A lelkünk nem az ellenségünk, és jó, ha ezt már a gyerekek is tudják

Felnőttként is rengeteget lehet meríteni Barcs Krisztina pszichológus eredendően gyerekeknek írt Így működik a lelked című, játékosan ismeretterjesztő kötetéből. A gazdagon illusztrált hiánypótló gyerekkönyv nem csupán egy-egy témára fókuszálva, hanem nagy általánosságban, a gyerekek számára is átélhető, befogadható módon magyarázza el, milyen rugókra jár az emberi lélek. Például honnan jön és hogyan szelídíthető meg a félelem, hogyan gyújtsunk fényt magunknak a lélek sötét éjszakáiban, miként oldjuk meg építő jelleggel a konfliktusos helyzeteket.

A könyvnek az sem titkolt célja, hogy szülő és gyermek közt beszélgetéseket kezdeményezzen, különösen azok után, hogy a máig főként lexikális és intellektuális tudást számon kérő hazai oktatási rendszerben továbbra sem igazán marad kapacitás a gyerekek önismeretének és személyiségfejlesztésének támogatására.

Gondolatsárkányok, lélekmanók és Sehallselát Behemót, mint a félelmeink megtestesítője. Hogyan talál a szerző nyelvet, saját szimbólumrendszert, amellyel a gyerekek számára érthetően írja le a gyakran eleve megfoghatatlan pszichológia világát?

Egyfelől sokat segít, hogy erősen vizuális típus vagyok, aki sokszor eleve képekben gondolkodik, másfelől évekig tanítottam pszichológiát serdülőknek – és talán kellett hozzá az is, hogy én is anya legyek. Mielőtt belevágtam a könyvírásba, végiggondoltam, hogy a nagy pszichológiai elméletek közül melyeket tudnák a gyerekek a leginkább hasznosítani a gyakorlatban.

A legfontosabbnak azt éreztem, hogy a könyv segítségével minél pontosabban felismerjék, mi zajlik a lelkükben, és meg tudják nevezni az érzéseiket. Valamint mielőbb tudatosuljon bennük, hogy a könyv főszereplői, ezek a bizonyos lélekmanók, az idegsejtek megtestesítői alapvetően jót akarnak. Vagyis a lelkünk nem az ellenségünk.

Szakemberként ezek szerint gyakran tapasztalja, hogy mire felnövünk, addigra terhünkre lesz a saját lelkünk. Miért?

Hiba lenne mindenkire általánosítani, de most arra az igen gyakori típusra gondolok, aki azt mondja, ó, már megint milyen hülyeséget álmodtam, vagy azt, hogy minek vagyok már megint ideges, nyugodjak már le, hogy megyek így dolgozni, bedobok egy nyugtatót. Mintha a lelkünk valami engedetlen haszonállat lenne, néha igen szeretetlenül bánunk vele.

A könyvvel többek között azt is szerettem volna átadni a gyerekeknek, hogy ne helyezzék magukat kívül a saját lelkükön. Mert a lelked ugyan részekből áll, ám ezek mind érted dolgoznak, ha hagyod, és különösebben nem fogsz jól járni, ha például egy elutasítás vagy belső konfliktus miatt megpróbálod lehasítani magadról egy részedet. Tulajdonképpen ez maga az önszeretet.

Ennek mi az oka? Kultúra, neveltetés, a tragikus magyar történelem pszichés lenyomata, amikor nem szeretjük magunkat azzal, hogy például lehasogatjuk ezeket a fájó lélekrészeket?

Amikor nem gyerekkönyvet írok, pszichológusként a praxisomban bántalmazás áldozatainak segítek. Ilyenkor a kliensek száz százalékával azon dolgozunk, hogyan tudják megszeretni magukat annyira, hogy meghúzzák a saját határaikat, ezzel is védve magukat. Hogy a határaikon belüli teret, önmagukat tartsák elég értékesnek ahhoz, hogy több bántást már ne tűrjenek el. Ha az egyéni szinttől elrugaszkodunk, kitágítva a horizontot, nekünk, magyaroknak egyébként is sok közünk van a bántalmazottsághoz, akárcsak magához a bántalmazáshoz. Hiszen álltunk már a történelem során mindkét oldalon, volt idő, amikor ráadásul egyszerre. Folyamatosan áldozatokká, majd elkövetővé is válunk. Hankiss Elemér az egyik esszéjében ezt nagyon találóan úgy fogalmazza meg, hogy egyszerre vagyunk tízmillió Szent György és tízmillió sárkány országa. Az Így működik a lelked egyfajta kiutat szeretne mutatni ebből a toxikus körforgásból, például azzal, hogy az önszeretetről és a szolidaritásról beszél a gyerekeknek.

Ezt a bizonyos határvédelem-történetet mikortól és hogyan lehet jól megtanítani a gyerekeknek?

Ez egyértelműen a szülő feladata és felelőssége, hogy a gyereket ne nyomja bele erőszakkal helyzetekbe. Nagyon sok olyan típusú határátlépést látok, amikor a rosszalkodó gyereket a szülő lendületből leordítja, amitől a gyerek vérmérsékletétől függően vagy visszahúzódik, vagy még inkább a plafonon lesz, ahogy a szülő is. Ilyenkor egymásra licitálunk az agresszióban, miközben az agresszió büntetése helyett mindenekelőtt jó példát kellene mutatnunk a gyereknek. A poroszos nevelés ideje lejárt, új eszközöket kell találnunk, lehiggasztani, átbeszélni a gyerekkel a történteket, konfliktuskezelést tanítani neki.

Ha azt szeretnénk, hogy a gyerekünk tiszteljen bennünket, alapvetően nekünk is tiszteletben kell tartanunk az ő lényét és akaratát. Ebbe beletartozik a gyermek testi határainak tisztelete is, aminek egy fontos sarokköve például az úgynevezett bugyiszabály betartása és átadása: hogy csak az érinthet meg bennünket, akinek erre engedélyt adunk, és különösen igaz ez a bugyi és a trikó által fedett intim testrészeinkre. Egy adott életkor felett már a szülő sem nyúlhat engedély nélkül például a gyerek fenekéhez.

A könyvnek szintén fontos üzenete, hogy teljesen rendben van dühöt, haragot, csalódottságot és hasonló dolgokat érezni. Mit gondol, hogyan segít  a könyve  a gyerekeknek az indulatokat megfékező szűrőt beépíteni?

Ebben a már említett módon nehezített sorsú országunkban azt is lényegesnek tartottam leírni egy gyerekkönyvben, hogy senkit sem oké megütni, sem csúfolni, sem bármilyen módon szóban bántalmazni. Lényeges, hogy ezt a szülő is értse. A makarenkói pofon mellett ideje most már azt a hozzáállást is elengednünk, hogy az nem fiú, aki legalább egyszer még nem verekedett – miközben a lánygyermekeinknél kifejezetten letiltjuk a harag kifejezését.

A szülők nemegyszer esnek abba a hibába, hogy próbálnak bizonyos érzéseket – mint harag vagy szomorúság – egyenesen megtiltani a gyereknek, vagy azonnal meg akarják neki oldani, el akarják terelni a figyelmét róla. Természetesen én is szomorú vagyok, ha a gyerekeim valami miatt bánatosak, de ilyenkor a legtöbb, amit a szülő tehet, hogy bizalmat szavaz a folyamatnak, és ha a gyerek igényli, vele van ebben a nehéz érzelemben. Tehát a könyv arról is beszél, hogy az érzelmeinket nem elhatározzuk, hanem megtörténnek velünk, és ha engedjük őket lezajlani, elmúlnak – érdemes ezt tudatosítani.

Mit kezdjünk azzal az ösztönös szülői késztetéssel, hogy szeretnénk  a gyerekeinket  minél jobban megvédeni a traumáktól és a kisebb-nagyobb nehézségektől?

A gyerekünk így vagy úgy meg fogja élni a maga traumáit, élete során neki is lesznek nehéz időszakai, ezek ellen különösebben semmit sem tehetünk. Görcsös védekezés helyett viszont sokkal többet adunk, ha bízunk az erejében és a találékonyságában, amivel képes lesz átzsilipelni a nehézségeken. Egy gyereket az pumpál fel, erősít meg a leginkább, ha érzi, hogy van mögötte egy-két ember, aki tényleg hisz benne és abban, hogy sikerülni fog neki. Ha esik az eső, megpróbálhatunk esernyő lenni a gyerekünk feje felett, de inkább adjunk neki hamuba sült pogácsát az elfogadásunkból és bizalmunkból – mindketten jobban fogunk járni.

A könyve olyan tabukat is feszeget, mint a veszteségek feldolgozása. Hogyan tud megbirkózni ezzel egy kisgyerek, és szülőként hogyan tudjuk jól támogatni őt  ebben a folyamatban ?

Igyekeztem beletenni a könyvbe, hogy az élet egy folyamat, mert mintha elvárás lenne, hogy folyton boldognak kell lennünk. Ami hülyeség. Szerintem sokkal inkább úgy kellene nekiindulni az életnek, hogy ülünk egy hullámvasúton, ahol lesznek hol jobb, hol megterhelőbb szakaszok. De nem is kell hogy mindig minden klappoljon, a lényeg, hogy – ha csak lehet – élvezzük az utazást.

Közben a mai világ abszolút kihangsúlyozza a szerzést, a birtoklást. Nemegyszer túlzó, ami körülvesz bennünket a fogyasztói társadalomban, sokság van körülöttünk tárgyakból, élményekből, lehetőségekből. Szerezni igen jól tudunk, csak épp azt nem tanuljuk meg, milyen elengedni valakit, valamit, hogy mit kezdjünk a veszteségeinkkel. Ez a szerzés nagyon el tud vinni önmagunktól, holott az elengedés, a veszteség is az élet része, amivel előbb-utóbb mindannyian szembesülünk. A lélek sötét éjszakája című fejezetben éppen ezért beszélek arról, hogy bizony a gyerekek is élnek meg veszteségeket, és igyekeztem eszközt adni a kezükbe, amellyel túl tudnak nőni a fájdalmukon.

(Borítókép: Barcs Krisztina. Fotó: Papajcsik Péter / Index)