16:00, December 05.
Japán 0
Horvátország 0
al-Dzsanúb Stadion Nyolcaddöntő
20:00, December 05.
Brazília 0
Koreai Köztársaság 0

Van kiút a hajléktalanságból, Zita története bizonyítja

20221006- D1I6487
2022.10.13. 18:47
Bárkinek sikerülhet kitörni az otthontalanságból – állítja Zita, aki néhány évvel ezelőtt három beteg gyermekével még anyaotthonokban élt. A 44 éves nőnek ma már stabil munkahelye és fix albérlete van. Arról, hogy hogyan jutott el idáig, őszintén mesélt az Indexnek.

Óvatos becslések szerint is Magyarországon 20-40 ezerre tehető azoknak a száma, akiknek nincs otthonuk. Közterületen mindössze pár ezren élnek, a legtöbben átmeneti szállásokon, éjjeli menedékhelyeken, családok otthonában vagy egyéb, súlyos lakhatási nehézségekkel küzdő emberek számára működtetett intézményekben húzzák meg magukat.

Kitörni csak nagyon kevesen tudnak, de az esély szinte mindig megvan – hirdeti a hazánkban két évtizedes múltra visszatekintő Van Esély Alapítvány, amely pályázati úton, személyre szabott módon segít az otthontalan embereknek abban, hogy maguk mögött hagyhassák a hajléktalanságot.

Az adományokból, felajánlásokból működő alapítvány elsősorban az iskolai végzettség megszerzésében, a munkaeszközök beszerzésében és a mentálhigiénés szolgáltatásokhoz való hozzáférést segíti, megélhetési és lakhatási költségeket nem támogatnak, a cél az, hogy a pályázatban részt vevők a személyes fejlődésüket kamatoztassák, vagyis önállóan is képesek legyenek fenntartani magukat.

A Van Esély Alapítvány őszi pályázati felhívásának arca Zita, egy háromgyermekes édesanya, aki néhány évvel ezelőtt még csak anyaotthonokban tudta elképzelni az életét. Ma már saját albérlete és fix munkája van, de az idáig vezető út hosszú volt és rögös.

Csőstül jött a baj

Zita 1977-ben született Ózdon, rendkívül szerény körülmények között. Édesapja vizes kocsit vezetett, édesanyja a Volánnál volt jegypénztáros.

A 44 éves nő eredeti szakmája szerint fonalgyártó és varrónő, de a környéken csak olyan állást talált, amiért nagyon keveset fizettek, férje szintén alacsony bérből, alkalmi munkákból élt.

A család a kilencvenes évektől kezdve tragédiák sorával nézett szembe, Zita édesanyja egy sikertelen epeműtét után a kórházban vesztette életét, édesapja pedig agyvérzést kapott.

Édesapámat öt éven át ápoltam otthon, fürdettem, pelenkáztam, orvoshoz vittem, és megvettem neki a szükséges gyógyszereket, de végül őt is elvesztettem. Eközben már a második gyermekemmel voltam gyesen, a férjem pedig továbbra is nagyon keveset keresett. A szebb élet reményében 2007-ben Budapestre költöztünk egy albérletbe, és bár itt mindketten találtunk jobb állást, a nehézségek nem értek véget

– mondta az Indexnek az édesanya, utalva arra, hogy első gyermekénél egy autoimmun betegséget, fiatalkori reumás ízületi gyulladást diagnosztizáltak, míg kisebbik lánya, Klaudia epilepsziás lett.

Utóbbira még a bölcsődében derült fény, a kislánynál később pedig középsúlyos értelmi fogyaték alakult ki. Ettől fogva folyamatos felügyeletre szorult, kórházból kórházba jártak vele, így Zita az állása feladására kényszerült.

Az ózdi nő házassága harmadik gyermeke születése után romlott meg, ráadásul a most 11 éves Szandra pici gyermekként szintén beteg lett, nála lázgörcs alakult ki. 

A sok gyógyszer, kezelés minden hónapban komoly kiadást jelentett a családnak, ezért egy idő után fel kellett adniuk az albérletüket, és a gyerekekkel Zita anyósáékhoz költöztek.

Az együttélés nehezen ment, hatan aludtunk egy zsúfolt kis szobában, az anyósom párja pedig szintén beteg lett, nála gégerákot diagnosztizáltak. A férjemmel időközben szétmentünk, tudtam, hogy egyedül kell valamilyen megoldást találnom erre a helyzetre. Végső elkeseredésemben azt gondoltam, hogy ha nincs más, akkor a híd alá megyek a gyerekekkel együtt, de végül volt annyi bátorságom, hogy felkerestem a XVIII. kerületi családsegítőt. Abban bíztam, hogy ha az enyém nem is, de legalább a gyerekek lakhatása megoldódik

– mesélte Zita, aki végül egy anyaotthonban talált menedékre. Felidézte, hogy a beköltözéskor rettegett, hogy mi vár rá, de végül pozitívan csalódott.

Elmondása szerint egy anyaotthont úgy kell elképzelni mint egy családi házat, ahol mindenkinek van saját szobája fürdővel, de a konyha, a nappali és az udvar közös. Bár minden otthon más – és az évek során Zita több helyen is járt –, az anyaotthonokban jellemzően 15-20 ezer forintba kerül egy hónap. Ebben benne van a rezsi, ellátás viszont nem jár, arról mindenkinek egyénileg kell gondoskodni.

„Visszagondolva szinte hihetetlen, hogy közel 40 ember ilyen békésen, egymást támogatva tud egy házban élni. Rengeteg támogatást kaptam minden anyaotthonban, nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki valamilyen formában segített minket. Az egyetlen nehézség csak az volt, hogy egy-egy anyaotthonban maximum másfél évig lehet maradni, ha azt követően egy édesanya nem tudja megoldani a család lakhatását, akkor a gyerekeket elvehetik. Rettegtem, hogy ez esetleg velem is megtörténik, de végül mindig találtam egy új helyet, ahol szívesen láttak” – mondta a 44 éves nő.

Arra a kérdésre, hogy ha nem dolgozott, akkor miből tudta egyáltalán azt a 15-20 ezer forintot és az egyéb tételeket, mint az ételt, gyógyszert, tanszereket kifizetni, azt felelte, hogy csak a családi pótlékból és az ápolási díjból tudott gazdálkodni, ami összesen egy hónapban 50-60 ezer forintot jelentett.

A fordulópont

Zita a Van Esély Alapítvánnyal akkor került kapcsolatba, amikor az egyik anyaotthonban a családsegítő felvetette neki az ötletet, hogy mi lenne, ha szerezne még egy szakmát, úgy ugyanis a gyerekek mellett is nagyobb eséllyel találna állást. Az édesanya lányai mellett csak éjszakánként tudott tanulni, de végül megszerezte a papírt, élelmiszer- és vegyiáru-eladó lett, ma is a kereskedelemben dolgozik.

Sok anyaotthonban töltött év után az ózdi nő végül újra látta a fényt az alagút végén, napról napra félretett annyi pénzt, hogy eldöntötte, kivesz egy albérletet, ahol egyenesbe jöhet a gyermekeivel. Végül a XVIII. kerületben talált egy szerény, de annál otthonosabb lakást, az Index stábját is itt fogadta a család.

Zita beszélt arról is, hogy a jelenlegi infláció, élelmiszer-drágulás rendkívül érzékenyen érinti őket, főtt ételt gyermekei csak az iskolában esznek, de mint mondja, „ez nem tragédia”.

„Én arra törekszem, hogy a bérleti díjat és a rezsit gond nélkül kifizessem, és ami marad, abból gazdálkodunk, ha kell, én csak kenyeret eszek, de akkor is megoldjuk valahogy” – mondta az édesanya.

Ezen a ponton az addig egyébként nagyon csendes Klaudia – Zita középső lánya – is megszólalt, és azt mondta: „anya, miről beszélsz, mindig nagyon finomakat eszünk”. Ez a megjegyzés jól mutatja, hogy a gyerekek mennyire másképp élik meg ezt a helyzetet, ők úgy érzik, hogy édesanyjuk mindent megad nekik.

Zita végül kitért arra is, hogy mit tanácsol azoknak, akik továbbra is nehéz helyzetben vannak.

„Megéri megtenni az első lépést, sokan szerintem csak ettől félnek. Nem állítom, hogy könnyű, rengeteg kitartásra és türelemre van szükség, de bárkinek sikerülhet kitörni az otthontalanságból, én már csak tudom” – tette hozzá az édesanya.

(Borítókép: Zita. Fotó: Németh Kata / Index)



  • Tippek
  • Hírek