet, a rétimajori halgazdaság, az Aranyponty Zrt. vezérigazgatóját!”

Hát kérdezzük meg Lévai urat, akiről gyorsan kiderül, hogy ismerjük egymást, még a kétezres évek elejéről, amikor két alkalommal is eltöltöttünk pár napot családilag a Fejér megyei varázslatos tógazdaság területén. A kézenfekvő kérdésre, hogy a természetvédelmi hatóság miért védi a kihalástól már egyáltalán nem fenyegetett kormoránt, a halasgazda igen egyszerű választ ad.

Mert a legegyszerűbb tiltani valamit, az semmibe nem kerül. És a kormoránok által okozott kár nem a természetvédőket teszi tönkre, ők tét nélkül hozhatnak törvényeket, a madarak pusztító tevékenysége bennünket, halászokat és horgászokat sújt – állítja Lévai úr. – A törvény szelleme a következő: a természetvédelemből eredő károk miatt az azokat elszenvedőknek nem jár semmiféle kárpótlás. Ha a kormorán kizabálja a tavamból a halaimat, az egyéni pech…

A Balaton viszonylag hideg víztömegében hektáronként 40 kilónyi hal van, a Dunában még kevesebb, mintegy 30 kg hektáronként, a Velencei-tó gyönyörű, védett víztükre alatt pedig 15 kg/hektár. Ezzel szemben ott vannak a rétimajori halastavak, amelyekben már a kihelyezéskor 300 kg/hektár hal volt, most meg már, mire felnőttek, 1000-1200 kiló egy hektáron.

Ha én kárókatona lennék – mint ahogy nem vagyok –, és fentről, a magasból látnám Magyarországot, persze hogy a halastóhoz repülnék, amely egy terített asztal a természetes vizekhez képest – mondja igen szemléletesen a haltenyésztő. – Ez persze nem jelenti azt, hogy a Balatont ne dézsmálnák, szakmányban szedik ki a tóra jellemző halakat, a süllőt meg a gardát. Itt csak a mérték a kérdés. Mennyit tud zsákmányolni a Balatonból, és mennyit az én tavaimból? Nem is lehet összehasonlítani. Összegezve: a természetvédelem alatt álló állatokért, például a kormoránért, az egyén – jelen esetben én, a halasgazda – vállalja az anyagi felelősséget, aki meghozza a törvényt, az mossa kezeit. Ez több mint igazságtalan, de sajnos ez a világ nagy részében így van.

Felvetődik a kérdés: vajon mekkora a lobbiereje a magyar halász- és horgásztársadalomnak, végtére is a MOHOSZ-nak 700 000 tagja van.

„Nagyon könnyű tét nélkül tiltani, védeni az állatokat úgy, hogy a törvényhozónak nem kell helytállni az általa védett állatok okozta károkért. Nem a törvényhozók zsebére megy a játék, hanem az enyémre. Évről évre szaporodik a védettségi listára felvett fajok száma, miközben onnan csak elvétve, véletlenül vesznek le egyet-egyet. Ilyen volt például a nyári lúd, amely felzabálta a gazdák vetését. És mivel ezeknek a gazdáknak jelentős lobbiereje volt, továbbá a nyári ludak szépen elszaporodtak, ezt a szárnyast levették a védett fajok listájáról. Mármost, a kárókatona az ötvenes-hatvanas években majdnem kipusztult Magyarországon, mert az emberiség akkoriban élelemszűkében volt, szükség volt a halakra, és a kormoránokat majdnem teljesen kiirtották. Aztán lett elég élelem, megsajnáltuk a kormoránt, és elkezdtük védeni.

De nem nálunk szaporodott el, hanem a Baltikumban – Dániában, Svédországban, Litvániában. Itt beálltak tengeri életmódra. És ahogy melegedett az idő, ahogy elmaradtak a fagyos telek, nem repültek át Magyarország fölött a mediterrán vidékekre, hogy ott teleljenek, hanem leszálltak a Balatonra, amely már nem fagyott be! Legutóbb 2017-ben fagyott be, azóta nem. És most már hazánkban telelnek a vándorkormoránok.”

Mi lehet a megoldás? Meggyőzni a természetvédőket?

„Nem. A megoldás az, hogy a törvényhozó vállalja át, legalább részben, a kárókatonák által okozott kár megtérítését. Ha valakinek fontos, hogy ezek a madarak megmaradjanak az ökoszisztémában, akkor járuljon hozzá a költségekhez. Mondok egy példát. A világ felháborodott, amiért a brazil parasztok irtják az Amazonas esőerdejét. Erre a brazil kormány azt mondja a fejlett Nyugatnak, adjatok másfél milliárd dollárt, és akkor nem fogjuk irtani. A pálmazsírt ugyanis, amivel egészségesen sütnek, főznek az Egyesült Államokban meg Hollandiában, mi termeljük, viszont ti fogyasztjátok, és az esőerdő által termelt oxigént is az egész világ lélegzi be, nem csak mi, brazilok, úgyhogy szálljatok be a költségekbe!”

Egy fontos etikai kérdés is felvetődik a halak pusztítása és az őket pusztító kormoránok kapcsán.

Mennyivel van több joga a predátornak, mint a prédának, vagyis a ragadozónak a zsákmányállathoz képest? Miért fontosabb a kormorán a gardánál, ami a Balatonon kívül sehol sem él természetes környezetben, és amelyet olyan mértékben dézsmál a kárókatona a Tihanyi-kútnál, hogy már-már a kipusztulás fenyegeti ezt az őshonos halfajunkat, a régi balatoni halászok látott halát?

De itt messze nem csak az etikáról van szó, hanem nagyon súlyos forintmilliókról, sőt -milliárdokról. A kormorán okozta kár ugyanis nemzetgazdasági tényező. Faragó Sándor professzor, a Soproni Egyetem Vadgazdálkodási és Vadbiológiai Intézetének tanára végzett egy felmérést, amely szerint átlagosan negyvenezer darab kormorán van Magyarországon – 2500 pár állandóan, a többi nálunk telel –, és ez a negyvenezer madár egy év alatt elfogyaszt ötezer tonnányi halat. És akkor még nem is beszéltünk azokról a halakról, amelyeket megsebez a madár, megenni nem tudja, de a sebesült hal később elpusztul. Mármost, idén – mivel most sem fagyott be a Balaton – legalább nyolcvanezer kormoránt regisztráltak hazánkban, és szó szerint háborúba keveredtek velük a halasgazdák. Ha a hal ára felmegy a csillagos égig, annak a kormorán pusztító tevékenysége az oka. A kárókatona szó szerint szétverte a vizeinket! Kizabálta az ivadékot, nincs egynyaras hal, nincs kétnyaras hal, rohamosan emelkedik a hal ára. Nem a haltenyésztők azok, állítja Lévai úr, akik kapzsiságból felverik a hal árát, hanem egyszerűen kevés a hal, mert a kormoránok megeszik. Mióta nem fagynak be a vizeink, az északról délre vonuló kormoránok nem repülnek el Olaszországig, Spanyolországig, hanem leszállnak nálunk, mivel itt halbőség van, és a jégpáncél sem akadályozza őket a halászatban.

A labda a természetvédők térfelén pattog…

(Borítókép: Reviczky Gábor. Fotó: Sóki Tamás / Index)