A Nobel-díj szégyene lenne, ha jövőre nem kapná meg Karikó Katalin

Ahogy azt már az Index megírta, Karikó Katalin, az mRNS technológiát kifejlesztő magyar tudós kapta a hazai tudományos élet legrangosabb kitüntetését, a 100 000 euró pénzjutalommal járó Bolyai-díjat. 

Először Szabó Gábor, a Bolyai-díj Alapítvány kuratóriumának elnöke, a Szegedi Tudományegyetem rektora idézte fel a tudós egyetemi éveit, aminek azért is különleges a jelentősége, mert évfolyamtársak voltak Karikó Katalinnal. 

- Jómagam fizikus hallgató voltam, nem voltam közvetlen csoporttársa Katalinnak, de mivel egy kollégiumban laktunk, jól ismertem – mondta a rektor. – Én diákbizottsági titkár voltam, Kati meg tag. Jó képességű hallgatóként tartottuk számon. Ahogy ő maga is fogalmazott a beszédében, a Szegedi Biológiai Kutatóközpont a tudományok fellegvára, az álmok netovábbja volt, jó néhány nemzetközi kutatási programmal, ami abban az időben, amikor még kék útlevél volt – 1978-at írtunk – nagy szó volt.

Nemcsak külföldre járhattak, devizával kistafírozva, hanem nyaranta külföldi kutatók is érkeztek Szegedre, szóval, lehetőség nyílt a tapasztalatcserére. Egy kis darab Nyugat volt akkoriban az SzBK. Katalint már akkor sem hordozta a tenyerén a Jóisten, ahogy Szabó Gábor fogalmazott, hiszen frissen végzett biológusként a biofizikai kutatóintézetben szerveskémiával kellett foglalkoznia, egyáltalán nem volt hátszele, és végül ezért is döntött úgy 1985-ben, hogy az Egyesült Államokba távozik. Az egészben az a legérdekesebb, hogy akkor még nem látszott Karikó Katalinon az a kiugró tehetség, sőt, még húsz év múlva sem. De nem azért, mintha későn érő típus lett volna, nem.

Kati az a típus volt, aki megszállottként csavarodott rá az mRNS témájára. Ami akkor, a nyolcvanas évek közepén még úgy, ahogy divatos volt, de később feledésbe merült. Katalin azonban nem eresztette el, makacsul kutatott a témában.

Amerikában azokra a projektekre adnak pénzt, amelyek, úgymond, „szexinek" számítanak. Az mRNS pedig egyáltalán nem számított annak.Katalin havonta írta a pályázatokat – összesen huszonnégyet –, és azokat havonta vágták vissza. Sőt, 

Az persze más kérdés, hogy ma már erre másképp emlékszik a főnöke...

Amit ők ketten – Katalin és Joe Weissman – kifejlesztettek, annak semmi köze nem volt a koronavírushoz. Az mRNS az a különös valami – messenger ribonukleinsav –, ami az információt a sejtmagból átviszi a riboszómába. Ez olyan, mint egy lyukkártya, amit hogyha bedugnak a riboszómába, akkor előállítja azt a fehérjét, amire szükség van. Csakhogy a riboszóma kivetette magából az mRNS-t, beindult az immunreakció. De ez az mRNS nem a koronavírus ellen lett kifejlesztve, mert akkor, másfél évtizeddel ezelőtt, még nem is volt koronavírus, hanem az egy univerzális csodaszer volt. Például a rákos sejteket is elpusztítja, pontosabban azok pusztítják el magukat. Csak éppen ez Katalinékon kívül senkit sem érdekelt. 

- Hogy úgy mondjam, túlságosan gyorsan, már legalábbis a Nobel-díj odaítélése szempontjából – magyarázza Szabó Gábor. – Hiába tartották Katalint és Weissmant a díjra esélyesnek,

Annak ugyanis meglehetősen hosszadalmas az odaítélési folyamata. Viszont ha jövőre nem kapják meg, az a Nobel szégyene lesz.

Karikó Katalinnal túl sok idő nem állt rendelkezésünkre az interjúhoz, igyekeztük tehát minden másodpercét kihasználni.

Amikor 2008-ban a pekingi olimpián beszélgettem a lányával, Francia Zsuzsával, az aranyérmes amerikai evezős nyolcas tagjával, még azt sem tudtam, hogy ki az édesanyja. Aki pedig tizenhárom évvel később a Time magazin címlapjára került...

Én is ott voltam akkor Pekingben a lányomék olimpiai döntőjén, és történetesen éppen akkor, augusztusban fogadták el a tudományos cikkemet, amelyben kimutattam, hogy a pseudourine-t kódoló RNS állatokban sem immunogén, és nagyon sok fehérje képződik róla. Éppen az előfutamról mentünk visszafelé a szállodánkba, Zsuzsáék bejutottak a döntőbe, amikor a hotelben az a hír fogadott, hogy lehozzák a cikkemet. 

Akkor az egy emlékezetes nap volt.

Az bizony, a dupla siker napja: a lányomé és az enyém, illetve Drew Weissmannal közös. Szóval, mi már 2008-ban tudtuk, hogy a pseudouridine-t tartalmazó RNS nem immunogén, tehát nem veti ki magából a szervezet, nem aktiválja az immunreakciót, és nagyon sok fehérje keletkezik róla. És ezt már tudtuk a pekingi olimpián.

Ezek szerint igaz, hogy már csaknem tizenöt éve megvolt ez a technológia?

Igaz. 

Csak nem volt meg az a betegség, amelyre lehet alkalmazni?

Erről van szó. Mi alapítottunk Weismannal egy céget 2006-ban, amelynek én voltam a CEO-ja, vagyis az ügyvezető igazgatója. És megcsináltuk a vérszegénységre, az anémiára az Erythropoietin kódoló messenger RNS-t. És arra a kutatásra elnyertünk egy 100 000 dolláros pályázatot. Aztán amikor kiderült, hogy jó úton járunk, kaptunk további egymilliót.

Azzal már nyilván lehetett valamit kezdeni.

Igen. Az adófizetők pénzéből kaptuk, ez állami forrás volt. Magyarra fordítva: sikerült találnunk egy betegséget, amelynek a gyógyítására alkalmas volt ez a terápia. A vérszegénységre, amelyet már kevés fehérjével is tudtunk gyógyítani. 

Apropó, ön átesett a betegségen?

Milyen betegségen?

Hát a koronavíruson.

Hogy estem volna át? Én megkaptam a vakcinát!

Utánanéztem: pontosan egy éve, 2020. december 18-án oltották be önt!

Így van, az egyetemünk jelezte, hogy a kollégámmal, Drew Weismannal megkaphatjuk a vakcinát. De akkor már a folyosón sorba álltak az egészségügyi dolgozók, tartva egymástól a hat lábnyi, vagyis 180 centis kötelező távolságot. 

Az ön egykori egyetemi évfolyamtársa, Szabó Gábor azt mondja, a Nobel-díj szempontjából túl hamar találták fel a technológiájukat. Nem gondolja? Reménykedik, hogy jövőre megkapja?

Engem ez nem érdekel, nem foglalkozom ezzel. Én annyi díjat kaptam, hogy most már kapjon más is. Megszámoltam, valami hetven díjnál tartok. Nem azért számolom őket, mintha annyira gyűjteném a díjakat, csak be kell írnom őket a határidőnaplómba, nehogy egy napra három is jusson, mert egyszerre csak egy helyen tudok lenni.

De a Bolyai-díj ott van a csúcson, nem?

Hát hogyne, persze, hogy ott van! Elvégre a legrangosabb magyar tudományos díj, ez mindig speciális. Elsőnek a Szegedi Tudományegyetemen lettem díszdoktor, ami Magyarországon történik, amit itthon kapok, az mindig a legfontosabb.

A beszédében, amit akkor mondott, amikor átvette a Bolyai-díjat, dicsérte a férje megértését, türelmét. Ön olykor a tudományos munkája miatt nem tudott főzni, hanem csak zacskós leves volt ebédre. Tényleg?

Többször is. Németországból szoktam vinni nagyon finom zacskós leveseket, nem mondom a márkáját, mert ez nem a reklám helye. Vannak kedvencek is, az egyik a gombás, a másik a brokkolis. De azért szoktam főzni is.

(Borítókép: Karikó Katalin 2021. december 17-én. Fotó: Kaszás Tamás / Index)