Az általános iskola felső tagozata a közoktatás kríziszónája

A közoktatási, illetve szakképzési rendszer aktuális teljesítményéről a családok többségének közvetlen tapasztalata van, működése számos statisztikai adat, mérés és mutatószám alapján értékelhető. A kormányzat a szakképzett magyar munkaerőre a gazdaságfejlesztés egyik kulcsaként tekint, a cigányságra pedig rejtett erőforrásként. A közelmúltban Forgács István romaügyi szakértő azonban megkongatta a vészharangot, amikor jelezte, szakmaszerzés nélkül nemcsak a cigányok reménye vész el, hanem az ország versenyképessége is. De vajon a képzési, oktatási rendszer a hátrányos helyzetű tanulók számára a későbbi munkaerőpiaci érvényesülésükhöz milyen lehetőségeket képes biztosítani? A szerteágazó problémahalmazt, annak részeredményeit és a belőle következő oktatáspolitikai feladatokat Setényi Jánossal, az MCC Tanuláskutató Intézetének vezetőjével tekintettük át.

A hátrányos, illetve halmozottan hátrányos helyzet megállapításánál a családi helyzetet leíró adatokat és a foglalkoztatottsági mutatókat kombinálják. A halmozottan hátrányos helyzetű fiatalok számaránya a „csak” hátrányos helyzetűekéhez képest csökken, ami a javuló foglalkoztatottságra vezethető vissza. Ehhez kezdetben a közmunka adott lökést, de az elmúlt években a benne részt vevők jelentős részét felszívta a mezőgazdaság, az építőipar és a vendéglátás. A rendszerváltás után évtizedekig segélyen élő tömegek munkához fűződő viszonyában fordulat állt be, ma már Magyarország az unió foglalkoztatási középmezőnyében helyezkedik el, és csak a csehek vannak – némileg – előttünk.

A foglalkoztatottság kártyavára

Az aktuális adatok kedvezőek, de az örömtüzek gyújtásával még érdemes várni. Az oktatáskutató ugyanis arra hívja fel a figyelmet, hogy amint valamilyen megrázkódtatás éri a gazdaság egyes területeit (például a Covid-járvány miatt), a hátrányos helyzetű csoportok tagjai találhatják először utcán magunkat. 

Ez teszi lehetővé ugyanis, hogy nehéz, kritikus helyzetben az adott ember ne omoljon össze, hanem megtartsa a saját élete alakítása feletti kontrollt. Az érintettek körében ez a legkritikusabb faktor. Más országok is felismerték ennek jelentőségét, Finnországban például katonai vezetőket hívtak be az oktatásba, hogy már a karrierút elején segítsenek megerősíteni a fiatal nemzedékek lelki állóképességét a tapasztalataik alapján.

A KSH legfrissebb (a 2021/2022-es tanév első félévre vonatkozó) statisztikáiból az látszik, hogy Nógrád vármegyében a felső tagozatosok 17 százaléka lehet korai iskolaelhagyó. Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében 14, Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében pedig 12,6 százalék ez az arány, míg Pest vármegyében lényegesen kisebb, csak 5,4 százalék. (Az uniós átlag 7 százalék körüli.) A számoknál beszédesebb, hogy Nógrád vármegyében csaknem minden ötödik gyereket fenyeget a lemorzsolódás veszélye.

Magyarország a lemorzsolódás terén hosszú időn át kifejezetten jó mutatókat produkált, ám 2010-ben az arány ismét növekedni kezdett. Setényi János szerint ez nem kizárólag roma probléma. Egyrészt településszerkezeti ügy – ezt az iskolára, osztályközösségre lebontott mérési adatok is igazolják –, másrészt ezen falusi kisiskolák minőségi problémája: nem tudnak a rendelkezésre álló pedagógiai eszközökkel jelentős áttörést elérni. A 6 és 8 osztályos gimnáziumok megjelenésével számos helyen bedőltek az általános iskolák. 

Az óvodának és az általános iskola alsó tagozatának feladata tiszta: a gyerekeket meg kell tanítani írni, olvasni, számolni és viselkedni. A felső tagozat azonban sok helyen arról szól, hogy »el kell égetni« nyolcadikig az időt. Be kell járni, hogy a gyerek ne maradjon egyedül vagy az utcán, az idejét valami tananyaggal ki kell tölteni. A felső tagozat a közoktatás krízisterülete, mert előfordul, hogy az osztályt egyben tartani képes, legmotiváltabb gyerekek elmennek a 6 és 8 osztályos középiskolákba.

Ebből adódóan a szegregáció folyamatosan nő. Egy rövid ideig ugyan úgy tűnt, hogy az iskolafenntartás központosításával sikerül figyelmet és erőforrást átcsoportosítani erre a területre, de eddig jelentős eredményt nem mutatnak az adatok.

A 10 százalékos szabály

Becslések szerint a 10 év alatti gyerekek 12 százaléka roma származású. A közoktatásban növekvő számban megjelenő, részben roma, halmozottan hátrányos helyzetű kicsik megfelelő integrációjára egyelőre legfeljebb elszigetelt példák mutatkoznak. Az évtizedes tapasztalattal rendelkező pedagógusok között konszenzus van abban, hogy ha egy osztály 10 százalékával (30 gyerekből hárommal) van gond, akkor a közösség még egyben tartható. Öt-nyolc renitens azonban már egy külön szubkulturális csoportot képez. Ha ők nem is figyelnek, a tanóra még kézben tartható. Amennyiben azonban a renitensek aránya egyharmad fölé emelkedik, ők kezdik el integrálni a többségi gyerekeket, az osztály pedig szétesik. A szegregátumokban a halmozottan hátrányos helyzetű tanulói többség normál pedagógiai készségekkel és módszerekkel nem kezelhető. Számukra más tananyag és más támogatói szolgáltatások szükségesek, összességében egy komplex iskolai közösségfejlesztés.

A szocializmus idején lemorzsolódás elleni csodafegyverként tekintettek a családlátogatásokra. Az állam ereje akkor még ott állt a pedagógusok mögött, ezért lehetett kötelezővé tenni. A kilátogató tanár megismerte a hátteret, nem kellett adatokat gyűjteni. Akkoriban lehetett a családdal üzletet kötni: ha a gyerek a házi feladatot mindennap megírja, felkészül – úgy ahogy – a dolgozatokra, és minden reggel bejár időben, akkor az iskolát el fogja végezni. Az iskola szükségességéről nem beszéltek, de mivel a hátrányos helyzetű emberek is nagyon racionálisan gondolkodnak, ha ezt az üzletet megkötötték, azt rendszerint be is tartották. Nekik is egyszerűbb volt így. A mostani pedagógusok már adatokat gyűjtenek, ami jó, mert a központi döntéshozók összképe részletesebbé válik ezáltal, de ettől még a gyerek lemorzsolódik, mert a családdal a kontakt elveszett

– magyarázza az oktatáskutató. Bár az analógia nem tökéletes, az üzleti világban egy cégvezetőnek van személyes érdekeltsége az eredményes működéssel kapcsolatban. Ez nagy vonalakban egy iskolára is igaz. Minden oktatási intézmény szervezeti kultúráját annak vezetője vagy vezetői határozzák meg. Ha a gyerekek 60 százaléka visszatérően egyesre írja meg a kompetenciamérésben a matematikafeladatokat, akkor felmerül a vezetés alkalmatlansága.

A szegregált állami iskolákban oktatók ugyanakkor joggal kifogásolják, hogy az intézményükben a szervezetfejlesztéshez szükséges és nagyon is indokolt feltételeket nem biztosítja a fenntartó. A gyógypedagógusok, fejlesztő pedagógusok, pedagógiai asszisztensek felvételének HR-jogosultságai sem az iskolánál vannak.

Nagy számban vannak roma középiskolások is, sőt megjelentek a felsőoktatásban, méghozzá a szociális és egészségügyi szakokon kívüli – jogi, közgazdasági, műszaki – szakterületeken is. A kutatások szerint az első generációs cigány értelmiségi fiatalok nemcsak integrálódnak a többségi társadalomba, de hamar asszimilálódnak is a magyar középosztályba. A korai iskolaelhagyók jelentős része tehát a roma közösség sikertelenebbik részéhez tartozik. A lemorzsolódásért csak részben okolható a hozott családi hátrány, nagyobb súllyal esik latba a településszerkezet, ami viszont nem roma probléma. A rendszerváltás óta felhalmozódó összes társadalmi deficit – a képzetlenség, a munkahelyek hiánya, a környezetszennyezés, az információhiány, a rossz infrastruktúra – mind a falvakban torlódott össze.

A szakember a korai iskolaelhagyás csökkentésének többszereplős feladatában a tanárokat csak az egyik résztvevőnek tartja. Fölöttük áll a már említett vezetőség, illetve iskolaigazgató, de a megoldás legerősebb eszköze a tankerületek kezében van. Olyan ösztönzőrendszert tudnak ugyanis bevezetni, aminek révén mérhetően és jelentősen csökkenteni lehet legalább a kritikus iskolák körében a lemorzsolódást. Egységes közoktatási rendszer működik, de azon belül lehet a jelenleginél rugalmasabb módon kezelni a követelményrendszert. Ennek megteremtése azonban valódi kihívás: egyrészt növelni kell az iskolák mozgásterét, másrészt a közoktatási rendszer nem eshet szét több száz „sokszínű” és „autonóm” elemmé, mert ennek éppen a hátrányos helyzetűek isszák meg a levét. 

A munka világában viszont világosan látszanak a fiatalokkal szemben támasztott követelmények, ezt a szakképző intézmények fel is mérik. Az általános iskolák felső tagozatainak kritikája az onnan kikerülő gyerekek alapkészségeinek gyakori hiánya, így a szakképzésre marad ezek pótlása és a felzárkóztatás. Innentől kezdve azonban már célirányosan képezhetők a tanulók. A duális képzés miatt a szakmai gyakorlatok során a gyerekek megismerkednek a figyelem, a felelősség és a rend fogalmaival, ami azt is jelenti, hogy a szakképzésnek nagyon erős nevelő, szocializáló funkciója is van. A szakképzésben részt vevő pedagógusokat kivették a rugalmatlan közalkalmazotti rendszerből, így ma már differenciáltan meg is lehet őket fizetni. A szakképző centrumok ebből a szempontból már félig vállalati környezetnek tekinthetők, így ott sokkal gyorsabban terjedhetnek a kedvező minták.

A közoktatás és szakképzés területén megszülető felismeréseket egyszerűen csak össze kellene illeszteni egy közös képzési, oktatási koncepcióba, és máris javíthatóak lennének a korai iskolaelhagyás mutatói.

A francia, ún. speciális oktatási zónákban (praktikusan a harmadik világot idéző közegben) Marseille-ben a tanárok jóval az átlag felett keresnek, és komolyan is veszik küldetésüket: az integrációt és a felzárkóztatást. Apró eredmények ott már látszanak.

(Borítókép: Setényi János 2023. február 13-án. Fotó: Papajcsik Péter / Index)