Átvészelte a történelem viharait a legyőzhetetlen veresegyházi polgármester

58 évi szolgálat után hétfőn nyugdíjba vonul Pásztor Béla, hazánk legrégebben hivatalban lévő településvezetője. Veresegyházi riportunkban az alábbi kérdéseket érintettük:

• Hogyan került át a határ szlovákiai oldalán lévő Ipolybalogból Erdőkertesre?
• Tényleg nem volt villany 1965-ben a falu egyharmadában?
• Miként sikerült egyben tartani a téeszt, immár kapitalista gazdaságként?
• Hogyan talált rá Janicsák Pista az asszonykórusra?
• Megtudtuk a Medveotthon titkát.
• És az is kiderült, hogy a hülyék az utca túlsó oldalán laknak.

A veresegyházi polgármesteri hivatal – de úgy általában az egész, húszezres település – takaros benyomást kelt. A rendezettség, a tisztaság szemet szúr, a középületek újnak tűnnek, de a magánházak sem lelakottak, mintha a tudatos városrendezés nyomait vélné felfedezni az ember.

Pásztor Bélához érkeztünk, a 85. születésnapját február 27-én, hétfőn ünneplő városvezetőhöz, az ország legrégebben szolgáló polgármesteréhez, aki 1965 óta irányítja a Hungaroringtől pár kilométerre elterülő kisvárost. 1990-ig tanácselnökként, azóta pedig polgármesterként. 

Csaba is elégedett a polgármesterrel

Az épület előtt mosolygós férfi sepreget, Csabának hívják. Kiderül, hallotta már, hogy a „főnök” nyugdíjba megy. Nagyon sajnálja, azt mondja, jó ember a polgármester, nagyon megszokták már, furcsa lesz nélküle.

Mindig elbeszélget velem, nagyon aranyos ember 

– jegyzi meg Csaba.

A „polgi” – bár még véletlenül sem venném a bátorságot, hogy szemtől szembe lepolgizzam a veterán városvezetőt – irodája a másodikon van, amíg várakozunk, mert kicsit korábban érkeztünk a megbeszéltnél, végignézem a folyosó falát díszítő korabeli fényképek sorát. Brüll Lajos szatócsüzlete 1910-ből, a falu – akkor még falu – legöregebb épülete, az 1960-ban épült MÁV-vasútállomás, aztán már a városi rangot kapott Veresegyház legújabb kori középületei, a fürdő, az általános iskola az uszodával, illetve a polgármesteri hivatal, amelyet a városi főépítész, Zsigmond László tervei alapján építettek.

De már invitál is irodájába a Magyar Örökség díjas, lobogó ősz sörényével Liszt Ferencre hajazó városatya. Becsatoljuk öveinket, kezdődhet az időutazás, 1965. szeptember elsejétől, sőt valójában 1938. február 27-től.

Nagyon egyszerű a titok, mégpedig annak a titka, hogy miként lehet valaki 58 éven át egy település vezetője, nevezzék bár tanácselnöknek vagy polgármesternek. Nem szabad, hogy az ember egója felülkerekedjen a kötelességtudatán. Énrám bízhatnak milliárdokat, én ettől nem szédülök meg. Közösségi szellemű ember vagyok, aki nem törekszik különféle előnyökre, hogy nem tudom én, mekkora vagyona legyen. Ha sorba kell állni, a sor végére állok, mert ott érzem jól magam. Tudom, hogy ez manapság nem jellemző viselkedésforma, de ha valakinek sietős dolga akadt, én az illetőt mindig magam elé engedtem

– magyarázza Pásztor Béla, arcán jóságos mosollyal hozzátéve: „Már kisgyerekként is, ha elosztottunk valamit, akkor én mindig a legkisebbet választottam.”

Danuvia, Trabant, szolgálati kocsi

Pásztor Bélának sohasem volt olyan vágya, hogy csicsás autója legyen, manapság sincs saját gépkocsija, csak a szolgálati, amellyel bejár lakóhelyéről, a szomszédos Erdőkertesről, amely valaha egy közigazgatási egységet képezett Veresegyházzal. Kezdő tanácselnökként egy ócska Danuvia motorkerékpárral járt be dolgozni. Egy alkalommal be kellett mennie a megyei tanács elnökéhez, de eleredt az eső, és valahol Fót környékén a motor kerekéről felcsapó sár teljesen összepiszkította az ünneplő ruháját. Akkor határozta el, hogy befizet egy Trabantra, és aztán meg is lett a keletnémet gyártmányú járgány, amit addig használt, amíg egyszer csak azt vette észre, hogy nem fér be a volán mögé.

Ne higgye, hogy meghíztam, csak éppen már eltört, elrohadt a Trabant alváza, és az ülés meg a kormány egyre közelebb került egymáshoz 

– közli hamiskás mosollyal a szája sarkában.

De talán nem érdektelen visszamenni a kezdet kezdetére. Pásztor Béla a ma Szlovákiához, akkor Csehszlovákiához tartozó Ipolybalogban született 1938. február 27-én. Csakhogy néhány hónappal később, novemberben megtörtént az első bécsi döntés, és a Felvidék magyarlakta déli sávja, így Ipolybalog is visszatért Magyarországhoz. A kis Béla élete első hat esztendejében magyar állampolgár volt, még az Ipolyon túl is! Egészen 1948-ig lakott a család Ipolybalogon, amikor a deportálások tomboltak, és a lakosságcsere a tetőfokára hágott. Béla egyik nagybátyját Csehország nyugati peremére, a Szudétavidékre toloncolták az onnan elűzött németek helyére, és Pásztorék is szedhették a sátorfájukat, huszonnégy órájuk volt rá, hogy a házat és a telket hátrahagyva meg sem álljanak Erdőkertesig.

Csak arra emlékszem, tízéves voltam, egyik nap édesapám jött haza, és bekiabált a kapun: Pakolj! Mi meg pakoltunk…

Pásztor Béla Ráckevén érettségizett, aztán – talán ötvenhatos múltja miatt – nem vették fel a Műszaki Egyetemre. Kitanulta a szerszámkészítő szakmát, de fél évnél többet nem dolgozott ebben a munkakörben.

Forradalmár voltam-e? Igen, az voltam. Volt úgy, hogy három fegyver lógott a nyakamban… Elindultunk a Balaton felé egy teherautóval, mellettem egy rendőrtiszt ült, abban maradtunk, hogy ha megállítanak, rám fogja a pisztolyát, és azt mondja, letartóztatott, most visz az őrszobára. Körülbelül egy hónap után keveredtem haza, életemben először akkor láttam sírni az apámat. Biztosra vette, hogy meghaltam…

A szerszámkészítői beosztásból gyorsan kiemelték, egy üzemrész vezetője lett, 3200 forintos, akkoriban fejedelminek számító fizetéssel. De nem érezte jól magát, és amikor meghirdették a veresegyházi művelődési ház igazgatói pozícióját, megpályázta és elnyerte, az sem zavarta, hogy a fizetése épp a fele lett az üzemrészvezetői bérének – 1600 forint… De a kisebb fizetésért kárpótolta az a tény, hogy ezt viszont imádta csinálni. 

Telt, múlt az idő, Pásztor Béla 27 éves lett, amikor az akkori veresegyházi tanácselnököt megkínálták a téeszelnöki munkakörrel. Hatvan éve egy téeszelnök hatezer forintot keresett, az manapság legalább egymilliót érne, persze hogy kötélnek állt, és a maga helyére Bélánkat ajánlotta.

Kreatív módon bekkelte ki a párttagságot

Így lett Pásztor Béla 1965-ben az ország legfiatalabb tanácselnöke.

A megyei pártbizottság másodtitkára eljött hozzám, és azt mondta, be kell lépnem a pártba. Kérdeztem, miért. Ezen meglepődött, mert ezt a kérdést még senki sem tette fel neki. Egy darabig gondolkozott, majd kinyögte: azért, mert párttagként nagyobb becsületem lesz az emberek szemében. Na, erre már csípőből jött a kibúvóm: ha nekem a párttagsági igazolványtól lesz nagyobb becsületem, és nem a munkám minőségétől, akkor én erre nem vágyom.

Így aztán maradt pártonkívüli tanácselnök, templomba járó katolikusként. De őszintén mondja, sohasem érezte hátrányát annak, hogy nem lépett be a pártba.

Veresegyház akkoriban még vastagon mezőgazdasági jellegű település volt, százötven ló húzta a kocsikat a 3000-es lakosságú község utcáin. A parasztok téeszekbe tömörültek, tömörültették őket erőnek erejével, de eljött 1990, a rendszerváltás, és attól kezdve Pásztor Béla már nem tanácselnök volt, hanem polgármester. A téesz földjét pedig elkezdték (volna) felosztani az eredeti tulajdonosok, illetve az örökösök között. De senki sem akart egyéni gazdálkodó lenni, inkább a megváltást kérték a visszakapott földjükért. 

„Megkérdeztük az első gazdát, mennyit akar egy hektárért. Percekig töprengett, majd kivágta: kétmillió forintot! Ne hülyéskedj, Jóska, mondtam, Makón, ahol harminc aranykoronás, zsíros földek vannak, százezret kapnak egy hektárért a gazdák, itt meg három aranykoronás a föld. Végül megalkudtunk hektáronként félmillióban, a földek egyben maradtak, ma is a város a tulajdonosa a gazdaságnak. Megvettük a határt” – meséli a településvezető.

Talán jobb is volt így, a szétszabdalt nadrágszíjparcellák helyett optimális méretű gazdaságban folyhatott a gazdálkodás. A település pedig virágzásnak indult a józan gondolkodású vezető irányításával. Mindegy is, hogyan nevezték, tanácselnöknek vagy polgármesternek. Pásztor Bélán nem fogott az idő és a politika.

Az a Veresegyház, amit ma lát, nyomokban sem emlékeztet a negyven, ötven évvel ezelőttire. Annak idején a fél faluban nem volt villany, ma meg… De hát nézzen szét a városban! 

Biztatására szétnéztünk, mindenütt a fejlődés jeleit láttuk, már-már egy osztrák, német kistelepülés arculatára hajaz Veresegyház.

A rendszerváltást félelem nélkül élte meg Pásztor Béla, nem érdekelte, mi lesz vele, sikerül-e megmaradni városvezetőnek, vagy sem.

Éjjel is nyitva a kapu

„Én sohasem féltem, nem volt mitől félnem, mert nem volt takargatnivalóm. Az én kapumat most is kinyithatja akár éjfélkor is, soha sincs bezárva. Hozzám bármikor bárki bejöhet – mondja, és pillanatnyi kétségem sincs afelől, hogy így is gondolja. – Most már felnőtt a farkaskutyám, az megvédelmez engem. Három fiam van, már felnőttek, a legidősebb Isaszegen tanító, a középső a Szépművészeti Múzeumban dolgozik, a legkisebb pedig a nyomdokaimba lépett, Erdőkertesen polgármester.”

Pásztor Béla valamit biztosan jól csinált, mert egyik választást nyerte a másik után, továbbra is pártonkívüliként. 

Az asszonykórus és a Medveotthon

Még az „átkosban” történt, a nyolcvanas évek közepén, hogy Veresegyház nevét felkapta a média az asszonykórusnak köszönhetően. 

„Nekünk volt itt egy asszonykórusunk Veresegyházon, és 1986-ban Janicsák Pista keresett egy csapatot kísérőkórusnak. Mielőtt igent mondtak volna, bejöttek hozzám, és megkérdezték: elnök elvtárs, mit csináljunk? Átmentünk a művelődési házba, feltették a sztereómagnót a radiátorra, bekapcsolták, és elkezdett bömbölni a Rolling Stonestól a Honky Tonk Women, illetve egészen pontosan a Janicsák Pistáék átirata, tudja, a Z'Zi Labortól. Akkor hallottam életemben először a számot, de megtetszett, mondtam az asszonyoknak, nyugodtan szálljanak be, ebből siker lesz. Az is lett, de még mekkora, plusz Veresegyházat feltették az ország térképére.”

Veresegyház másik nevezetessége a Medveotthon, alig van olyan magyar kisgyermekes család, ahol a családfő ne vitte volna el a csemetéit a veresegyházi macikhoz, „akik” hosszú nyelű fakanálról nyalják a mézet.

„1998-ban nyílt meg a Medveotthon, bár nem vagyok biztos az évszámban. (Tényleg akkor – a szerk.) Méghozzá úgy, hogy a filmeseknek Gödöllőn volt egy állatkertje, ahol pocsék körülmények között tartották a medvéket, oroszlánokat, egyéb vadállatokat a forgatásokhoz” – osztja meg Pásztor Béla, aki hozzáfűzi, hogy „a környékbeliek zúgolódtak, hogy egyrészt nagyon büdös van, másrészt tényleg rettenetesen szenvedtek ott az állatok. Egyszer jöttünk hazafelé Isaszegről a kis unokámmal, ötéves lehetett akkor, Kósa Józseffel, a medvék gondozójával beszélgettünk. Egyszer csak megszólalt a kis unokám: Nagyapa, nem jó ez itt nekik… Megbeszéltem Kósával, csinálnánk egy medveotthont Veresegyházon is, tanácsot kértem Persányi Mikitől is, aki akkor az Állatkert igazgatója volt, megcsináltuk a Medveotthont, amiből idegenforgalmi nevezetesség lett.”

Pásztor Béla sohasem volt pártpolitikus, de annak idején tagja volt a hazafias Népfront Országos Tanácsának Pozsgay Imrével, Kukorelli István professzorral együtt, úgy járt be a parlamentbe, mintha hazajárt volna, aztán az Úttörőszövetség országos elnökségében is benne volt, valahogy vonzották a tisztségek. 

Töretlen népszerűség

A rendszerváltás után is töretlen maradt a népszerűsége, 2014-ben a szavazatok 87,4 százalékával nyert fideszes kihívója ellen, 2019-ben pedig, amikor egy fideszes és egy független jelölt indult ellene, a voksok 75,5 százalékát kapta meg. Ezek már-már a pártállami idők parlamenti választásainak eredményeit idéző százalékok. Egyszer jó évtizede hűtlen kezelés miatt feljelentették, de a bíróság neki adott igazat, sőt megállapították, hogy az ügyletből még a városnak származott haszna, ahogy azt az RTL minapi riportjában nyilatkozta.

Az emberben felmerül a kérdés, vajon miből táplálkozik a szemmel látható veresegyházi jólét. A válasz roppant egyszerű.

Itt van a General Electric üzeme, amelyben háromezren dolgoznak, az iparűzési adóból súlyos milliárdok jutnak a városunknak. Dicsértem az eszemet, hogy annak idején egyben tartottam a gazdaságunkat, mert amikor jött a General Electric, hogy gyárat építene, szép pénzért tudtuk értékesíteni a területet. A hasznunk sokszorosan felülmúlta azt, amit a kukoricatermelésből tudtunk volna beszedni.

Bizony, Pásztor Béla is osztja az ősrégi mondást, miszerint a hülyék az utca túlsó oldalán laknak.

Lassan búcsúzkodunk, odakint, a titkárságon a hölgyek, persze csak Pásztor Béla háta mögött, bevallják, hogy sajnálják a főnök nyugdíjba vonulását, jóllehet az irodája megmarad, mert a tapasztalataira ezentúl is számít az utódnak szánt, bár még megválasztandó jelenlegi alpolgármester, Cserháti Ferenc.

Együtt lemegyünk az épület elé a február végi verőfénybe, kattog a fényképezőgép, majd elköszönünk az ország második legidősebb polgármesterétől. (Az első a 300 lelket számláló Gyugy településvezetője, a 91 éves Jelenka György.) Komolyan mondom, elérzékenyülök, amikor megölel az öregúr, és odakoccintja a homlokát az enyémhez.

(Borítókép: Pásztor Béla. Fotó: Papajcsik Péter / Index)