Határesetek Trianon után

Etnikai indokok helyett

Az első világháborút lezáró, 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződéssel Magyarország elvesztette területének 71,4 százalékát és népességének 63,5 százalékát. A Kárpát-medencében élő mintegy tízmilliós magyar anyanyelvű népességnek azonban csak a kétharmada élt az új magyar határok mögött, azaz mintegy 3,2 millió magyar anyanyelvű személy a szomszédos államokhoz került. Többségük közvetlenül az új határ túloldalán élt, vagyis a döntéshozók az etnikai elvet teljes mértékben figyelmen kívül hagyták. 

Különösen fontosnak tartották a vasúti csomópontok és vasútvonalak megszerzését, így került a partiumi terület (Szatmárnémeti–Nagyvárad–Arad) Romániához, vagy Sátoraljaújhely vasútállomása Csehszlovákiához.

Csernus-Lukács Szilveszter történész és Nagy Noémi jogtörténész hazánk mai határainak jogforrásait elemző cikkükben rámutatnak, hogy a trianoni szerződés országhatárokra vonatkozó előírásai teljes egészében sohasem valósultak meg. Mint írják:

Trianonban az Osztrák–Magyar Monarchiával korábban hadban álló 17 állam – az Amerikai Egyesült Államok kivételével – kötött békét Magyarországgal, bár a szerződés határokra vonatkozó része csak hazánk két új (Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság) és két régi (Ausztria és a Román Királyság) szomszédját illetően volt releváns. A békeszerződés már kezdetben sem a pillanatnyi állapotot rögzítette: a Dél-Dunántúl egy része a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, míg a későbbi Burgenland magyar szabadcsapatok megszállása alatt állt.

A leghűségesebb város

Ahogy azt a soproni népszavazás centenáriuma alkalmából megírtuk, a békeszerződés Sopront és környékét a későbbi Burgenlanddal együtt Ausztriának ítélte, csakhogy az átcsatolást követően tiltakozások kezdődtek, a benyomuló osztrák csapatokat felkelők állították meg. A konfliktus megoldása érdekében a magyar és az osztrák kormány képviselői Velencében találkoztak, ahol 2021. október 13-án megállapodtak abban, hogy a magyar fél kiüríti a területet, és népszavazás dönt Sopron és a környező nyolc település (Fertőrákos, Ágfalva, Sopronbánfalva, Harka, Balf, Fertőboz, Kópháza és Nagycenk) hovatartozásáról.

A referendumot 1921. december 14–16-án tartották, amelyen azok a 20. életévüket betöltött férfiak és nők voksolhattak, akik ezen a területen születtek, vagy 1918. december 31-e óta ott laktak. A 26 900 szavazásra jogosultból 24 063 adta le a szavazatát. 

Összességében – 89,5 százalékos részvétel mellett – 65,1 százalékban döntöttek Magyarország mellett, 15 334 szavazattal 8227 ellen.

A népszavazás eredményét az osztrák kormány nem ismerte el, de a Nagykövetek Tanácsa december 23-án szentesítette az eredményt, és megadta az engedélyt a népszavazási körzet átadására. Sopront és környékét az antant képviselői hivatalosan 1922. január 1-jén adták át Magyarországnak. A nemzetgyűlés a népszavazás emlékét törvénybe iktatta, és Sopronnak a  Civitas fidelissima  (Leghűségesebb város) címet adományozta. A kormány 2001-ben döntött arról, hogy december 14-ét a hűség napjává nyilvánítja.

Somoskő és Somoskőújfalu visszatérése

A békeszerződés 29. cikke a határkijelölést nemzetközi határrendező bizottságok feladatául adta. A magyar–csehszlovák határrendező bizottságban a két érintett ország delegáltjain kívül az Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország és Japán képviselője foglalt helyet.

Somoskő és Somoskőújfalu visszatérése szinte meseszerű. Az történt ugyanis, hogy a határrendező bizottság egyik angol tisztje éppen Budapesten volt, amikor súlyosan megbetegedett, ezért beajánlották az ország akkori egyik legjobb fül-orr-gégészéhez, Krepuska Gézához. 

A professzor ugyanis még 1905-ben vett egy több mint kétezerholdas birtokot Somoskő és Somoskőújfalu határában, ahol kőzet- és ásványgyűjtő hobbijának is élhetett. Aztán a trianoni békeszerződés következményeként a birtoka a rajta lévő bazaltbányával együtt 1920 júniusában a határ másik oldalára került.

A magyarok Somoskőújfaluban azt kérték a határrendező bizottság tagjaitól, hogy az utcán próbáljanak meg szóba elegyedni bárkivel – szlovákul. A bizottság tagjai előtt állítólag ekkor vált világossá, hogy ez egy színmagyar falu.

A Budapestre visszatérő bizottság tárgyalásokat kezdeményezett a helyzet tisztázására, amellyel hosszas procedúra vette kezdetét. A magyarok etnikai-néprajzi és gazdasági érveket hoztak fel a két falu, valamint a Krepuska-birtokon fekvő bazaltbánya Magyarországhoz tartozása mellett.

mert a magyar és az angol delegált mellett a japán is Somoskő és Somoskőújfalu visszatérésére voksolt. A bizottság emiatt felterjesztette az ügyet a Nagykövetek Tanácsához, amely kitért a határozat elől, és a vita eldöntését a két országra bízta.

A magyar követeléseket a csehszlovák fél annak ellenére nem fogadta el, hogy az akkor csak Somoskőre korlátozódott. A kérdés ismét a Nagykövetek Tanácsához került, amely még feljebb tolta az ügyet, egyenesen a Népszövetség elé. A szervezet 1923. április 23-án hozta meg döntését, amelynek értelmében Somoskő és Somoskőújfalu, a környék bazalt- és szénbányáinak egy részével együtt visszakerült Magyarországhoz. A csehszlovák delegáció kérésére viszont a somoskői vasútállomást közös magyar–csehszlovák használatba adták. A kompromisszum részeként, amely 1924. február 15-én lépett hatályba, az állomásfőnök magyar, a bányaigazgató csehszlovák állampolgár lett, továbbá a környékbeli magaslatok – a somoskői várral – maradtak a csehszlovák államnál. Így annak ellenére, hogy alig ötven méter választotta el a legközelebbi háztól, csak húsz kilométeres kerülővel lehetett a faluból a legközelebbi határátkelőn át a várba felsétálni.

Aztán a visszatérés 75. évfordulóján, 1999-ben a szlovák és a magyar fél végre megnyitotta a somoskői várnál a határátkelőt. És amióta Magyarország és Szlovákia csatlakozott az Európai Unióhoz, majd a Schengeni Egyezményhez, a határt napjainkban már csak egy tábla jelzi.

Három falu elcsatolása

A Horthy-korszak politikája (1938-ban az első bécsi döntés, 1939-ben Kárpátalja megszállása, 1940-ben a második bécsi döntés, 1941-ben bevonulás Délvidékre) következtében a második világháború végéig a trianoni határok csak a német–magyarrá váló nyugati határon, Békés és Csanád vármegyék mellett és a Dráva mentén maradtak meg.

Az újabb vesztes világháború sem a trianoni határokat állította helyre teljes egészében: az 1945-ös fegyverszüneti egyezmény és az 1947-es párizsi békeszerződés tekintettel volt az 1920-as évek határkiigazításaira, és a magyar–csehszlovák határ kivételével az 1938. január 1-jei határokat állította vissza. 

Ezt csak megerősítette a 2019. március 2-ától hatályos a Magyarország és a Szlovák Köztársaság között az államhatárról szóló Szerződés kihirdetéséről szóló 2018. évi LXXXVI. törvény, amely részletesen meghatározza a két ország közötti határvonalat.

Az 1938-as határok többségét – az 1920-as évek kisebb határkiigazításait leszámítva – a trianoni szerződés szabályozta, ilyenformán tehát az 1947. évi XVIII. törvénnyel kihirdetett párizsi békeszerződés javarészt átörökítette az 1920-ban szerződésbe foglalt rendelkezéseket.

Kétoldalú szerződések a szomszédokkal

Napjainkban a magyar államhatár hossza 2246 kilométer, az alábbi megoszlásban: 

A rendszerváltozást követően hazánk kétoldalú szerződéseket kötött a szomszédos államokkal, amelyekben a felek kölcsönösen elismerték határaik sérthetetlenségét.

Elsőként a magyar–ukrán határ sérthetetlenségét ismertük el az 1991-es kijevi szerződéssel, amelyet a magyar parlament az 1995. évi XLV. törvénnyel ratifikált. Ezt követően 1992 decemberében a szlovénokkal, majd a horvátokkal kötöttünk szerződést, amelyben a felek leszögezték, hogy tartózkodni fognak a másik szerződő fél területi integritása vagy politikai függetlensége ellen irányuló erőszaktól vagy az azzal való fenyegetéstől. Az osztrákokkal nem született ilyen szerződés, ugyanis Ausztria határait – és örök semlegességét – a ma is hatályos 1955. évi államszerződés garantálja, amelynek 5. cikke alapján az 1938. január 1-jei határokat kell érvényesnek tekinteni.

Ami a magyar–román határszakaszt illeti, a két ország kormányfője 1996. szeptember 16-án Temesvárott állapodott meg a megértésről, az együttműködésről és a jószomszédságról szóló szerződésben. Ennek 4. §-a rendelkezik egymás területi integritásának tiszteletben tartásáról és az egymással szembeni területi követelésekről való lemondásról. Az 1997. évi XLIV. törvénnyel kihirdetett, tíz évre kötött szerződés automatikusan hosszabbodik 2006 óta, felmondási idejét pedig egy évben határozták meg a felek.

(Borítókép: A somoskői vár a tatárjárás után épült, fénykorát Károly Róbert idején élte. Bécs megbízásából 1711-ben felgyújtották. Somoskő település ma Magyarországhoz, a vár Szlovákiához tartozik. Fotó: Makleit László / MTI)