Amikor jöttek, fogták, és elvitték a kutyákat

Bödők Gergely történész, a Clio Intézet társügyvezetője, a Magyarországi Tanácsköztársaság kutatója öt éve elhivatott erdélyikopó-tartó is, ami az utóbbi időben történészként is sűrűn megihleti. Mostanra már három kan kutyából álló, meglehetősen formabontó kopófalka tulajdonosa. Elegáns, makacs, egyben nyugodt természetű és nagy mozgásigényű vadászkutyáival évek óta a szokásos téli vaddisznóhajtó vadászatokon, újabban pedig a terelővadászatokon is aktívan részt vesznek, és az ebek ilyenkor nemritkán egyhuzamban akár 50-60 kilométert is futnak.

Dongó, Cohárd és Zete gazdája nem véletlenül kezdett el búvárkodni a máig legkisebb egyedszámú magyar kutyafajta történetében, amely egyszer már majdnem kihalt, sőt bizonyos legendák szerint Ceaușescu egyenesen kilövési parancsot adott ki rájuk. Miközben a történész ennek a témának is a nyomába eredt, a magyar vadászatok izgalmas történetét is elkezdte kutatni, ahogy beleásta magát az állatok, ezen belül is a kutyák háborúban betöltött, megdöbbentően sokrétű feladatainak históriájába is.

A hatvanas években úgy kellett egy erdélyikopó-párt Romániából a budapesti állatkertbe költöztetni. Mi sodorta a kihalás szélére ezt a magyar kutyafajtát?

Bödők Gergely: A második világháború után egyenesen kritikus mértékűre csökkent a hazai kopóállomány, amely a két világháború között sem volt túl népes. Erdélyben 1945-öt követően nem is tudunk a törzskönyvezésükről, a második világháború után egyenesen törvényi rendelet tiltotta be Magyarországon is a kopós és az agaras vadászatokat. Mivel Magyarország is betagozódott a Szovjetunió érdekszférájába, így már nálunk sem termett túl sok babér az arisztokráciának. Az agaras, kopós vadászat pedig korábban ehhez a nagybirtokos vagyonos réteghez, az ő életformájukhoz kötődött.

Az Erdélyi Fejedelemség időszakában az arisztokrácia számára a jó vadászkutya igazi státuszszimbólum volt, ennek megfelelően meg is becsülték a maguk nemes kutyáit. II. Rákóczy György erdélyi fejedelemnek például hetvenöt kopója volt, míg Apafi Mihály fejedelemnek 83. Az erdélyi kopó hazai eltűnését követően a hatvanas évek hozta el a fordulatot: 1966-ban készült el a fajta leírása, 1971-ben pedig a nagyszabású budapesti vadászati világkiállítás komoly lehetőséget teremtett arra, hogy az autentikus magyar kutyafajták közt bemutassák az erdélyi kopót is, amelynek két példányát hosszas keresés eredményeként végül Máramarosban találták meg.

A legenda szerint amikor a román határőr akadékoskodott, hogy hova viszik a kopókat, Győrffy Lajos állatorvos, aki az erdélyi kopót hozta, azt mondta: a kutya Ceaușescu elvtárs ajándéka Kádár Jánosnak. Igaz, hogy végül ez nyitotta meg a sorompót a határon?

Nehezen igazolható, hogy valóban így történt. Amit biztosan tudunk, hogy az 1971-es, máig etalonnak számító világkiállításra készülve, ahová meghívták a világ vezető vadászait, szerették volna bemutatni a magyar vadászkutyafajtákat is. Majd ahogy szépen mentek sorba, rájöttek, hogy az erdélyi kopó hiányzik. Ekkor elkezdődött egy nagy casting, hogy ki és honnan tudna erdélyi kopót szerezni.

Kétévnyi kutatómunka után, erdélyi vadászokon és a misszió támogatóin keresztül jutottak el Máramarosszigetre Petru Nyisztorhoz, aki két kopót felajánlott a célra. Döntően velük indult a hazai újratenyésztés, és nekik is köszönhetően tudták bemutatni a fajtát a 1971-es vadászati világkiállításon. A rendszerváltás környékére a kezdetekhez képest már egészen fölment a példányszáma, 1991-ben például háromszáznál is több kölyköt törzskönyveztek. Jelenleg körülbelül 1200 körüli a Kárpát-medencében a fajta egyedszáma, ami stabilnak tekinthető.

Tartja magát az elmélet, hogy a második világháború után célzottan irtották is az erdélyi kopókat Ceaușescu parancsára. Ezt támasztják alá megbízható források?

Vannak, akik ezt állítják, én ugyanakkor ennek levéltári nyomát nem találtam, és ennek a drasztikus intézkedésnek visszaemlékezésekben sincs nyoma. A vonatkozó törvényi rendeleteink csak arról szólnak, hogy a kopós és agaras vadászatokat betiltották nemcsak Magyarországon, de Romániában is. Arra lehettek példák, ha valaki lebukott, a kopóját vagy az agarát lelőtték. Konkrét esetről ugyanakkor nem tudok. Azt valószínűsítem, hogy fű alatt az erdélyi kopókkal továbbra is vadásztak, a viszonyokat pedig valamelyest ismerve úgy sejtem, hogy akkor is voltak megfelelő eszközök az elöljárók és ellenőrök jóindulatát megnyerni. A tenyésztés pedig papírok nélkül, suttyomban folyhatott, ami viszont biztosan nem volt tömeges. Ha nem így lett volna, akkor jó húsz évvel később nem lehetett volna Erdélyben kopót találni.

Bár történészként a Magyarországi Tanácsköztársaság az egyik fő szakterülete, úgy veszem észre, hogy az utóbbi években a kopótartás története is erősen megihlette. Egyik legutóbbi cikkében pedig arról ír, hogy az állatok szerepe főleg az első világháborúban volt megkerülhetetlen. Mi alapján, hogyan jutott erre a megállapításra?

A források alapján úgy tűnik, hogy több tízezer kutyát használtak az első világháborúban. A közel tízmillió ló mellett komoly szerepet játszottak a kutyák, a britek és szövetségeseik körülbelül 20 ezer kutyát vetettek be az első világháborúban, a németek megközelítőleg 30 ezret, de a monarchia hadereje is körülbelül ötezret. Többé-kevésbé igyekeztek a fajtajellegnek megfelelő kutyákat használni, a brit Vöröskereszt például előszeretettel alkalmazott airedale terriereket és vérebeket, a németek pedig német juhászkutyákat.

A kutyák főként milyen területeken teljesítettek frontszolgálatot? A háborúban mely tulajdonságaikat tudták a leginkább kiaknázni?

Az egyik legfontosabb feladatuk az volt, hogy egészségügyi kutyaként helytálljanak. A jól kiképzett kutyák képesek voltak megtalálni a fronton a sebesülteket és a halottakat, és a front ember számára nehezen megközelíthető helyszíneire is tudtak kötszert, gyógyszert és vizet eljuttatni a sérülteknek. A hagyományos őrzőfeladatot ellátó kutyák mellett voltak speciális küldetésre kiképzett kutyák is, például amelyik drótvezetéket húzott a hátán, vagy amelyik leveleket, üzeneteket és csomagokat juttatott célba.

A kutyáknak azt az előnyös tulajdonságát is kihasználták, hogy a gyorsan mozgó kutyát a mesterlövészek nehezebben találták el, mint az embert. A betanítás sok időt vett igénybe, így különösen vigyáztak a jól képzett kutyákra, gáztámadásokkor például rájuk is speciális gázmaszkot húztak. A kutyák testi erejére szintén építettek: a nagyobb testű kutyákat általában párban teherhordó feladatokra használták. Ezek a kutyák naponta együtt akár 200 kilót is cipeltek.

Ezen a ponton az őrszem kutyákat is érdemes megemlíteni, akiket arra képeztek ki, hogy a lövészárok tetején állva, ha meglátják az ellenséget, ne ugassanak, csak morogjanak.

Ennek különösen sötétben vagy rossz látási viszonyok közepette volt nagy jelentősége. A halk morgásnak köszönhetően nem lepleződött le, hogy sikerült észlelni az ellenség óvatos előrenyomulását. A kutyáknak szintén fontos szerepe volt a lövészárkokban, ahol afféle hangulatjavító, stresszcsökkentő szerepet töltöttek be. Akkoriban még igencsak gyerekcipőben járt a pszichológia tudománya, így szinte semmit sem tudtak például a tüzérségi sokkról vagy épp a poszttraumásstressz-szindrómáról, ám idővel a katonai hadvezetés is rájött, hogy a kutyák jelenléte a seregben abszolút tudja javítani a morált: a kutya puszta jelenlétével idézte meg a hátrahagyott otthon melegét, és oldotta a hosszú frontszolgálattal járó feszültséget.

Gondolom, annak is volt bőven, csak más értelemben hangulatjavító hatása, hogy például egy terrier típusú kutya egy nap akár 40-60 patkányt is megfogott a lövészárokban.

Ilyen felvételek bőven fennmaradtak, ahol büszkén mutogatja egy-egy század a kutyája aznapi zsákmányát. A kutyák bátorságáról és lenyűgöző kitartásáról rengeteg történet is megőrződött az első világháborúból. Az egyik kedvencem például, amikor a különösen véres verduni csata kezdetén egy francia kontingens elszakadt a fő csapattól: kifogytak a tüzérségi ellátásokból, miközben a távíró- és a telefonvonalaikat is elvágták. A tényleges felmorzsolódás veszélye fenyegette őket, amikor egyszer csak egy fekete árny közeledett feléjük, az egyik katona Sátán nevű labradorja egy kisebb csomaggal a hátán.

A németek komoly tüzérségi erővel, gránátokkal, gépfegyverekkel, puskával próbálták a kutyát hatástalanítani, az egyik lábát sikerült is ellőniük. Sátánt ugyanakkor be tudták húzni a lövészárokba, a nyakára erősített csőben pedig a következő üzenet volt: Az isten szerelmére, tartsatok ki, holnap küldjük a csapatokat! Az általa hordozott két kis kosárkában egy-egy postagalamb is lapult, így a bajtársaiktól leszakadt csapat meg tudta adni a rájuk tüzelő német tüzérség pontos koordinátáit. Az egyik galambot lelőtték, ám a másik célba ért, így ki tudták őket menteni.

1916 magasságára kifogytak a harctéri kutyákból, ezért elkezdték a kutyákat rekvirálni. Ezt úgy kell a gyakorlatban elképzelni, hogy azt mondták: ide a pulival? Mintha holnap jönnének, becsöngetnének, fognák, és elvinnék a kutyát?

A háború kitörésekor eleinte sokan önként, hazafias érzületből ajánlották fel a kutyájukat a hadsereg számára, de menhelyi és rendőrségi kutyákat is besoroztak. Amikor viszont már égetően nagy szükség volt a kutyákra a harctereken, szabályos rekvirálásokkal, kisajátításokkal vitték el a megfelelőnek tartott kutyákat. Pont úgy, ahogy az ismertebb történetek alapján a terményt vagy az élő vágóállatokat rekvirálták: szabott áron, azaz rendkívül olcsón vittek el, vagy a háborús válsághelyzetre hivatkozva semmit sem fizettek értük.

Mi lett a leszerelt, megsérült kutyák sorsa? Visszakerülhettek az eredeti gazdájukhoz?

A háborút túlélő kutyákat civilek, családok fogadták be. Ezen belül is az egyik legmeghatóbb Stubby őrmester, a bullterrier története, aki összebarátkozott a 26. jenki hadosztály 102. gyaloghadosztályában egy tizedessel. Ő nevezte el a kutyát Stubbynak, azaz tömzsinek, és csempészte fel a hajóra, így kerültek el együtt 1917 októberében a francia frontra. Rövid idő alatt már az egész ezred rajongott a jobb mancsával szalutálni is tudó Stubbyért, akinek számos hőstettét őrizték meg a krónikák, például előre jelzett egy mustárgáztámadást, és elfogott egy német kémet is. Végül ő lett az első kutya, aki tiszti rangot kapott, és még egy speciális bőrmellényt is készítettek neki, hogy legyen hova tűzni a kitüntetéseit.

Miután hazatértek, a tizedes, aki utána joghallgató lett az Egyesült Államokban, hivatalosan is a kutya gazdája lehetett. Stubby őrmester még nyolc évig élt, ezalatt három amerikai elnökkel is találkozott, a háború után show-műsorok gyakori főszereplője lett, vörös szőnyeg fogadta mindenhol. Egyesek szerint ő teremtette meg az amerikai fociban a half time show műfaját, miután a szünetben bemutatta a trükkjeit, például azt, hogy egy tojáslabdát az orrával végig tudott gurítani a pálya vonalán.

A második világháborúról nem szól a fáma. Addigra annyira gépesítették a hadiipart, hogy már nem volt szükség a kutyák speciális képességeire?

A második világháborúból különösen azok a történetek maradtak fönn, amikor a kutyák a tankok alá másztak, és egy speciális robbanószerkezettel a hátukon a levegőbe repítették az ellenséges tankokat. Harckocsi-elhárításra úgy képezték ki őket, hogy a kutya csak akkor kapott enni, ha bement a tank alá. Volt egy kiálló kallantyú a hátán, ami a tank alá kerülve azonnal beindította a robbanószerkezetet. A haditechnika, a gépesítés és a hírközlés eddigre jelentősen megváltozott, de kutyákat változatlanul alkalmaztak. Voltak járőr- és őrszolgálatot teljesítő kutyák, de nagyon sokan dolgoztak futárként és aknakeresőként is.

Ezek szerint a kutyákat gyakorlatilag kamikazepilótának használták, akik a tankkal együtt a levegőbe repültek. Hátborzongató belegondolni, hogy a kis kedvenceinkkel, a szőrös gyerekeinkkel is ugyanúgy megtörtént az a rengeteg trauma, ami a mi felmenőinkkel, az emberekkel.

A köztudatban általában úgy tartjuk számon, mintha az állatok nem lennének szereplői az emberi történelemnek, holott állatok nélkül az emberiség története elképzelhetetlen. Az asszír harci szekerektől kezdve az indiai elefántokon át a bagdadi kalifa postagalamb-szolgálatáig ott vannak mindenütt. A háborúkban végig ott voltak velünk, ugyanúgy elképesztő mennyiségű szenvedésen mentek keresztül, úgy ráadásul, hogy nekik nem volt választásuk. Aligha véletlen, hogy kutyatartás szempontjából az első világháború választóvonalat jelentett, mert megemelte az állatok, különösen a kutyák és lovak renoméját, akikről kiderült, hogy milyen elképesztően hősies helytállásra képesek.

(Borítókép: Bödők Gergely és kutyái. Fotó: Szabó Réka / Index)