„A terápia olyan, mint egy fűző: kiegyenesít, és stabilan tart”

A koronavírus-járvány idején számtalan cikk, tanulmány jelent meg azzal kapcsolatban, hogy a bezártság és a hónapokon át tartó bizonytalanság miként hat a mentális egészségünkre. Pszichológusok, pszichiáterek jelzései ide vagy oda, sokan máig nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a pandémia pszichés vetületének – legalábbis addig, amíg saját magukon vagy a közvetlen környezetükben észre nem vesznek valamit. Amikor ugyanis a feltételezések és az általános érvényű igazságok mögé valódi arcok és történetek kerülnek, a kétségek jellemzően egy csapásra eloszlanak.

Ilyen, a kétségek eloszlatására alkalmas történet Eszteré is. Bár az élete közepén járó nő családjában a bipoláris zavar egy generációkon átívelő betegség, soha nem gondolta volna, hogy egyszer neki is hasonló problémával kell megküzdenie.

Mélyre kerültem, maga alá temetett a depresszió. Azt éreztem, hogy az életben semminek nincs értelme

– emlékszik vissza a karantén alatti bezártságra interjúalanyunk, akinél ez a megszokottól eltérő állapot váltotta ki az első epizódot. Mivel ekkor már komoly tapasztalattal bírt a mentális panaszok terén, kristálytisztán átlátta a saját helyzetét, felismerte a jeleket, és azonnal segítséget kért.

Fent és lent

A bipoláris zavar – más néven mániás depresszió – egy kétpólusú betegség: vannak depressziós és úgynevezett mániás epizódjai, melyek egyénenként eltérő időközönként válthatják egymást.

Eszternél általában a depressziós szakasz a jellemző, de azt mindenképp fontosnak tartja leszögezni, hogy összességében az ő problémája egészen elenyésző ahhoz képest, amit a szerettei átéltek.

„Ahogy egy alkoholista környezetében, úgy egy pszichiátriai betegségben érintett családban is nagyon nehéz felnőni. A rokoni kötődések nehezebben alakulnak ki, ha pedig kialakulnak, nem biztos, hogy egészségesek lesznek. Ebből a szempontból az én gyerekkorom sem volt egyszerű” – idézi fel, megjegyezve, hogy közvetlen környezetében mind a depresszió, mind a mánia legszélsőségesebb változatait megtapasztalta.

Kiemeli, hogy a depressziót egy bipoláris betegnél nem úgy kell elképzelni, mint ahogyan azt sokan a köznyelvben használják mindenféle banális helyzetben. A „jaj, olyan depis vagyok, hogy mindjárt öngyi leszek” típusú mondatnál sokkal mélyebb állapotokra kell gondolni.

„A valódi, mély depresszió nem rosszkedvet jelent, hanem azt: az illetőnek olyan kevés az energiája, hogy gyakran az ágyból sem tud kikelni, és ebből az állapotból kívülállóként nem lehet kimozdítani. Hozzátartozóként megtanultam, hogy a mondat, amit a legnagyobb ívben el kell kerülni, az a »szedd már össze magad«, ez ugyanis csak olaj a tűzre” – nyomatékosítja, majd újabb tévhiteket oszlat el. Mint mondja: a mánia alatt sem azt kell érteni, amire elsőre gondolnánk, nem egyfajta rögeszméről, túlzott ragaszkodásról vagy gyűjtőszenvedélyről van szó, hanem ennél lényegesen súlyosabb, szélsőségesebb cselekedetekről. Noha az érintettnek ilyenkor akár a skizofréniához hasonló tévképzetei is lehetnek, mégis,

Eladhatja a család feje fölül a lakást, beiratkozhat egyszerre négy egyetemre, dolgozhat egyhuzamban 18 órát, túlzásba viheti a szerhasználatot, mindennap mást vihet fel a lakására. Emellett a túlzott, explicit szexualitás sem ritka, de gyakran jelennek meg irreális gondolatok is. A beteg elveszti a valóságérzékelését, nem érzi a hangsúlyokat, a határokat, gyönyörűnek, zseninek és legyőzhetetlennek hiszi magát.

A mániás szakasznak van egy felvezető, úgynevezett hipomániás fázisa is. Ilyenkor már látszódnak a felfokozott hangulatállapot jelei – például többet dolgozik, vagy gyakrabban bulizik – de még nem megy el a végletekig. 

Eszter tapasztalatai szerint a depressziós és a mániás fázisok váltakozása évszakokhoz is kötődhet. Míg a nyár, a napfény és a fesztiválok időszaka melegágyat biztosít a mánia kibontakozásának, addig ősszel a bipoláris betegek egy jelentős része átfordul a depressziós szakaszba. 

„De akár az is elképzelhető, hogy az érintettnél a két fázis napon belül változik. A bipoláris személy lelki egyensúlyát apró, pici dolgok meg tudják borítani, az öngyilkossági késztetést akár egy tárgy elvesztése is ki tudja váltani. A családtagoknak ehhez rendkívül nehéz alkalmazkodni. Talán az egyik legfontosabb tanács, amit a hozzátartozóknak adhatok, hogy muszáj odafigyelni saját magunkra is. Én túlságosan a nyakamba vettem a szeretteim terheit, azt hittem, erős vagyok, és mások helyett is mindent kibírok, így nem vigyáztam eléggé saját magamra” – vallja be.

Sötét nappalok, fényes éjszakák

Történetünk főhőse a kétezres évek elejétől kezdve – családi háttere okán – civilként dolgozik a pszichiátria területén. Teszi mindezt azért, mert úgy érzi, feladata van a betegek életminőségének javításában, a hozzátartozók erősítésében.

Depresszió elleni kampányba fogott a Magyar Pszichiátriai Társasággal, Kevin Jacksonnal közösen létrehozta a Sötét Nappalok, Fényes Éjszakák Egyesületet – a betegszervezet nevét az amerikai szerző azonos című, önéletrajzi jellegű könyve (M-Érték-Kiadó) ihlette. Kevin a műben saját betegségmegéléséről és gyógyulásáról számol be. Érdekes, hogy ő leginkább mániás szakaszokkal küzdött:

„Rengeteget tanultam az egyesületnek köszönhetően. Emlékszem, az információs vonalon dolgoztam, azaz hozzám futottak be a segélykérések. Az érintettek nagyon sokszor öngyilkossági késztetésről számoltak be” – emlékszik vissza Eszter.

Első lépés az elfogadás

A kommunikációs területen dolgozó szakember úgy véli: ahogy minden mentális beteget, úgy a bipoláris zavarral küzdőket is számtalan stigma, megbélyegzés éri a mindennapokban.

Még mindig nagyon sokan hiszik azt, hogy a „hibbant, bolond” embereket be kell zárni, mert veszélyt jelentenek a társadalomra. Ezzel szemben ő inkább a közösségi pszichiátriában hisz, és abban, hogy a körülöttünk lévő emberekkel meg kell tanulni együtt élni.

„Nagyon sokan kiválóan tudnak dolgozni amellett, hogy gyógyszert szednek, vagy pszichiáterhez, pszichológushoz járnak. Én a terápiában hiszek, ami olyan, mint egy fűző, kiegyenlíti a problémákat, és stabilan tart. Nekem is rengeteget segített a pszichoterápia a kilátástalan, gyásszal teli életszakaszaimban. Az érintettek számára hasznos lehet emellett a naplóírás. Sokszor, amikor visszaolvassa valaki, hogyan érezte magát pár nappal ezelőtt, esetleg rájöhet: semmi sem a világ vége” – mondja, majd kitér arra, hogy kihívások természetesen ezen a területen is vannak, itthon ugyanis nagyon kevés a szakember, vidéken különösen nagy hiány van belőlük. Az állami ellátáshoz kevesen férnek hozzá, miközben a magánszektorban egy 50 perces szekció 12–20 ezer forint.

„Heti rendszerességgel hónapokon vagy akár éveken át terápiára járni nagyon jelentős anyagi ráfordítást igényel, miközben lehet, hogy a segítségre szoruló személy épp munkaképtelen. Komoly változásokra van szükség a pszichiátriai ellátás területén, de egyénenként már azzal is sokat tehetünk az ügy érdekében, ha elfogadjuk: mindannyian mások vagyunk” – egészíti ki.

Szerény becslések szerint is 200 ezer embert érint

Ahogy a cikksorozat korábbi részeiben, úgy most is felkerestünk egy szakembert annak érdekében, hogy még pontosabb képet kapjunk az adott témáról. Ezúttal Belső Nórát, a hangulatbetegségek elismert szakértőjét hívtuk segítségül. A pszichiáter a bipoláris zavart vagy mániás depressziót a következőképpen írta le:

A bipoláris zavar a depresszió, a szorongásos zavarok és az addikciók után a negyedik leggyakoribb mentális betegség, amely valójában egyfajta spektrumjelleggel bír. Vannak igen súlyos, akár pszichózissal járó és enyhe, alig észlelhető hangulati és energetikai hullámzást mutató megjelenési formái is. Leggyakrabban a húszas években kezdődik, de a tünetek korábbi vagy akár későbbi megjelenése sem kizárt.

Gyakran tapasztaljuk, hogy valakinél évekig csak depresszió fordul elő, aztán egyszer csak megjelenik egy mániás vagy hipomániás fázis – akár a gyógyszeres kezelés hatására –, ami egyértelművé teszi a diagnózist.  A legfontosabb ismérv az, hogy hiányzik az állandó, stabil lelkiállapot és energiaszint. A különféle súlyosságú depressziós szakaszok – hangulati, gondolkodásbéli és testi tünetekkel – szabályos vagy szabálytalan időközönként váltakoznak a kiegyensúlyozott időszakokkal, illetve a hipomániás, mániás epizódokkal.

• Utóbbi a súlyosabb, bipoláris I-es betegségnél fordul elő, és bizony nem ritkán kórházi kezelést is igényel. Hallucináció, téveszmék, a betegségtudat teljes hiánya, erős szorongás, félelmek jellemezhetik).
• A bipoláris II-es zavarnál a szakaszosan megjelenő hipománia és a depresszió váltakozása mutatkozik meg. Enyhébb hipománia esetén leggyakrabban csökkent alvásigényt, fokozott önértékelést, felgyorsult és sok beszédet, figyelemzavart, kritikátlanságot tapasztalunk, amit a páciens egy hiperaktív, energikus, kreatív állapotnak él meg, így a betegségtudat itt is gyakran hiányzik. A környezet legtöbbször a kiszámíthatatlanságot, az állandó nyüzsgést, ötleteket, meggondolatlan döntéseket látja, amelyek aztán a depressziós szakasszal egyszerre csak megszűnnek.
• Előfordulnak kevert fázisú formák is, amelyekben mind a mánia, mind a depresszió egyes tünetei egy időben jelen lehetnek.

Igazi lelki hullámvasút ez mind a beteg, mind a környezete számára. Nem csoda, hogy a bipoláris embereknél gyakoriak a családi konfliktusok, a válás, a munkahelyi viták. Sajnos magas az öngyilkosság kockázata is, az érintettek közel fele követ el öngyilkossági kísérletet, és a kezeletlen betegek 15-20 százaléka emiatt hal meg.

A pszichiátriai zavarok közül talán a bipoláris zavarnál látjuk a leggyakrabban a családi halmozódást, illetve azt, hogy az első- és másodfokú rokonok között depresszió vagy akár skizofrénia is előfordul. Így tehát a genetikai háttér – amelynek feltárása ma is a kutatások középpontjában van – meghatározó. Egy bipoláris beteg elsőfokú hozzátartozójának 3-4-szer nagyobb esélye van bipolárissá lenni, mint az átlagpopulációban bárkinek. Jó példa az is, hogy az örökbe fogadott bipoláris egyének biológiai szüleinél tízszer magasabb a kórkép előfordulási aránya, mint a nevelőszülőknél. Ez tehát a családi minta, ami a szocializáció betegséget okozó hatása ellen szól. Ez persze nem jelenti azt, hogy a környezetnek betegséget provokáló vagy fenntartó hatása ne lenne.

A bipoláris zavar diagnózisa egyértelműen az úgynevezett hosszmetszeti kép alapján állítható fel. Egy depressziós epizód esetén még nem lehet százszázalékosan eldönteni, hogy az egy unipoláris depresszió lesz-e, vagy egy bipoláris zavar része. Igen fontos tehát a részletes családi anamnézis, a tünetek feltérképezése, hogy a hajlam alapján korán tudjunk döntést hozni, hiszen a kezelés szempontjából ez nem mindegy!

Magyarországon meglehetősen magas a bipoláris I-II betegség előfordulási aránya, szerény becslések szerint is kb. 200 ezer embert érint. Valószínűleg sok olyan enyhe eset van, amelyet nem ismertek fel, de gyakran megesik az is, hogy az érintett személyiségzavar-diagnózist kap. A bipoláris I esetén még manapság is előfordul, hogy a pszichotikus mániát skizofréniával diagnosztizálják, és ez a diagnóziscímke fut aztán a pácienssel, amitől nehéz megszabadulni. 

Az első lépés tehát a helyes diagnózis és annak az elfogadása, ám sokan megijednek ettől.  Habár az esetek nagy részében a betegség jól karbantartható, kezelhető, mégis azt mondhatjuk, hogy egy élethosszig tartó állapotról van szó, így érthető a félelem. Az érintettnek nagyon sok munkát kell beletenni a gyógyulás folyamatába, persze már csak akkor, amikor erre egyáltalán képes. Általában sokáig küzdünk a betegségtudat és a belátás eléréséig, ezután jöhet csak a közös munka.

A g yógyszeres kezelés – eltekintve a legenyhébb esetektől – elengedhetetlen. Továbbá az aktív segítő pszichoterápia, a családdal való együttműködés jelenti a felépülés alappilléreit. Mindenkinél meg kell találni, hogy milyen típusú pszichoterápiával tud dolgozni, mivel érhető el a leggyorsabb fejlődés, gyógyulás. A gyógyszeren is módosítunk, ha szükséges, de valójában minden eszközzel törekedni kell a lehető legminőségibb életre. Ez ma már nem lehetetlen. Az életmód igen sokat számít: alvásrendezés, aktív mozgás, zene, kreatív hobbi. Mindezekkel az energiák megfelelő egyensúlyát kell elérni, hogy ne legyenek felesleges kapacitások, ugyanakkor rendszer legyen a páciens életében.

A sorozat korábbi részeit ide kattintva érheti el: 1. rész (borderline személyiségzavar), 2. rész (skizofrénia), 3. rész (Tourette-szindróma), 4. rész (autizmus).

(Borítókép: Vidor Eszter. Fotó: Nagy Tamás / Index)