Romokat hagyott maga után Sellyén az évszázad jégverése

Állunk Sellye főutcáján, a Mátyás király utcában, a buszmegállóban parkoltuk le a kocsit, fotóriporter kolléganőm valaha szebb napokat látott, szemmel láthatóan elhagyott, romos, de romjaiban is impozáns, legalább százéves házat fényképez. Sellyén egy fővárosi újságíró számára  elképzelhetetlen ingatlanárakkal lehet találkozni, szétnéztem az interneten, egy 146 négyzetméteres házat ötmillió forintért hirdetnek, 36 ezer forintos négyzetméterárakkal is találkozik az ember. Mintha a hetvenes években járnánk, az Ormánságban megállt az idő.

Egyszer csak autó fékez mellettünk, reménykedve szól ki az egyik utas a letekert ablakon át a vezető melletti ülésről:

A biztosítótól jöttek? Úgy vártuk már magukat, mint a messiást!

Egész Sellye így várja a biztosító kárbecslőit.

Tetőket szaggattak le és át a golflabda, olykor mandarin méretű jégtömbök, amerre a – szerencsére – meglehetősen szűk sávban pusztító szélvész elvonult, fedél nélküli házak tucatjait hagyva maga után. Mit tucatjait, százait! Az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság bejelentése szerint 245 lakóházban keletkezett kár az ítéletidőben.

Nem, mi az Indextől jöttünk, a biztosító embereire még várniuk kell.

Alkalmi ismerőseink csalódottan hajtanak tovább, mi pedig a templomdombot megkerülve lassan megérkezünk a református parókiára. A százötven éve épült, műemléki védelem alatt álló, romantikus stílusú templom épségben vészelte át a vihart, ugyanez már nem mondható el a lelkész otthonáról. Sinkovicz Richárd, a legfeljebb harmincéves, fiatal lelkipásztor a kertben vár minket.

Tájegységileg a Dunántúlon vagyunk, de a mi gyülekezetünk a Dunamelléki Egyházkerülethez tartozik – helyezi el a térképen szűkebb pátriáját, bár ha már szóba került a szűkebb pátria, az nem itt van. – Monori vagyok, Sárospatakon végeztem a teológiát. Többen is vagyunk olyan Sinkoviczok az országban, akik cz-vel írják a nevüket, meglehet, szegről-végről egy család sarjai vagyunk. 2019 októbere óta szolgálok Sellyén. Két fiam és egy lányom van, a legkisebb most márciusban született, a legnagyobb négyéves volt a nyáron – mutatkozik be tiszteletes úr, aki a jelek szerint szakított az Ormánságot száz évvel ezelőtt benépesítő magyar református családok nem éppen követendő hagyományával, az egykézéssel.

De hát hol vannak már az egykéző családok, kihaltak vagy beköltöztek a városokba, maguk után hagyva tisztes lakóházaikat, valahogy úgy, mint az erdélyi szász falvak és városok – Medgyes, Nagyszeben, Beszterce, Segesvár, Fenyőfalva, Homoród, Prázsmár – Németországba kivándorolt, jobban mondva Ceaușescu által kiárusított lakosai.

Sellye ma már többségében katolikus település, de maradtak reformátusok is a körülbelül 2500 lelket számláló városban. Különben nagyon ügyeljen, nehogy falut említsen, amikor egy sellyeivel beszél, mert roppant büszkék arra, hogy 1997-ben városi rangot kaptak. Illetve kaptunk, mert már én is sellyei vagyok – mosolyodik el a tiszteletes úr. – Vasárnaponként mintegy negyven református testvérünk jár el az istentiszteletre, értelemszerűen a pandémia idején kevesebben voltunk. De most már vége a maszkviselés kötelezettségének, az egyházunk éppen a múlt héten adott ki egy rendeletet, miszerint a templomba járásra is az országos szabályok érvényesek. Bízom benne, hogy visszatérnek a hívek, bár a mögöttünk hagyott vasárnapon még csak jó, ha húszan voltunk az istentiszteleten. 

Mivel nagyapám is református lelkész volt, és magam is jó néhányszor megfordultam vasárnaponként a budafoki templomban, pontosan tudom, hogy a prédikációk rendszerint valamilyen aktualitáshoz kötődnek. Sinkovicz tiszteletes úr is az égi csapás okozta borzalmas élményből merítette a szószékről előadott mondandóját.

Mindig próbálom úgy alakítgatni a prédikációmat, hogy kapcsolódjon az adott helyzethez – mondja a fiatal lelkész. – A múlt hét elején törölték el a kötelező maszkviselést, és gondoltam, azt próbálom megragadni, hogy újra szabadok lettünk valamilyen értelemben. Amikor bementem a helyi pékségbe, olyan furcsán éreztem magam, valami mintha hiányzott volna rólam, és természetesen a maszk volt az. Furcsa volt leszoknunk a maszkról, és még nem is sikerült teljesen. De aztán pénteken ránk zúdult a vihar, a jégverés, és ezért vasárnapra, az istentiszteletre a következő igét választottam. Bibliánkban van egy történet Salamon királyról, amikor az Úr megjelenik neki álmában, és azt mondja: Kérj valamit, és én megadom neked! Én pedig erről beszéltem, hogy mi is kértünk valamit, és az úristen megadta azt. Minden helyzetből van kiút, a jégverés okozta katasztrófából is. Nagyon sok felajánlás, adomány érkezett, akár pénzben, akár természetben, építőanyag, tetőcserép formájában. Közzétettünk egy felhívást, hogy ahol templom- vagy parókiaépítésből visszamaradt építőanyag, azt mi szívesen fogadjuk itt Sellyén. 

Ez az a pillanat, amikor talán az is segíthet Sellyén, ha olvasóink felfigyelnek erre a riportra, és kötelességüknek érzik, hogy segítsenek a fedél nélkül maradt több száz családon.

Már több helyre adtam interjút, Észak-Magyarországra, az Európa Rádiónak meg sok más orgánumnak, több rádiótól, újságtól felhívtak, de megmondom őszintén, önök az elsők, akik vették a fáradságot, és személyesen lejöttek ide az isten háta mögé helyszíni riportra – néz rám hálásan az Úr sellyei szolgája. – A mi gyülekezetünknek is több tízmilliós kára keletkezett, mert nemcsak Sellye tartozik hozzánk, hanem a szomszédos Kákics és Drávaiványi is. Érdekes egyébként, hogy egy szűk, délről érkező sávban vonult a vihar, például a közeli Dencsházán egy csepp eső sem esett. Nagy a szárazság, de ez egy másik történet. Kákicson és Drávaiványiban is megsérült a templom meg egy régi, használaton kívüli parókia, ott is tetőcserét kell végrehajtanunk. Mi nem voltunk itthon a családommal, amikor lecsapott a vihar, Szekszárdon kirándultunk, ott csak a viharfelhőkkel találkoztunk, meg a villámlással, a jég ott nem hullott. A drávafoki lelkipásztorral beszélgettem, ők tíz kilométerre vannak Sellyétől, de azt mondta, látták a viharfelhőket, hallották a morajlást, náluk azonban egy csepp eső sem esett, jég meg még kevésbé, hála istennek. 

Még beszélgetünk egy darabig, újdonsült ismerősünk körbevezet a parókia kertjében, rámutat egy kerek műanyag asztalra, amelyen teniszlabda-átmérőjű lyukak éktelenkednek, ezeket a jégdarabok ütötték, mintha légitámadás érte volna Sellyét. A templom tetőcserepei is megrongálódtak, a parókia fedeléről nem is beszélve. De hamarosan rádöbbenünk, ez a kár még istenes ahhoz képest, ami néhány száz méterrel arrébb érte a kisvárost. Nem beszélve arról, hogy a parókia épületén volt biztosítás, nem úgy, mint Sellye legtöbb lakóházán. A tiszteletes úr beszáll a kocsinkba, és elindulunk az igazi pusztítás helyszíne felé.

Szinte valamennyi ház teteje nejlonnal bevonva, a cserepek halomban tornyosulnak a kertekben, a házak előtt. Egyik-másik helyen már dolgoznak a munkások, emitt a katasztrófavédelem munkatársai végeznek szemlét, de a biztosító embereivel sehol sem találkozunk. Az igazat megvallva nem is nagyon találkozhatnánk, mert a legtöbb családnak egyszerűen nem volt pénze arra, hogy háztartási biztosítást kössön. 

Az első viharvert ház tulajdonosa, Kiss Artúr a kertben tüsténkedik, halomba rakja a cserepeket. A ház teteje csupasz, nejlon fedi cserepek helyett, még szerencse a szerencsétlenségben, hogy szakadatlanul tombol az aszály, nem úgy néz ki, hogy záros határidőn belül beázástól kellene tartani.

Itthon voltam, amikor a vihar lecsapott, pár perccel az előtt értem haza, hogy elkezdett zuhogni a jég – mondja szomorúan a házigazda. – Félni nem féltem, itt álltam az ajtóban, éppen hazaértem a melóból, és leszakadt az ég. Majdnem öklömnyi jégdarabok zuhogtak, akkorák is voltak, mint egy mandarin. A tetőmet simán átszakította, szerencsére a lakószobákba nem tudott beesni, mert nekem be van építve a tetőtér. A biztosító kárbecslőjét holnapra várom, szerencsére nekem volt biztosításom. Teljes tetőcserére lesz szükség, de a biztosítókat nem úgy ismerem, mint amelyek jótékonysági intézmények lennének. Kíváncsi vagyok, mennyit fizetnek... Különben ezt az utcát érte a legnagyobb csapás, az önkormányzat épületétől errefelé. Tizenöt éve lakom itt, ilyen itt még nem történt. 

Kiss úr készséges, fotóriporterünket felkíséri a padlásra, megrázó felvételek készülnek odafent. Aztán tovább ballagunk, a következő háznál egy szőke hölgy fogad.

Nekünk nem volt biztosításunk, látja, mit tett velünk a jég, fogalmam sincs, mi lesz velünk.

Az utca túlsó oldalán munkások serénykednek, ők már javítják a tetőt. Egy házzal arrébb a katasztrófavédelem munkatársával találkozom.

Itt a családok háromnegyedének nincs lakásbiztosítása, nem futja rá. Ők most fedél nélkül maradtak, úgy segítenek magukon, ahogy tudnak – mondja alkalmi ismerősünk. – Itt-ott összefogás is mutatkozik, több család összeáll, előbb az egyikük háztetejét próbálják rendbe hozni, majd a másikukét. Nyomokban még fellelhető a korábbi évtizedekben működő kalákarendszer, de sajnos mára szinte teljesen atomizálódtak a családok. Akár hiszi, akár nem, már a kocsma is bezárt Sellyén, az emberek nem engedhetik meg maguknak a kocsmába járás luxusát, mert ha bemennek Szigetvárra a Tescóba, feleannyiért megveszik a sört, mint amennyiért az italboltban megkapnák. És otthon isznak magukban, akár az ökör. Hiszen a kistelepüléseken a kocsma elsődleges funkciója nem a berúgás – bár az is –, hanem a közösségi élet terei voltak az italboltok. De már csak voltak...

Amikor érdeklődöm, hogy számíthat-e állami segítségre Sellye, felhúzza a vállát a katasztrófavédelmis.

Fogalmam sincs, nem vagyok túlzottan optimista. A polgármesterünk, Nagy Attila papíron független, de úgy tudom, a Fidesz támogatta, az idősebbektől viszont azt hallottam, hogy korábban MSZP-s volt. Nem tudom, milyen az érdekérvényesítő képessége. 

Lelkipásztor útitársunk ezen a ponton bekapcsolódik a beszélgetésbe.

A mi Dunamelléki Egyházkerületünknek Balog Zoltán a püspöke, tudja, aki korábban az emberi erőforrások minisztere volt. Bízom benne, hogy neki még megvannak a kormányzati összeköttetései, talán ki tud lobbizni Sellyének egy kis támogatást.

Ebben sokan bíznak Sellyén. Többek között az az idős asszony is, aki a szúnyoghálós ablaka mögül néz ki. Amikor megszólítom, ömleni kezd belőle a szó.

Harminckilenc éve vagyok özvegy, a fiammal lakom. A férjem 1982-ben halt meg, teljesen váratlanul, hátsó fali infarktust kapott, pedig azelőtt semmi baja sem volt. Amikor lecsapott a vihar, a kiskutyám úgy elszaladt ijedtében, hogy csak órákkal később került elő. Nekem nincs biztosításom, fogalmam sincs, mi lesz velünk. 

Még hosszú percekig panaszkodik a hölgy, elfog a tehetetlenség érzése, belegondolni is rossz, mi lenne, ha a mi családunk járt volna így, ahogy a sellyeiek. Ebben a pillanatban az jut eszembe, hogy világméretű katasztrófaként éltem meg, amikor pár napja a fiam totálkárosra törte a Škodánkat. Valóban nem egy öröm, de mi ez ahhoz képest, amikor egy csapásra fedél nélkülivé válik az ember, és még esélye, reménye sincs rá, hogy rendbe tudja hozni élete munkájának egyetlen tárgyiasult eredményét, a lakóházát?!

Sinkovicz lelkész úrral egymásra nézünk, elköszönünk a fedél nélkül maradt asszonytól, beszállunk a kocsinkba, visszamegyünk a parókiához. Búcsút veszünk útikalauzunktól, és elindulunk a 6-os úton Budapest felé. 

Ahol a feltúrt, egysávosra szűkített Nagykörút, a lezárt Lánchíd és pesti alsó rakpart, az állandósult forgalmi dugók várnak. Amelyekben meg tudnák ölni egymást a türelmetlen, szakadatlanul dudáló autósok.

 (Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)