Szirénázás, padlógáz – kipróbáltuk az ország legmenőbb mentőkocsiját

Hármat sípol a tablet, nem sokkal 8 óra után meg is érkezik az első eset: egy negyvenes éveiben járó férfi Budapest XIV. kerületében rosszul van, hányingerre, mellkasi fájdalomra, heves szívdobogásra, és magas vérnyomásra panaszkodik. 

Szirénázva, nagy gázzal indulunk útnak a MICU (Mobile Intensive Care Unit) telephelyéről, az Uzsoki utcai kórházból.

Pár perccel később már a Dózsa György úton vagyunk, sietve érkezünk meg egy házaspár földszinti lakásába. Az érintett férfi az ágy szélén ül, panaszait sorolja, miközben azt is elárulja, hogy 2-es típusú cukorbetegsége van, a vérnyomása pedig alapból magas.

Amikor a mentősök a rosszullét lehetséges okáról faggatják, hamar kibújik a szög a zsákból.

Tegnap megittam tíz sört és öt felest

– vallja be a férfi, majd felesége rákontráz: „Ne szépítsük, reggeltől estig iszogattál.”

Néhány alapvizsgálat után a mentőtisztként dolgozó Gabriella megállapítja: a diagnózis másnaposság. Alapbetegségeire való tekintettel felajánlják neki, hogy beviszik a kórházba, a sok hányás következtében az ionháztartása ugyanis felborult, de az érintett nem akar intézménybe menni.

„Ez egy szabad ország, az lesz, amit szeretne” – vágja rá az intenzív terápiás szakápolóként dolgozó Csaba, akin látszik: millió ilyet látott már az elmúlt 34 évben.

A férfi végül nagy duzzogva összeszedi magát, és a saját lábán beszáll a mentőbe, ahol egy gyors Covid-teszt után be is kötik neki az infúziót, majd az Uzsoki utcai kórház felé vesszük az irányt. Az úton a sürgősségi szakápolóként dolgozó László arról beszél, hogy a legtöbb esetben a riasztás beérkezésekor nagyon nehéz megítélni a helyzet súlyosságát.

„A minden és a semmi közötti skálán bármi elképzelhető, még a másnaposság is” – jegyezte meg, majd a telephelyre visszaérve Csaba veszi át a szót, aki azt mondja: tapasztalataim szerint az esetek körülbelül egyharmada felesleges bejelentés, ékes példa erre a ma reggeli első eset.

Hogy kerül egy másnapos férfi a legfelszereltebb mentőautóra?

Miután a másnapos férfit átadtuk az intézménynek, beszélgetni kezdünk, noha tudjuk, bármikor befuthat a következő eset, amelyből átlagosan 4-5 jut egy 10-12 órás műszakra.

A MICU egyébként egy különleges, gördülő intenzív osztályként funkcionáló mentőjármű, amelyből csak egy van az országban. Segítségével azokat a súlyos állapotban lévő betegeket is szállíthatják, akik folyamatos intenzív terápiás ellátásra szorulnak, nagyobb gyógyszerkészlettel és komolyabb felszereltséggel rendelkezik, mint bármely más egészségügyi kocsi.

Akkor miért szállítanak rajta másnapos embereket? – merülhet fel a kérdés mindannyiunkban.

Annak ellenére, hogy a MICU immár tizennégy éve állami támogatás nélkül, adományokból működik – jelenleg az új autó felszerelésére gyűjtenek –, az Országos Mentőszolgálat kötelékében látja el a feladatait, ami azt jelenti, hogy ugyanazon az esetcsatornán van rajta, mint bármely más hagyományos mentőgépkocsi. Mindez azzal jár, hogy tulajdonképpen bármilyen esetet kaphatnak a legbanálisabb helyzettől az extrém súlyos balesetekig.

„A MICU attól különleges, hogy a váratlan riasztások mellett vannak olyan előre leszervezett útjai is, ahol már eleve tudni lehet, hogy menet közben olyan ellátásra lesz szükség, amit más mentőautón nem lehetne megoldani” – meséli Gábor, a MICU állomásvezetője, aki azt is elárulja, hogy egy ilyen jármű alsó hangon 80-100 millió forint, és erre jön még rá a felszerelés, ami szintén sokmilliós tétel.

A Remény utca mellett

Mielőtt még jobban belemerülnénk, hirtelen hármat sípol a tablet, újabb bejelentés érkezett: stroke-gyanús férfi a XIV. kerületben.

Már pattanunk is az autóba, sziréna bekapcsol, padlógáz. A MICU-ból kipillantva megható élmény látni, ahogy az autósok széthúznak és megállnak annak érdekében, hogy mi a lehető leghamarabb eljuthassunk a megadott a címre. A mentősök szerint alapvetően két véglet létezik: van az a sofőr, aki annyira félrehúzza a kormányt, hogy nekimegy a fának, és bizony van olyan is, aki nem adja meg az elsőbbséget, fel van háborodva, bemutat, esetleg szorosan követi a mentőgépkocsit.

Eközben már közeledünk is stroke-gyanús férfi otthonához, amely mindössze egy saroknyira található a Remény utcától – azt reméljük, ez nem véletlen.

Egy lakóparkba érkezünk, ahol rengeteg épület van, elsőre nem teljesen világos, hol van dolgunk. A szomszéd készségesen próbál segíteni, de végül kénytelenek vagyunk felhívni a központot, a keresgéléssel legalább öt perc elmegy, ami ebben a helyzetben akár kritikus is lehet.

Az óra vészesen ketyeg

– jegyzi meg Csaba.

Végül megtaláljuk a megfelelő lépcsőházat, az ajtóban egy idős hölgy fogad minket, aki elpanaszolja, hogy a férje beszédképtelen, „furcsa a tekintete”, és a jobb oldalát nem tudja mozgatni. Egy másik idős hölgy is a helyszínen van, aki aggódva arról érdeklődik, hogy ha a férfit bevisszük a kórházba, akkor ott rendes ellátást fog-e kapni.

„Természetesen! Miért hiszi azt, hogy nem így lesz?” – kérdezi a hölgytől László, a sürgősségi szakápoló.

„Csak a férjem miatt, aki azért halt meg, mert a kórházban nem foglalkoztak vele” – érkezik a válasz az idős asszonytól, akit igyekeznek megnyugtatni.

Ezután a két nő afelől érdeklődik, hogy nekik is be kell-e jönni az intézménybe. A mentősök közlik, hogy erre nincs szükség, de ha adnak egy telefonszámot, akkor értesíteni fogják őket. A nagy pánikban a telefonszám megtalálása ugyanakkor lehetetlen kihívásnak bizonyul, a stressz hatására a hozzátartozók sok esetben a nevüket is elfelejtik.

A telefonszám-keresgélés közben az érintettet hordágyra is teszik, indulunk vissza az Uzsoki utcai kórházba. Az ottani személyzetnek Gabriella, a mentőtiszt már előre jelzi: „készítsétek elő a sokktalanítót, öt perc múlva ott vagyunk”.

A férfi az intézménybe érve hamar megkapja a megfelelő ellátást, a vizsgálatok után kiderül: még időben került be.

A morbid esetek sokszor könnyebbek

Dél körül van. A MICU személyzete jelzi a központnak, hogy most élnének a 20 perces ebédszünet lehetőségével. A kórházi menzán vásárolt étellel a kezünkbe visszamegyünk a telephelyre, ahol ismét alkalmunk nyílik egy kis beszélgetésre.

Arra a kérdésre, hogy kinek mi volt a legemlékezetesebb esete, csak úgy záporoznak a történetek, vannak köztük tragikusak, megrázók, és viccesek.

Számomra a kiszámíthatatlan, rendkívüli helyzetek a legnehezebbek. Amikor azt látjuk, hogy valaki épp munkába tartott egy átlagos napon, majd az irodától egy zebrányira elütötte egy autó

– meséli Gabriella, akit a gyerekekhez köthető esetek is nagyon megviselnek. Úgy véli, hosszú távon az egyik legfontosabb, hogy ezeket a történeteket megosszák egymással, egy mentősnek saját kollégája egyben a pszichológusa is.

„Nekem mindig az ragad meg a legjobban, ha valahova nem érünk oda” – veszi át a szót Csaba, aki szerint ilyenkor jönnek a tipikus „mi lett volna ha” típusú kérdések.

„»Mi lett volna, ha az előző – egyébként egyáltalán nem súlyos – esettel nem töltünk el annyi időt? Mi lett volna ha, ha hamarabb lezárjuk, és hamarabb áttérünk a valóban veszélyes helyzetre?« – nagyon nehéz ezektől a gondolatoktól megszabadulni” – mondja őszintén Csaba. Az intenzív terápiás szakápoló hozzáteszi: persze vannak azok a helyzetek, amikor már egyértelmű, hogy nem tehetünk semmit, nem rajtunk múlik, paradox módon ezek a morbid esetek sok esetben könnyebbek.

Előfordul, hogy több napos hullára találunk, egy alkalommal szinte még be sem léptünk a lakásba, az előszobában egy akasztott ember látványa fogadott bennünket

– idézi fel Csaba, akinek az életében fontos szerepet játszik a vallás. Mint mondja: műszak előtt reggelente templomba megy, ahol felszívja magát, így könnyebben átvészeli a megrázó eseteket.

A mentősök történetei között persze vannak olyanok is, amelyek más szempontból emlékezetesek: megesett, hogy miután egy férfi lefűrészelte az ujját, a kertben keresték a testrészt, hátha azt még vissza lehet varrni. A sebesült azonban közölte: „ne keressék, azt már a kutya megette”.

Szintén emlékezetesek azok az esetek, amikor a bíróságra vagy valamilyen büntetés-végrehajtási intézménybe riasztják őket, ahol számtalanszor színlelő, rosszullétet komikusan megjátszó rabokkal, gyanúsítottakkal találkoznak.

„Továbbá az is gyakran megesik, hogy szimplán taxinak használnak bennünket” – jegyzi meg Gabriella, utalva arra, hogy sokan csak azért hívnak mentőt, hogy könnyebben eljussanak a kórházba egy vizsgálatra, esetleg kifigyelik, hogy mikor rendel a saját orvosuk, és már konkrét tervvel várják az egészségügyi dolgozókat.

A semmiből jött pozitív Covid-teszt

Bár a mentősök estig tudnák mesélni a történeteiket, az ebédszünet időközben lejár, így jelzik a központnak: ismét készen állnak a bevetésre. Mint kiderül: arra is volt már példa, hogy félbe kellett hagyni az ebédjüket, hiszen ha például történik egy tömegbaleset – ahol több egységre is szükség van –, akkor „nincs mese, menni kell”.

Erre most nem került sor, ám nem sokkal ebéd után így is befut egy riasztás, a bejelentés alapján annyit tudunk, hogy egy néni az otthonában elesett.

Ismét szirénázva gurulunk ki az állomásról, és rövidesen már a Hungária körúton vagyunk. A lépcsőházat ezúttal hamar megtaláljuk, futva megyünk fel a harmadik emeletre, ahol egy nyolcvan éves néni fogad bennünket magatehetetlen állapotban. Hozzátartozói a helyszínen elmondják: az idős hölgy rendkívül legyengült állapotban van, az elmúlt napokban többször is elesett, zúzódásokkal, kék-zöld foltokkal van tele a teste, fáj a háta és a csípője.

A nénit guruló székbe teszik, így pár perc múlva már a mentőautóban kapja meg az alapellátást. Bár a hivatalos eljárásrend szerint ez esetben nem lenne szükség Covid-tesztre, mert az érintett be van oltva és semmilyen légúti tünetet nem mutat, a MICU-ban ezt a mozdulatot senkinél sem spórolják meg.

A mentőtiszt a Fiumei úti Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetet hívja, afelől érdeklődik, hogy a pozitív Covid-teszt ellenére is tudják-e a beteget fogadni. A zöld lámpát megkapjuk, az intézményben van egy külön részleg a hasonló eseteknek.

A baleseti intézetben a 87 éves nénire egy teljes test CT vár, majd vélhetően átszállítják egy másik intézménybe, ahol felépülhet, megerősödhet.

A Fiumei úti épületből kilépve megállapítjuk, hogy kezd besötétedni, a hó esik, az utak csúszósak, vagyis minden adott egy balesethez. Nem telik el egy perc, érkezik is a következő riasztás: két személygépkocsi ütközött a XV. kerületben, három érintett van a helyszínen.

Sziréna fel, indulás!

Teljesen újszerű élmény délután 4 óra körül egyik percről a másikra átérni egy külsőbb kerületbe úgy, hogy mentőautó nélkül az M3-as bevezetőn moccanni sem tudnánk. A sor olyan nagy, hogy ezt még Gábor, az állomásvezető sem akarja „széttolni”, így alsóbb utakon megyünk, hamar a helyszínre érkezünk, ahol rögtön jön a felismerés: hiába siettünk.

A kereszteződésben két autó ütközött, egyikük egy ételfutár. Noha a légzsák kinyílt, a hölgy úgy érzi, nem sérült meg, leginkább csak azon aggódik, hogy így hogyan folytatja a munkát.

„Én csak rendőröket akartam a helyszínre, hogy elintézzük a papírokat, mentőre nincs szükségem” – mondja a nő, akinek a mentőtiszt a biztonság kedvéért javasol egy mellkasi röntgent.

„Nincs szükségem ellátásra, csak az érdekel, hogy jó-e a biztosításom” – jelenti ki idegesen az ételfutár. A mentősök itt megjegyzik, hogy sajnos nem ez az első eset, amikor a bejelentés nem pontos, és feleslegesen futnak ki a helyszínre.

Másfél óra van hátra a műszakból, ami azt jelenti, hogy egy eset még simán belefér. A szokott módon munkára jelentkezünk a központnál.

„Érkezik is valami” – jelzi előre Gábor, majd visszaindulunk a XIV. kerületbe egy 27 éves lányhoz, aki az otthonában lett rosszul.

A második emeleti lakásban egy háromtagú család fogad bennünket. Anyuka az ágyon, a kislány mellette játszik, apuka idegesen jár fel-alá, miközben videóhíváson keresztül tudósít a hozzátartozóknak.

„Egyszer csak azt éreztem, hogy minden erő kimegy belőlem. Utoljára akkor éreztem magam ilyen rosszul, amikor abortuszom volt” – meséli a nő a mentősöknek, akik eközben vérnyomást mérnek, EKG-t készítenek. A paraméterei alapvetően jók, de a szíve az átlagosnál hevesebben dobog.

Mivel nincs arra magyarázat, hogy mi váltotta ki nála ezt a rosszullétet, és nem tudni, hogy a következő percekben rosszabbra fog-e fordulni az állapota, Gabriella kórházi vizsgálatot javasol neki, és jelzi, hogy most akár be is tudjuk vinni.

„A kislányomat nem hagyhatom itt, nincs el az apjával” – mondja, és azt kérdezgeti, hogy nem tudnának-e inkább valamilyen tablettát adni.

A mentőtiszt jelzi, hogy annak most nem lenne értelme, először ki kellene deríteni, hogy mi áll a háttérben. Apuka eközben ismét telefonál, most a sógornőjét hívja, aki jelzi, át tud jönni, a kislány felügyelete ezzel megoldódott.

Ekkor az anyuka is megnyugszik, ráadják a köntöst, és a férfiakra támaszkodva lesétál a mentőbe. Az ajtóban az egészségügyi dolgozók még afelől érdeklődnek, hogy az érintett kapott-e korábban koronavírus elleni védőoltást.

„Mi nem vettük fel, erre nem járt a Covid” – érkezik a válasz az apukától, aki eközben sűrű elnézést kér „a kupiért”, és hálája jeléül minden áron energiaitallal kínálgat bennünket, „mert hát van egy egész kartonnal”. Erre a felajánlásra természetesen mindannyian nemet mondunk.

A fiatal nőt ezt követően kórházba visszük, az Uzsoki Utcai Kórház sürgősségi osztályán csak úgy hemzsegnek az emberek, egészen biztos, hogy várnia kell addig, amíg elvégzik labort, így továbbra is abban reménykedik, hogy „a kislány el lesz az apjával és a testvérével”.

Ha egyszer belekóstolsz ebbe a világba...

A műszak itt véget is ért, letelt a 10 óra. Tanulságos nap volt, az egyszer biztos. Még mielőtt eljöttünk, arra kértük a mentősöket, hogy mondják el, mi az amire felhívnák a figyelmet.

• Először is leszögezték, hogy minden évszaknak megvan a maga veszélyfaktora, így gyakorlatilag az ellátásban sincsenek lazábbnak mondható időszakok. Tavasszal a motoros-, nyáron a vízi baleset a sok. Ősszel rengeteg a szénmonoxid-mérgezés, míg télen a fagyos utak jelentenek gondot. Érdemes minden évszakban vigyázni!
• Ha van valamilyen panaszunk, gondoljuk át, hogy vajon hol kaphatjuk meg a megfelelő ellátást. A másnapos férfi esete is bizonyítja, hogy a mentők kirohanása sok esetben indokolatlan. Amit csak lehet, tegyünk meg saját magunkért, és első körben a háziorvosnál is megér egy kérdést, hogy mit tegyünk, hova forduljunk. Ez persze nem a súlyos esetekre vonatkozik. „Inkább menjünk feleslegesen, minthogy ne érjünk oda, de az indokolatlan riasztások számát ezzel együtt is jó lenne mérsékelni” – teszik hozzá.
• Autósként legyünk előzékenyek, minden esetben adjuk meg az elsőbbséget a mentőnek. „Akinek ez nehézséget jelent, gondoljon arra, hogy akár az ő ismerőséhez is mehetünk” – mutatnak rá.
• Arra is kitérnek, hogy amennyiben azt látjuk, hogy egy mentő szirénázva közlekedik, mégis csak 30-40-nel megy, az nem véletlen, és nem azért van, mert nem tudják nyomni a gázt. A nyílt töréses sérülteket vagy egy koraszülött gyermeket a lehető legfinomabban kell szállítani, a nagyobb mozdulatok komoly fájdalommal és veszéllyel járhatnak az esetükben, vagyis megesik, hogy a cél nem a gyorsaság, hanem az egyenletesség.
• Amennyiben járókelőként látunk valakit, akiről úgy véljük: segítségre van szüksége, menjünk oda, és kérdezzük meg, hogy valóban így van-e. Információ nélkül senki sem tudhatja, hogy valaki azért ül-e a földön, mert hajléktalan vagy azért, mert valóban rosszul van. Ha mégis úgy döntünk, hogy segítséget hívunk az illetőhöz, várjuk meg a mentők kiérkezését!

A bosszantó helyzetek és a nehézségek ellenére a nap végén megállapítjuk, hogy a MICU személyzete közül mindenki imádja a munkáját, mind mondják, ezt nem is lehet máshogy.

„Ha egyszer belekóstolsz ebbe a világba, és megtetszik, akkor örökre beszippant, és nem ereszt el soha” – mondja Csaba, aki a nap során többször is utalást tett arra, hogy bár az orvosok bérét az elmúlt időszakban „nagyon helyesen megemelték”, a szakápolóknál ez még várat magára, nem véletlen, hogy jelenleg ezen kívül még három másik állást vállal.

„Inkább csinálok olyat, amit szeretek kevés pénzért, minthogy olyannal töltsem a napom, amit utálok, és cserébe gazdag legyek” – jegyezte meg zárásképp.

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)