Tényleg akkora meglepetés volt, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát?

Miért pont 1905-ben veszi fel a fonalat a könyv? – kérdeztük Gecse Gézát. A történész válaszában elmondta: ha formálisan nézzük az orosz államot, a modern Oroszország időszaka attól a ponttól számítható, hogy II. Miklós cár elhatározta a Duma létrehozását. Ez egy kvázi parlament volt, a képviselőket választották ugyan, parlamenti frakciók alakultak, viszont a miniszterek nem a Dumának, hanem a cárnak voltak felelősek. Ő menthette fel őket, de az oroszországi politikai erők szemmel láthatókká váltak, létrejöhetett például lengyel, valamint ukrán frakció is, tehát a modernnek tekinthető Oroszország története – Gecse Géza szerint – 1905 őszén kezdődik, amikor a cár megígérte, hogy összehívja a Dumát.

A könyv ettől kezdve egészen 2021-ig az orosz történelem több korszakát érinti. Mennyiben fedezhetünk fel folytonosságot, hasonló mintázatot az orosz nagyhatalmi politika elmúlt több mint száz évében? Gecse Géza válaszában hangsúlyozta: az első világháborút a cárizmus a pánszlávizmus jegyében szervezte, ám a háború eredménytelensége miatt ez az ideológia sokat veszített hitelességéből. II. Miklós már 1916 őszén szembesült a saját népszerűtlenségével, és 1917 elején le is mondott, ám az ideiglenes kormány polgári pártjai továbbra is háborúpártiak maradtak. A júliusi Kerenszkij-offenzíva sikertelensége kiábrándította az oroszok többségét a nacionalizmusból, és hozzájárult a háborút – annak kitörésétől kezdve – következetesen ellenző bolsevikok népszerűségének megerősödéséhez.

Az októberi forradalom során a hatalmat megragadó bolsevik Oroszország a klasszikus orosz birodalmi nacionalista politika radikális tagadása volt, de a missziós tudat, a világforradalmi küldetés a bolsevikok eszmerendszerének szerves része volt. A missziós tudat amúgy, bár más alapon, megtalálható a korábbi, modernnek tekinthető orosz birodalmi doktrínákban is.

– fejtette ki a történész, aki példaként említette, hogy a XIX. század második felében Dosztojevszkij az Atlanti-óceánig egész Európát kívánta „felszabadítani”. Nyikolaj Danyilevszkij 1869-ben ennél jóval mérsékeltebb koncepciója arról szólt, hogy a német és orosz államterületek között élő, főként szláv népeket fel kell szabadítani, és államszövetséget kell alakítani belőlük. Ezeket a kisebb államokat Danyilevszkij nem kívánta közvetlenül az Orosz Birodalomhoz csatolni, az önálló királyságokat egy föderációban egyesítették volna, amely segítségével Oroszország hegemóniát tudott volna szerezni egész Európa felett.

Az 1920-as években a bolsevik világforradalom deklaráltan az expanzióról szólt, de ebben az időszakban a szovjet állam gazdasági ereje nem tette lehetővé a terjeszkedést. A fegyverkezéshez komoly nehézipari potenciálra volt szükség, amelyet Sztálin teremtett meg. Ráadásul irracionális módon, hiszen a mezőgazdaságból kivont források több milló ember éhhalálával jártak. A harmincas évek végére így a Szovjetunióé lett az akkori világ legnagyobb fegyveres arzenálja, bár ennek minősége egy másik kérdés

– tette hozzá a történész.

Gecse Géza azzal folytatta, hogy Joszif Sztálin az 1930-as évektől kezdődően az orosz államnacionalizmussal ötvözte a proletár internacionalizmust, majd a második világháború ideje alatt, 1941-et követően elővették az orosz pánszláv nacionalizmust is, amit ők a régi „reakciós” pánszlávizmustól eltérően „demokratikus pánszlávizmusnak” neveztek, ebben a szláv bizottságban már szerepeltek a lengyelek, ukránok és beloruszok is. Ez a fajta megközelítésmód kísértetiesen hasonlít a Nyikolaj Danyilevszkij Oroszország és Európa című 1869-es művében megfogalmazott koncepcióra. Az, hogy a második világháború során a térségben található szláv nemzetek jelentős része, így a szlovákok, a horvátok, az ukránok és a bolgárok kitartottak a náci Németország oldalán a világháborúban, ebből a szempontból nem zavarta a moszkvai vezetést.

A világháború után Moszkva ennek az eszmének a jegyében járt el, de a szovjet vezetés a jugoszláv partizánmozgalmat például nemcsak szláv jellege, hanem kommunista mivolta miatt is a kedvencek közé emelte, ezért is mondtak el nekik többet, mint bárki másnak akkoriban.

A Moszkvába látogató jugoszláv pártvezetőknek Sztálin a második világháborúról 1945 áprilisában elmondta, hogy az következményeiben annyiban lesz más jellegű, hogy aki elfoglal egy területet, kiterjeszti oda a maga társadalmi rendszerét, ameddig ezt a hadserege képes megvalósítani

– olvashatjuk a könyvben.

A pánszlávizmus szovjet hétköznapokból való visszaszorulásához hozzájárult, hogy 1948 júniusát követően konfliktus alakult ki a jugoszláv pártvezetéssel, talán ennél is súlyosabban esett latba, hogy 1949 őszén Európában megalakult az NDK, Ázsiában pedig a Kínai Népköztársaság. Rajtuk kívül az albánokról, magyarokról, de még a románokról sem lehetett elmondani, hogy szlávok lettek volna – részletezte a történész, jelezve, hogy a hidegháború éveiben ismét orosz nacionalista húrokat kezdtek pengetni, egészen 1953-ig. Sztálin halála után a nemzetiségeknek tett engedmények periódusa következett, a szovjet elit látványos és következetes oroszosításáról csak a Brezsnyev-korszaktól kezdve beszélhetünk.

Az összeomlás

Gecse Géza arra emlékeztetett, hogy a peresztrojka idején elképesztően széles volt a szovjetek nukleáris fegyverállománya. A Ronald Reagan-féle stratégiai védelmi kezdeményezés, hangzatosabb nevén a csillagháborús terv lényege az volt, hogy amennyiben az atomrakétákkal szemben a védelmet a világűrbe telepített eszközökkel az amerikaiak meg tudják szervezni, az oroszok semmire sem mennek a saját nukleáris arzenáljukkal. Ennek érdekében Ronald Reagan megtöbbszörözte az Egyesült Államok védelmi költségvetését, amivel a szovjetek nem tudták tartani a lépést. Ráadásul, miközben zajlott a szovjetek afganisztáni háborúja, Reaganék rábeszélték Szaúd-Arábiát, hogy fokozzák az olajkitermelést. Ennek következtében a nyersolaj ára csökkent, ami jelentős forrásoktól fosztotta meg Moszkvát.

A Szovjetunió felbomlása után Oroszország kedvezőtlenebb helyzetbe került, mint amilyenben a Szovjetunió volt. Borisz Jelcin elnöksége idején a hadsereg rövid időn belül felére-harmadára zsugorodott, és a haderő a „tekintélyvesztés állapotában” volt. Ebben az időben Oroszország nemzeti jövedelme évente 8 százalékkal csökkent, az infláció mértéke pedig az 1990-es évek közepén akkora volt Oroszországban havonta, mint nálunk évente, vagyis 33 százalék körüli.

Az akkori orosz nagyhatalmi politikáról így ír a könyv:

Az 1993 novemberében jóváhagyott katonai doktrínában Oroszország befolyási zónájába tartozott a volt Szovjetunió és egykori szövetségeseinek a területe. (...) Az amerikai Bugajski megállapítja, hogy „még a nyugatosnak számító Kozirjev (külügyminiszter) is egy imperialistább pózt foglalt el, amikor 1994 februárjában kijelentette, hogy Kelet-Európa Oroszország létfontosságú érdekzónájához tartozik”. (...) Ami pedig a közel-külföldet illeti, 1995 júliusában Kozirjev az egykori szovjet köztársaságok újraintegrálását az orosz külpolitika fő feladatai között jelölte meg. A posztszovjet államokba került orosz nemzeti közösségeket az orosz politikusok „az orosz nemzet elválaszthatatlan részeiként” említették.

A Kremlben Borisz Jelcint Vlagyimir Putyin követte, a 2000-es években egy új időszak kezdett kibontakozni.

Mikor következett be a fordulat?

A szénhidrogének világpiaci ára emelkedett, így Oroszországnak is emelkedtek a bevételei, folyamatos volt a GDP-bővülés, és egyre inkább kijöttek a Szovjetunió összeomlását követő megalázottsági szerepből

– fogalmazott Gecse Géza.

Sokan hivatkoznak Vlagyimir Putyin 2007-es müncheni beszédére, amelyről az Index „A hidegháborús időket idézte Putyin beszéde” címmel számolt be. Az orosz elnök a biztonságpolitikai fórumon akkor azzal vádolta Washingtont, hogy európai rakétatelepítési terveivel, a nemzetközi jog alapvető elveit sértve, újabb fegyverkezési versenyt szít. Nem kímélte a NATO-t sem, beszédében azt hangoztatta, hogy a szövetség az amerikai külpolitika eszközévé vált, valamint bírálta a NATO bővítését, felróva, hogy a volt Szovjetunió területére terjeszkednek. E beszéd ellenére Vlagyimir Putyin pragmatikus politikát vitt, az oroszok a szénhidrogénekből befolyt jövedelmet ekkor főként Európában részvényekbe, valamint az energiaágazattal összefüggő iparágakba fektették, és tartalékokat is képeztek.

Fordulatot a grúziai háború jelentett 2008 augusztusában, amikor az orosz hadsereg győzött ugyan, de a hadsereg pocsék állapotára, modern fegyverekkel való ellátottságának hiányára fény derült. Ekkortól indult meg az Anatolij Szergyukov nevével fémjelzett hadügyi reform, amely az évtized végére előirányozta az orosz hadsereg NATO-közeli átfegyverzettségét, vagyis modern fegyverekkel való ellátottságát.

Az orosz állampolgársággal rendelkezők védelmének ürügyén Moszkva az Oroszországi Föderáció határain túli közvetlen orosz katonai jelenlétet immár a grúziai háborút követően jogszerűnek tüntette fel

– olvashatjuk a könyvben.

A hadügyi reform során Gecse Géza szerint a hadsereg fokozatosan kezdett magára találni, nagyobb forrásokat biztosítottak a haderőnek, modernizáció indult, emelték a fizetéseket, javítottak a lakáshelyzeten, és több átalakítás is zajlott. A történész úgy foglalta össze Oroszország közelmúltbeli pozícióját, hogy a 2010-es évtizedben mérséklődött az Orosz Föderáció GDP-jének az emelkedése, Oroszország a világ össztermelésben elfoglalt helye alapján továbbra sem számít szuperhatalomnak, csupán a szénhidrogének kitermelése és az atomütőerő szempontjából mondható annak.

Bár Szergej Sojgu védelmi miniszter 2021 decemberében a hadügyi reform sikeres megvalósításáról számolt be, Gecse Gézát ugyanúgy meglepte az orosz támadás idén februárban, mint sokan másokat. A történész arra számított, hogy a kelet-ukrajnai területek kérdésében továbbra is a Vlagyiszlav Szurkov-féle „elmocsarasítási” politikát követi az orosz vezetés, függetlenül attól, hogy Kijev az elmúlt években felerősítette az ukrán nacionalista hangokat, így a magát orosznak valló lakosság körében a fenyegetettség tudata pont úgy nőtt ezeken a területeken, mint a magyaroké Kárpátalján.

Nagy kár, hogy a minszki megállapodások alapján az oroszok és az ukránok nem alakítottak ki egy modus vivendit, ami a kárpátaljai magyaroknak is a hasznára vált volna. Persze kérdés, hogy mekkora szerepet játszott ebben a kijevi vezetésnél a szándék hiánya vagy az állam impotenciája, esetleg mindkettő?

– tette fel a kérdést a történész.

Gecse Géza utalt Duray Miklós Bécsi Naplóban júniusban megjelent rendezési elképzelésére, amelyen azóta némileg túllépett az idő. A történész úgy fogalmazott, „most, hogy Oroszország a Krím félsziget mellett Ukrajna négy további régióját is bekebelezte, lehet, hogy szentségtörésnek számít”, de azt tartaná ideális megoldásnak, ha ezekről a területekről Ukrajna lemondana, és cserébe csatlakozhatna a NATO-hoz.

Ugyanis – túl azon, hogy az etnikai összetétele ezeknek a területeknek orosz, szurzsik – ami az ukrán és orosz keveréke, Ukrajna lakosságának körülbelül a 15 százaléka beszéli – és olyan ukrán, akinek a tudata ugyan ukrán, de a nyelve orosz, elhárulna annak a lehetősége, hogy Putyin katonái Odesszával együtt elmennek a Dnyeszter-menti Köztársaságig, és így megfosztják Ukrajnát a tengeri kijáratától

– vázolta az elképzelés részleteit Gecse Géza, azzal folytatva, hogy „lehetne lakosságcserét javasolni, és akkor azok is normális viszonyok közé kerülhetnének, akik még nem menekültek el a négy régióból. Amennyiben ugyanis Ukrajna a végső győzelemhez ragaszkodik, félő, hogy lakatlan területeket fog tudni csak visszavenni, miközben ezerszámra halnak meg a front mindkét oldalán az emberek”.

(Borítókép: Gecse Géza. Fotó: Papajcsik Péter / Index)