„Döcögő Trabantként versenyzek a nálam klasszisokkal jobb Mercedesek mezőnyében”

„Boldogok a dadogók, mert több idejük van elmondani ugyanazt” – Lackfi János József Attila-díjas költőtől származik az idézet, szavai pedig tökéletesen leírják azt a helyzetet, ahogyan a Gergővel való beszélgetésre készültem.

Bár meglehetősen ziláltan, rohamtempóban igyekeztem abba a Kálvin téri kávézóba, ahová a találkozót leszerveztük, tudtam, hogy interjúalanyom érkezésével egy kicsit nekem is le kell lassulnom, türelmet gyakorolnom, hiszen mire egy dadogó személy elmeséli nekem az életét, az bizony eltart majd egy darabig. Legnagyobb meglepetésemre végül egy óra alatt elfogytak a kérdéseim, nem volt ez másképp a sorozat korábbi részeiben szereplő, beszédzavarral nem rendelkező személyeknél sem.

Hogy ez miként lehetséges? A válasz egyszerű: azok, akik dadognak, jellemzően tudatosabban kommunikálnak, kevesebbet fecsegnek, és ebből következik, hogy amit viszont elárulnak magukról, annak kivétel nélkül súlya, jelentősége van. De ne szaladjunk ennyire előre!

Majd kinövi! Vagy mégsem?

Gergő a 80-as években született Miskolcon, és gyakorlatilag amint megszólalt, előjöttek a beszédhibái. Azért fogalmazok többes számban, mert a dadogás mellett raccsolt is, utóbbin azonban tudtak segíteni.

„Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy kristálytisztán felmondtam a logopédusnak a répa-retek-mogyorós nyelvtörőt, majd amikor megdicsért, én úgy feleltem: »naaaa-ggyon széééé-pen kööö-szö-nöööm«” – emlékszik vissza a történtekre.

Szülei szerettek volna a környéken olyan szakembert találni, aki tud neki segíteni, harminc évvel ezelőtt ez azonban lehetetlen küldetésnek bizonyult, és a legszomorúbb az egészben, hogy

A harmincas éveiben járó háromgyermekes édesapa épp a napokban próbált egy ifjú sorstársának dadogással foglalkozó logopédust találni, de még úgy is falakba ütközött, hogy a beszédhibásokat és segítőiket magában tömörítő Démoszthenész Egyesület elnökségi tagjaként nem kevés kapcsolattal rendelkezik.

Ha egy érintett család segítség után kutat, nagyon gyakran abba a mondatba fut bele: „majd kinövi”. Az esetek egy részében ez valóban így van, de a jóslat nem mindenkinél válik be, becslések szerint a gyerekek nagyjából 2,5 százaléka dadog, míg a felnőtteknél ez az arány 1-2 százalékra mérséklődik, de még így is százezres nagyságrendről beszélhetünk. A gond csak az, hogy ezt nagyon ritkán tesszük meg.

Egy-egy olyan film, mint A király beszéde vagy az alig néhány hónapja debütált magyar alkotás, a Larry nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a téma köztudatba kerüljön, de a stigmatizáció kikopásához ez önmagában nem elég.

A stigma csak olaj a tűzre

Gergő úgy látja, hogy a társadalmi megbélyegzés komoly hatást gyakorol a dadogó személyek sorsára.

„Az ma már viszonylag egyértelmű, hogy a beszédzavarnak van valamiféle biológiai, genetikai alapja, nem csupán arról van szó tehát, hogy túl gyorsan gondolkodunk, nyugtalanok vagyunk, vagy megijesztett bennünket egy kutya, és így maradtunk. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor a környezetnek is döntő szerepe van, leginkább abban, hogy a dadogás mennyire válik súlyossá” – fejti ki, majd rögtön hozzáteszi, hogy személyesen ezen a területen mindig egyfajta kettősséget érzett.

Szűk családi és baráti köre alapvetően támogató volt, de közben pontosan tudta, mit gondol róla a szomszéd, hogyan súgnak össze a háta mögött, miként parodizálják ki, és hogy gyakran úgy hiszik: értelmi fogyatékos. Ehhez hasonlóra egyébként az interjú közben is volt példa, a szomszédos asztalnál ugyanis két fiatal kihegyezett fülekkel és tágra nyílt szemekkel próbálta megfejteni, hogy beszélgetőtársam miért olyan, amilyen.

Ahogy egy kávézóban, úgy természetesen a postán, a boltban vagy a hivatalban is megesik vele az ilyesmi, nemegyszer előfordult, hogy kérni, rendelni szeretett volna valamit, mire azt a választ kapta: „jól van, én erre nem érek rá, inkább írja le”.

A legnehezebb mégis a kamaszkor volt számára, hiszen ebben az időszakban, mint minden kortársa, ő is szeretett volna jó benyomást kelteni, vágyott a külvilág elismerésére, amit csak ritkán kapott meg. Amikor továbbtanulás előtt állt, először bölcsész, majd katolikus hitoktató szakra ment. A választását a személyes hite, nem pedig a beszéde befolyásolta, de azért titkon valahol azt remélte, hogy az egyházi közegben ezt jobban el tudják fogadni.

Ez részben így is lett, ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy ott semmilyen negatív élményem nem volt. Amikor a gyakorlótanításra került sor, nehezen találtam olyan kört, ahol szívesen láttak, volt olyan plébános, aki megkérdőjelezte a választásom, és közölte, hogy inkább teológia szakra kellett volna mennem, ott ugyanis kevesebbet kell beszélni

– idézi fel Gergő, aki végül az online világban találta meg a helyét, honlapokkal, közösségi médiával, azok tartalmaival és menedzsmentjével foglalkozik.

Itt megjegyezte: az internet adta lehetőségek valóságos áldást jelentenek a dadogó személyeknek, ugyanakkor, mint mindennek, ennek is megvan a maga hátulütője: sokan teljesen ott élik az életüket, és már semmilyen fronton nem törekednek a személyes interakciókra.

Az érintetteknek a munkakeresés mellett a pártalálás jelenti a legnagyobb kihívást, hiszen míg online bárkivel jól elcsevegnek, addig az első találkozásnál gyakran már a „szi-szi-sziánál” megfagy a levegő.

„A feleségemet 2006-ban ismertem meg egy keresztény táborban. Érdekes, hogy neki soha nem volt gondja azzal, ahogyan beszélek. Ami inkább nehéz volt, az a családjával, barátaival való megismerkedés, eleinte azért furcsán néztek rám, de aztán elfogadták a szerelmünket. Ma már három gyermeket nevelünk, és úgy néz ki, hogy a legkisebb lányom szintén dadog, igaz, egyelőre csak minimálisan, de én is így kezdtem. Saját tapasztalatomból kiindulva a legjobb, amit tehetünk, hogy támogató környezetet biztosítunk neki” – jelenti ki.

Az akadozó beszéd csak a jéghegy csúcsa

Gergő kitért arra is, hogy míg stresszhelyzetekben a beszédzavar jellemzően felerősödik, addig az bizonyos tevékenységek közben teljesen észrevétlenné válik.

Tipikusan ez történik, ha egy dadogó személy rappel, énekel, színészkedik vagy épp szónokol. Őze Lajos és Őze Áron, Bruce Willis, Hugh Grant, Marilyn Monroe, Samuel L. Jackson, Julia Roberts, Nicole Kidman, Churchill, VI. György, Joe Biden, Elvis Presley, Kylie Minogue, Ed Sheeran – csak hogy néhány olyan dadogó hírességet említsünk, akinek az önkifejezés a lételeme.

Interjúalanyunk szerint jól látszik, hogy sokan a beszédzavar ellenére is igen messzire eljutnak, nem szabad ugyanakkor alábecsülni azokat sem, akik, mondjuk, arra büszkék, hogy gördülékenyen kértek öt zsemlét a pékségben.

Számunkra egy ilyen banális szituáció megugrása is egyfajta flow-élményt adhat. Aki nem dadog, az talán nem is sejti, hogy milyen szerencsés, pusztán azért, mert ami eszébe jut, azt rögtön ki is tudja mondani. Gondoljunk csak bele, a népmesében a király is akkor döbbent rá, hogy milyen fontos a só, amikor az kimaradt a levesből. Valahogy így van ez a gördülékeny kommunikációval is: ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor valójában lépten-nyomon azt érzem, hogy döcögő Trabantként versenyzek a nálam klasszisokkal jobb Mercedesek mezőnyében

– vallja be, majd megjegyzi: nyilván számos sorstársa is hasonló megéléssel rendelkezik, aminek eredményeként sokan közülük rejtőzködnek, szinte egyáltalán nem beszélnek.

Pszichológusok több alkalommal rávilágítottak arra, hogy valójában az izoláltság, az érintettek által megélt stressz és úgy általában a dadogás pszichés vetülete nagyobb problémát jelent, mint az, hogy valaki szótagokat ismételget. Ennek a megközelítésnek a kedvelői úgy tartják, hogy az akadozó beszéd csupán a felszín, a jéghegy csúcsa, a lényeg pedig határozottan az alatt van.

Létezik ugyanakkor olyan megközelítés is, miszerint a dadogás egyfajta kommunikációs adottság, nem rosszabb vagy jobb, csak más. Kicsit olyan ez, mint az autizmussal élők esetében a neurodiverzitás fogalma, mely kimondja, hogy az idegrendszer sokszínű, eltérő módokon tud fejlődni, és nem csak egy jó opció létezik. Bár sokan ezt a felfogást elutasítják, a dadogó személyeknek már az is óriási könnyebbséget jelent,

„Meggyőződésem, hogy ha sikerülne a stigmatizációt magunk mögött hagyni, nagyon sok sorstársam kilépne a fényre. Nekem is voltak olyan időszakok az életemben, amikor egyszerűbbnek tűnt sötétségbe burkolózni, de végül úgy döntöttem, hogy más utat választok: úgy beszélek, ahogy, de kimondom azt, amit gondolok. Ha nem mutatjuk meg magunkat, nem várhatjuk el, hogy tudomást vegyenek rólunk” – zárja sorait Gergő.

Nem vezethető vissza egyetlen okra

Ahogy a cikksorozat korábbi részeiben, úgy most is felkerestünk egy szakembert annak érdekében, hogy még pontosabb képet kapjunk az adott témáról. Ezúttal Kovács Benedek logopédust hívtuk segítségül. Az okleveles gyógypedagógia-tanár így írta le a dadogást:

A dadogás beszédfolyamatossági zavar – ide tartozik még a hadarás is –, aminek a legjellemzőbb tünetei, hogy a beszéd közbeni légzés szabálytalanná válik, az úgynevezett blokkok/görcsök a kommunikációt szakadozottá teszik, de bizonyos esetekben hangadási eltérésekre is van példa.

Fontos hangsúlyozni, hogy a dadogás nem vezethető vissza egyetlen okra. Beszélhetünk biológiai, familiáris (öröklődés) és környezeti okokról is, de általában ezek együttes hatása miatt alakulhat ki, jellemzően kisgyermekkorban. Téves lenne tehát egy eseményre visszavezetni a megakadások megjelenését, mint például egy kórházi élmény, egy ijesztő szituáció stb. Trauma hatására ugyanakkor felnőttkorban is megjelenhetnek dadogásra jellemző tünetek, ezek a megakadások azonban csak ritkán állandósulnak: a traumafeldolgozás hatására megszűnnek.

Az, hogy milyen következményei lehetnek a dadogásnak, sok mindentől függ, a spektrum rendkívül széles. Vannak olyan érintettek, akik a beszédzavarral prímán együtt tudnak élni, de előfordulhat, hogy az idő haladtával rosszabbra fordul a helyzet, leginkább a szorongás, beszédfélelem (logofóbia) és szociális fóbia miatt.

Tapasztalataink alapján sokan próbálják elrejteni a dadogásukat. Szintén egyéni megoldásokról, „trükkökről” beszélhetünk, és a paletta itt is igen széles. Előfordulhat, hogy a dadogó személy egy specifikus mozdulattal segíti a megszólalást (pl. toppant egyet), töltelékszavakat használ, egy kis ö hanggal kezd, szavakat cserélget, de akár egyszerűen elkerül egyes beszédszituációkat, vagy extrém esetben nem szólal meg.

Beszámolók szerint a beszédhez köthető tünetek megjelenése igencsak hullámzó: van, amikor felerősödik, de időszakosan akár el is tűnhet.

Vizsgálat során gyakran kérdezik tőlem, hogy egyes helyzetekben miként válhat könnyebbé a beszéd. Ezeket a szituációkat érdemes külön-külön megvizsgálni.

• Többen számoltak be arról, hogy kisgyermekekkel, háziállatokkal nem vagy kevéssé akadnak meg. Ez esetben feltételezhető egy tudattalan alá-fölé rendeltségi viszony, melynek köszönhetően többé nem akadályozó tényező a beszédfélelem. De például ha egyedül beszélünk egy szobában, annak szintén nincsen „tétje”.
• Sokszor a kiabálás és a káromkodás is könnyebb lehet, ilyenkor ugyanis a felfokozott érzelmi állapot ideiglenesen csökkenti vagy partvonalra helyezi a beszédtől való félelmet. Emellett a suttogás is egyfajta komfortérzetet adhat a dadogóknak, de a hangerő hiánya mellett hosszú távon a hangszálakra kifejtett egészségtelen hatást is számításba kell venni.
• Az énekléssel, bábozással, memoriterekkel más a helyzet, a beszéd ilyenkor akár tünetmentessé is válhat. Feltételezésünk szerint másik karakterben lenni, más szövegét mondani, akár módosult beszéddel kommunikálni felfogható egyféle „agytrükként”, amikor nem a dadogó személy szólal meg. Érzékelheti azt, hogy ez nem ő, nem az ő hangja, így a saját beszédének súlya nem akkora, vagy másmilyen. Az énekléssel pedig az a helyzet, hogy azt nem beszédként dekódoljuk magunkban, tehát nincs is mitől félni.

Örök kérdés, hogy a beszédzavar eltűnhet-e végleg, vagy az mindig az érintett életének része marad. Többen is párhuzamot vontak a dadogás és az alkoholizmus között. Erős, de érthető hasonlat, hiszen ez a beszédprobléma a tünetmentes beszéd ellenére is végigkísérheti a dadogó személyt az életén, persze más-más mértékben.

Ennek ellenére nagyon ajánlott már gyermekkorban foglalkozni a dadogással logopédus és pszichológus segítségével. Fontos azt is megjegyezni: a beszédvizsgálatra jelentkezők beszámolói alapján még mindig létezik az a szakmai tévhit, miszerint felnőttkorban az ellátás már tisztán pszichológiai kompetencia. Emiatt sajnos sok logopédus egyáltalán nem foglalkozik dadogással.

Ezzel szemben kimondható: felnőttkorban is elérhető logopédiai terápiával, hogy kevesebb legyen a megakadás, vagy tünetmentessé váljon a beszéd. Természetesen, ha a dadogásra rárakódott egyéb pszichés tünet, akkor pszichológus felkeresése javasolt.

Mivel a már említett, dadogásról szóló magyar film, a Larry főszerepére Kovács Benedek készítette fel Vilmányi Benettet, a logopédust arról is megkérdeztük, hogy szakemberként hogy látja, mi Bernáth Szilárd alkotásának a fő üzenete, és mi lenne az, amit személy szerint eljuttatna az érintettekhez. Az okleveles gyógypedagógiai tanár erre az alábbiak szerint válaszolt:

Először is szeretném leszögezni, nagy élmény volt Bernáth Szilárddal és Vilmányi Benett-tel együtt dolgozni. Elhivatottan, megfelelő érzékenységgel álltak hozzá a közös munkához, és empátiával a dadogó személyekhez, akikkel a csoportos logopédiai foglalkozások során találkozhattak.

Azt, hogy mit üzen a film a dadogó személyeknek, nem tudhatom. Csak remélni tudom, hogy a karakter által mutatott elszántság, bátorság és akarat példaértékű lehet mindenki számára, dadogástól függetlenül. Hogy én mit üzennék? Egyrészről azt, hogy felnőttkorban is van megoldás. Folyamatosabbá vagy folyamatossá lehet tenni a beszédet, igaz, melós folyamat.

Azonban azt is gondolom, hogy ha nem zavarja az adott személyt a dadogása, akkor nem kell terápiára járnia. Teljesen rendben van, ha így beszél! Ezzel inkább a társadalomnak van dolga: fogadjuk el, hogy valaki akadozva beszél, mert nem ennek kellene meghatároznia, ki mennyit ér. És ezen a téren bizony még van hova fejlődnünk...

A sorozat korábbi részeit ide kattintva érheti el: 1. rész (borderline személyiségzavar), 2. rész (skizofrénia), 3. rész (Tourette-szindróma), 4. rész (autizmus), 5. rész (bipoláris zavar), 6. rész (narkolepszia), 7. rész (anorexia), 8. rész (pánikroham), 9. rész (alkoholizmus), 10. rész (kényszerbetegség), 11. rész (szerencsejátékfüggőség).

(Borítókép: Hojdák Gergely. Fotó: Papajcsik Péter / Index)