Szó szerint aranyat érhetnek a régi számítógépek

Már vagy hétezer éve megőrülünk az aranyért, de egyáltalán nem kézenfekvő, hogy miért. Sárga színe és csillogása olyan, mint az ezer éveken át isteni erővel felruházott Nap fénye, ami mind a mai napig megdelejezi az embereket. Viszont puha fém, semmiféle szerszám készítésére nem alkalmas. Már csak azért sem, mert rendkívül ritka, csillagokban keletkezett anyaga szupernóva-robbanások alkalmával szóródott szét az univerzumban. Értékét is jórészt ritkasága adta és adja.

Van azonban két másik kiváló tulajdonsága is, ami verhetetlenné teszi:

Hogy mágikus ragyogása mellett nem is oxidálódik (mint mondjuk az ezüst, a réz, vagy a vas), és akár száz évekre a földbe tehetjük, fénye akkor sem fakul meg, az ékszerkészítőket (és az embereket) mindig is rabul ejtette. Az utóbbi évtizedekben azonban egy profán iparágat is magával ragadott ez a különleges anyag, méghozzá az elektronikai ipart, és egész egyszerűen nem tudnak szabadulni tőle.

Nem mind arany, ami fénylik?

A számítógépek miniatűr nyomtatott áramköreiben nagyon kis erősségű áram folyik, már egy aprócska korrózió is megszakíthatja az áramkört. De nem akkor, ha aranyból vannak a vezetők. Bármilyen furcsa lehet is, de éppen ezért a világ egyik legnagyobb aranyfelhasználója a számítástechnikai ipar, amely (negyven év alatt) telefonok, kamerák, PC-k, laptopok, kütyük milliárdjaiban volt kénytelen használni ezt a jobb sorsra érdemes anyagot. A technológia azonban szélvészsebesen fejlődik, nem adva két évet sem az először még csodaként megvásárolt eszközöknek, hogy végérvényesen elavuljanak.

Elektronikus hulladékok százmillió tonnái lepik el ezért a szeméttelepeket, ami nemcsak az esztelen pazarlás miatt aggasztó, hanem azért is, mert ezek mindegyike – legyen az monitor vagy egy apró kütyü – veszélyes hulladék. Mérgező anyagok sorát használja ugyanis az elektronikai ipar: higanyt, arzént, ólmot, báriumvegyületeket, berilliumot, kadmiumot, és dioxint.

Ahogyan piacra dobják az újabbnál újabb tv-ket, telefonokat, konzolokat a vállalatok, úgy kerülnek tömegével a szeméttelepre az „ósdivá” vált eszközök tízmilliói. Egyre csak nő a tömegük, ma már több mint 60 millió tonna elektronikától szabadul meg az emberiség, évente. Becslések szerint

ez a szám pedig sok ország GDP-jét is meghaladja (Magyarországét nem, mert 182 milliárd dollárt GDP-t produkált 2021-ben, de nagyságrendileg megközelíti).

Majdnem a Holdig

Plasztikus képekkel próbálják illusztrálni a (környezetileg) áldatlan helyzetet, például azzal, hogy ha a 2022-ben világon eldobott, több mint 5 milliárd mobiltelefont egymásra polcolnánk, akkor egy 50 ezer kilométer magas tornyot kapnánk, és rajta fellépdelve megtehetnénk a Holdig tartó út majdnem egynyolcadát. Szemléletes és meghökkentő példa, de talán az felfoghatóbb és erősebb, hogy az Európai Unió egy-egy háztartásában átlagosan

amelyek közül 17 használatlanul hever valahol a lakásban, és nem tudunk róluk, vagy csak zavaró fölöslegességek. Így talán már érthetőbb.

Mi, magyarok körülbelül 140 ezer tonnával járulunk hozzá az elektronikus szeméthegyekhez. Ez olyan, mintha minden magyar, minden hónapban, rituálisan kihajítana egy modern tv-t vagy monitort az ablakon. A szeméthegy kifejezés azonban csalóka, mert a kütyük nagy része random kukákban végzi, és nem egy erre szakosodott cég telephelyén, összegyűjtve.

Aranybányával szemezünk, nap mint nap

Teljesen világos, hogy toxikus anyagok tucatja találhatók egy elektronikus eszközben, és ha elégetik, vagy csak hagyják, hogy a szabad ég alatt álljanak, akkor a kötött állapotban lévő mérgező anyagok előbb-utóbb a környezetbe kerülnek. Ezért aztán kezdeni kell velük valamit, ehhez azonban a műanyagszemetek millió tonnáinál sokkal motiválóbb erő adhat lökést, mégpedig az, hogy

Egy tonna leselejtezett (tízezer 10 dekás) butatelefonból, vagy 7 ezer 15 dekás régebbi okostelefonból például 310 gramm aranyat lehet visszanyerni, ami aktuális árfolyamon (22 380 Ft/gramm) kis híján 7 millió forint. Kétszáz régebbi laptop 150 gramm aranyat ér. És körülbelül ugyanennyit 500 (egy tonnányi) PC-alaplap is. Úgy is mondhatjuk, hogy a különféle alaplapok mindegyikében átlagosan legalább 0,3 grammnyi arany lapul. És ugyan 14-18 karátos aranyötvözetet használ az elektronikai ipar, amikor (már ha) nagy nehezen kinyerik, tiszta, 24 karátos arany érkezik.

Minden elektronikus eszköz legértékesebb alkatrésze a panel (alaplap), ahol a vezetékek és alkatrészek különös hálózata, szokatlan mikrovilága, és elképesztő struktúrái a művészeket is megihlették. 

Vajúdnak a hegyek?

És miért éri ez meg bárkinek is, e-hulladékokkal bíbelődni? Hát például azért, mert olcsóbb belőlük aranyat kinyerni, mint aranyat bányászni. Egy 4-5 grammos arany eljegyzési karikagyűrűhöz egy tonna ércet kell megmozgatni, miközben egy tonna mobilból vagy laptopból a sokszorosa kinyerhető.  

Ahogyan a megújulóenergia-célokban, úgy az e-hulladékok hasznosításában is a világ élén jár az Európai Unió, mivel majdnem felerészben reciklikálják az eldobott elektromos eszközöket (a globális 20 százalékhoz képest). Érdekes, hogy Magyarországot is felerészben újrahasznosítóként tartják számon. A kommunális szemétbe landoló kütyük sokasága azonban hagy némi kétséget efelől.

A motiváció azonban csökkenhet, ugyanis

mint a mai okostelefonokból, számítógépekből. Régen minden nagyobb volt a mikroelektronikában, ezért sokkal több aranyat is kellett felhasználni. De ahogyan a hetekben meghalt (a magyar származású Gróf Andrással, Andrew Groove-val együtt) Intel-alapító Gordon Moore az informatika hőskorában, az 1960-as években megjövendölte (Moore-törvény), valóban másfél-két évente megfeleződött a csipek mérete (azaz megduplázódott az integrált áramkörökben lévő tranzisztorok száma, csökkent a „csíkszélesség”). Ma már nem áll sziklaszilárdan a Moore-törvény, új dimenziókba kezdett evezni a technológia, de az igaz, hogy a csatlakozókat nem is olyan rég még 0,5 mikron vastag aranyötvözet-réteggel vonták be, ma már csak 0,01 mikronnal.

egészen egyszerűen azért, mert nem tudnak nála jobb vezető anyagot (az ezüst ugyan valamivel jobb vezető az aranynál, de könnyen oxidálódik, még egy kevés nedves levegő is rozsdállja, ami olyan az elektromos áramnak, mint egy sprinternek a kátrányos futópálya).

Nem kell alkímiai misztikumba merülni (az alkimisták a középkorban ólomból próbáltak aranyat vegyíteni, de ma már tudjuk, ez lehetetlen), bárki nekifoghat az aranycsináláshoz, csak vegyvédelmi ruhát kell öltenie, és erősen toxikus vegyszerekkel és savakkal, például hidrogén-peroxiddal vagy aqua regiával (az aranyat kizárólag oldó királyvízzel, kétharmad salétromsav, egyharmad sósav elegyével) kell pepecselnie. És sok tonnákban kell gondolkodnia. De ha nagy az elszánás, akkor megéri, ugyanis az arany jó részét kibányásztuk már a földből, és nem sok minden maradt odalent.

(Borítókép: Tomohiro Ohsumi / Bloomberg / Getty Images)