Koronavírus adatok

2022. jan. 17.
Oltottak Kórházban Elhunytak Fertőzöttek
Piroska
-3 °C
5 °C

A tudós, aki csillagokat lát, és minden percét élvezi

PAP 2942
2021.11.29. 18:28
Belekukkantottunk Magyarország legnagyobb lencsés bemutató távcsövének optikájába, megfigyeltünk két napfoltot, kezünkben tartottunk egy, a végtelen világűrből a Földre hullott ólomnehéz meteoritdarabkát, láttunk egy pár régi szovjet posztóbakancsot, és végre értelmet nyert a Besenyő család hablatyolása: „A Napra lehet nézni, de már nem.” A tudománytörténeti jelentőségű, százéves Svábhegyi Csillagvizsgálóban tett látogatásunkon Boldog Ádám csillagász kalauzolta az Indexet.

Fázós ember ne menjen csillagásznak – és ezt az intelmet ne vegyék félvállról. Érkezésünk napján Budapest belvárosában 10 °C volt a hőmérséklet, de a Svábhegyi Csillagvizsgáló kupolájában mindössze 7 fokot mutatott a hőmérő, hiszen itt fűtési rendszernek nyoma sincs, mert egyrészt az épület megnyitható boltozata miatt ennek kevés értelme lenne, másrészt mert egy fűtött helyiségben a távcső előtt magasba szálló és vibráló meleg levegő alaposan rontaná az észlelt képélességet.

A kupolában tehát hideg van, de az obszervatórium bejáratánál kialakított minitárlaton egy fűtőszálakkal bélelt ruházatba bújtatott bábu fogadja a belépőt, jelezve, hogy a fázás problematikájának kiküszöbölésére már évtizedek óta létezik ötletes megoldás. Sőt kisvártatva azt is megtudjuk, hogy napjaink számítógépekkel behálózott világában a csillagászok vajmi keveset fagyoskodnak a kupolában távcsővel bíbelődve, hiszen elsősorban nappal dolgoznak meleg irodájukban, és leginkább akkor látnak csillagot, amikor beállítják háttérképnek a számítógépük nyitóképernyőjén.

Távcső helyett mikroszkóp?

A hűvös élmény miatt tehát senki ne tántorodjon el a csillagász hivatástól, hiszen a Svábhegyi Csillagvizsgáló ódon, ősfás területén a csillagdák kupoláinak kivételével minden épületben komfortosak a körülmények. Az egyik ilyen barátságos helyiség a Csillagászati Élményközpont bemutatóterme, ahol alkalmi házigazdánk, a fiatal csillagász, Boldog Ádám fogadott, mégpedig nagy meglepetésemre nem távcsövek, hanem mikroszkópok társaságában. Egy előadótermet képzeljenek el, széksorokkal, kivetítővel, a falakon a világegyetemről készült távcsöves felvételek színes, lenyűgöző képeivel, a falak mellé tolt asztalokon pedig megannyi mikroszkóppal.

A bemutatókra használt mikroszkópokra azért van szükség a csillagvizsgálóban – tudtuk meg kísérőnktől –, mert ezekkel a nagy érzékenységű műszerekkel lehet alaposan kielemezni a kisebb égitestekből a Földre hullott és megtalált darabkákat. A meteorokat a hétköznapi nyelvezet hullócsillagoknak nevezi, nyári éjszakákon ezeket megpillantva szoktunk kívánni magunknak és szeretteinknek valami szépet, fontosat. Csakhogy valójában olyankor nem égből potyogó csillagokat látunk, hanem egészen apró meteorokat, amelyek többnyire elizzanak a légkörben, de néha a nagyobb méretűek elérik a földfelszínt.

Egy ilyen öklömnyi meteoritdarabot fedett tárolóban, nagy becsben tart a bemutatóterem, és amikor Boldog Ádám arra biztat, hogy emeljem ki a dobozból, bizony már az is döbbenetes élmény, hogy egy átlagos kődarab súlyára készülök, ám a fémes külsejű kőzetdarab valójában ólomnehéz.

A felsorakoztatott mikroszkópok tehát a meteoritok vizsgálatát szolgálják, és az optikájukba tekintve bárki meggyőződhet róla, hogy a mikrovilág összetettsége és szépsége is lenyűgöző. Ezekkel a műszerekkel

áteső megvilágításnál polarizációs, fáziskontraszt, differenciális interferenciakontraszt, sötétlátótér, epifluoreszcens, diafluoreszcens és ultramikroszkópos megvilágításokkal, ráeső megvilágításnál polarizációs, sötétlátótér, differenciális interferenciakontraszt megvilágításokkal és Nomarski polarizációs interferométerrel vizsgálhatók a minták.

Az iménti mondatot a csillagvizsgáló idevonatkozó tájékoztatójából ollóztam, megtanulni sem tudnám, de mindez nagyjából annyit jelent, hogy a hétköznapi érdeklődő is rácsodálkozhat a mikroszkópban a meteoritcsiszolatok ezerszínű felszínére, illetve némi szakértő segítséggel az élet nyomait is megláthatja a kőzetmintákban.

Látható itt többek közt egy 1906-ban Svédországban talált vasmeteorit acélos szürke csiszolata, egy ureilit nevű kőmeteorit színes csiszolata, de még egy levedlett pókbőr is!

Utóbbin, a farkaspók kitinbőrén hatvanháromszoros nagyításban látványosan megfigyelhető a pók csáprágója, sőt szőrös lába is. A bemutatónak ez a darabja nem is annyira a csillagászatról, mint inkább a csillagászokról szól, és számomra azt bizonyítja, hogy a csillagászok örökké gyermeki kíváncsisággal, fiatalos lendülettel szemlélik a minket körülvevő világot.

Feltevésem élő bizonyítéka pedig maga vendéglátónk, Boldog Ádám csillagász, aki a későbbiekben többször is tanúbizonyságát adja ennek, társaságában a tudomány hétköznapivá, élvezhetővé, izgalmassá válik.

Konkoly Thege Miklós és az ógyallai csillagda

Hazánk legnagyobb csillagászati kutatóintézete a Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont, bemutató csillagvizsgálója a Svábhegyi Csillagvizsgáló, amelynek szellemi alapítóját Ógyallán kell keresnünk, Konkoly Thege Miklós nemes úr személyében, aki felvidéki nemesi családban született 1842-ben, a mai Szlovákia területén. Csillagászati érdeklődése még az egyetemi évekre nyúlik vissza, Berlinben ismerkedett meg ezzel a tudományággal, végül pedig egész munkásságát a csillagászat tudományának szentelte, és a birtokán levő fürdőházat átalakította úgy, hogy felső része két csillagvizsgáló kupolának is helyet adott. Ógyallán több híres külföldi csillagász is megfordult, a Halley-üstökös 1910-es visszatérését például Johannes Hartmann, a göttingeni obszervatórium igazgatója onnan figyelte meg. Az ógyallai obszervatórium az I. világháború végéig központi szerepet töltött be a magyar csillagászati életben, de ennek a trianoni döntés véget vetett. A kultuszminisztérium utasítására a távcsöveket leszerelték, és 1919 januárjában, a végleges csehszlovák határlezárás előtt néhány nappal Budapestre szállították. A háború után Magyarországon átfogó program indult a kultúra és tudomány európai szintű fejlesztésére, és ennek a programnak lett a része a budapesti csillagvizsgáló létrehozása az akkor még fényszennyezéstől mentes Svábhegyen. A Normafa melletti területen 1921-ben, éppen száz évvel ezelőtt jelölték ki a nyolchektáros földterületet az új csillagda alapjául, az önkormányzat adományaként. Az építkezés már abban az évben megkezdődött, és néhány éven belül az ógyallai műszerek is a Svábhegyen kaptak helyet. A legnagyobb csillagvizsgáló kupola átadására 1928-ban került sor, benne a pompás, 60 centiméteres Zeiss–Heyde-távcsővel.

Plüssbolygók a csillagda kertjében

Amikor a bemutatótermet elhagyva a hatalmas ősfás parkban a 24-es csillagvizsgáló kupolája felé indulunk – ez az, amelyben a legnagyobb, 24 inches, vagyis 60 centiméter átmérőjű távcső található –, Ádám felszabadult örömmel mesél arról, hogy itt, a kertben szokott előadásokat tartani a gyerekeknek a világegyetemről, mégpedig úgy, hogy plüssből készült, labdaméretű bolygómásolatokkal mutatja be a Naprendszert, hiszen a csillagvizsgáló kertje kiváló lehetőséget ad a rendszeren belüli hatalmas távolságok léptékarányos érzékeltetésére.

Igaznak tűnik tehát az a néhány mondat, amelyet a csillagvizsgáló bemutatásában is olvastam, miszerint a csillagászok valójában nem mások, mint nagyra nőtt gyerekek: örökké kíváncsiak, folyton kérdéseket tesznek fel, amelyekre nyughatatlanul keresik a válaszokat. Tudásukat pedig plüss égitestjeink segítségével adják át a kicsiknek, és interaktív feladatokkal, tapasztalati úton mutatják be nekik, milyen hatalmas távolságokra kell készülniük, ha gondolatban azzal játszadoznának, hogy a következő nyári szünidejüket egy másik bolygón töltik.

Jupiter, 2021. szeptember 30.
Jupiter, 2021. szeptember 30.
Fotó: Boldog Ádám

A hely, ahol a Napba lehet nézni

A nyári vakáció azonban még odébb van, bár szerencsénkre a hűvös őszi időjárás ellenére most is hét ágra süt a nap, ami azzal kecsegtet, hogy botcsinálta csillagászokként fotós kollégámmal hamarosan saját szemünkkel is megleshetjük Naprendszerünk legnagyobb csillagát, magát a Napot.

Amikor kísérőnk szélesre tárja előttünk a Svábhegyi Csillagvizsgáló legnagyobb obszervatóriumának ódon fakapuját, kissé megilletődve lépek be az oszlopos előtérből a félhomályba. Az évszázados falakból a régi műemlékekre, kastélymúzeumokra jellemző összetéveszthetetlen illat árad, miközben tudjuk, hogy hamarosan testközelből szembesülünk a XXI. század csúcstechnikájával. Ez az a különös kettősség, amely itt végigkíséri a látogatót. Balra egy lépcsősor vezet fel a kupolába, de hogy a kíváncsi látogató szeme az űrtávcső megpillantásáig se maradjon látnivaló nélkül, itt láthatjuk meg azt a csillagászati minitárlatot, amelyről már szót ejtettem a bevezetőben: itt figyeli üres, unott tekintettel a fűtőszálas ruhába és meleg posztócsizmába öltöztetett bábu az érkezőket.

Könnyű neki, hiszen fogalma sincs, micsoda felbecsülhetetlen értékű technikai látványossággal zárták egy épületbe, nem tudja, hogy a feje fölött egy kéttonnás szerkezet van, a Svábhegyi Csillagvizsgáló legnagyobb optikai eszközeivel, köztük a még Konkoly Thege Miklós által beszerezett, közel 150 esztendős, napjainkra már felújított távcsővel.

Mi azonban tudjuk ezt, mégis elámulunk, amikor Boldog Ádám széles mozdulattal körbemutat, hogy na, itt volnánk. A köralaprajzú terem lambériázott falai mentén megfigyelőpadok és pokrócok sorakoznak, hiszen itt minden az észlelésről szól – mondja Ádám, aki azt is elmeséli, hogy minden egyes tárgy, amelyet itt látunk, a tréfás csillagászoktól megkapta az észlelő jelzőt, így aztán viccesen

bemutatja nekünk az észlelőpokrócokat, az észlelőkanapét, az észlelőcsizmát, sőt az észlelő hajszárítót is, amellyel a hűvös időben bepárásodó optikákat szokták szárítani.

De minden észlelő alkalmatosság közül a legérdekesebb mégis csak a Svábhegyi Csillagvizsgáló hatalmas távcsöve. Óriási fehér hengereket képzeljenek el egy korabeli utasszállító gőzhajó ugyancsak fehérre mázolt parancsnoki hídjának díszletei között. A szerkezetet az öreg falak között a sci-fi-filmekből ismert futurisztikus elektromos zümmögés kíséretében mozdítja ki alaphelyzetéből Boldog Ádám, hogy a távcső a megfelelő koordináták beállításával kisvártatva a Napra szegeződjön. Ehhez azonban el kell még mozdítani a hatalmas kupola külső hagymahéjait, és erre – kapaszkodjanak meg – egy nagy, kézzel működtetett, fehér színű vaskerék szolgál, rajta végtelenített vaskos kötéllel. Lám, így megfér egymás mellett a precíziós számítógép vezérelt űrtechnika és a korabeli áttételezéssel megalkotott szerkezet.

Amikor minden előkészület megtörtént, és a kupola megnyílt résén át látjuk a rohanó felhőket, a távcső pedig stabilan a Napra mered, ropogó hanggal követve a Föld helyzetváltoztatását, kísérőnk felmutat egy, a Nap fényerejétől megolvadt, piros műanyagból készült optikavédő kupakot, mintegy figyelmeztetésként, hogy a természet micsoda erőivel állunk szemben. 

A szétfolyt kupakra tekintve rögtön értelmet nyer a L’art pour L’
art társulat Besenyő családjának egyik, sokak által ismert hablatyolása: „A Napra lehet nézni, de már nem!”

Micsoda igazság. Képzeljék csak el, ha a cserkészek egy kis kezdetleges nagyító lencséjével minden további nélkül lángra tudják lobbantani tűzrakáshoz a száraz avart, milyen könnyedén teheti ugyanezt ez emberi szemmel a Nap felé fordított távcső, ha a gondos csillagász nem tenne megfelelő szűrőt az optikára.

De tesz szerencsére, így aztán biztonsággal pillanthatunk bele a nézőkébe, ahol fényes fehér foltként látszódik a Nap, és a csillagász értő kalauzolásából megtudjuk, hogy van szerencsénk a rezgő-remegő légkörben „két óránál és hat óránál” két kis gombostűfejnyi sötét pöttyöt észlelnünk. A Nap hűvösebb, vagyis körülbelül 5500 helyett csupán 4000 °C fokos területeit: két napfoltot.

És hogy szuvenír nélkül ne menjünk el, Boldog Ádám egy speciális eszközt erősít a távcső optikája elé, elkéri a mobiltelefonomat, beleilleszti ebbe a keretbe, kicsit állítgat rajta, hogy megfelelő helyre kerüljön a fényképező lencséje, majd exponál, és a készülékem galériájában a családi és a kirándulós felvételeim között máris ott sorakozik a legújabb kincs, egy saját felvétel a Napról.

A csillagászat intelligenssé tesz

Csodálatos élmény ez az egész, még akkor is, ha az Index fotósa és riportere csupán kíváncsi bámészkodó itt, vendéglátónk, az űr titkainak bemutatásával foglalkozó csillagász, Boldog Ádám pedig ilyen csodák közt tölti munkás hétköznapjait. Mosolyogva hallgatja tehát a kérdést, hogy végtére is mi a gyakorlati haszna az ő munkájának.

Azt mondja, hogy

a csillagászati alapkutatás egyik legfőbb haszna nem más, mint az, hogy növeli az emberiség intelligenciaszintjét, és kritikus gondolkodásra ösztökél, miközben gyakran kecsegtet előre nem várt gyakorlati áttöréssel is.

Hiszen például ki a csuda gondolta volna, hogy amikor Ausztráliában egy néhányfős csillagászcsoport felrobbanó mini fekete lyukakat kutatott, a munkájuk melléktermékeként létrejött a ma ismert átviteli módszer, a wifi.

Tehát bármilyen meglepő is, de a gyors vezeték nélküli internetes kapcsolatot is a csillagászoknak köszönhetjük, és mi lenne konkrétabb gyakorlati haszon, mint hogy vélhetően sok olvasónk ezt a riportot is éppen a wifi segítségével olvasta végig?

A Mestersége címere sorozatban megjelent eddigi riportokat itt olvashatja:

A légimentők

A mozdonyvezető

Várjuk olvasóink javaslatait, milyen további különleges hivatásokról olvasnának szívesen az Index Mestersége címere riportsorozatában. Írjanak nekünk akkor is, ha akad ismeretségi körükben olyan, aki különös vagy érdekes hivatást űz, és szívesen bemutatná szakmáját az Index riportsorozatában. Leveleiket az indexugyelet@mail.index.hu címre küldjék.

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)



  • Vennék
  • Hírek