Generációkon átívelő traumává válhat a járvány, és ennek leginkább a gyerekek látják kárát

A koronavírus idején született gyermekek körében gyakoribb lehet a generalizált szorongás, mivel ők nem vagy csak késve sajátították el a másodlagos szocializációs mintákat – többek között erről beszélt lapunknak Zelena András pszichológus, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanszékvezető docense, akit azután kerestünk meg, hogy egy korábbi cikkben már utánajártunk, mi lett azokkal a csecsemőkkel, akik a pandémia alatt születtek.

Az Indexnek nyilatkozó szakértők egybehangzó álláspontja szerint a járvány nem múlt el nyomtalanul, azóta, hogy visszatértünk a normális kerékvágásba, nagyobb számban jelennek meg az ellátórendszerben olyan szülők, akik általános nevelési kérdésekben, illetve regulációs zavarokban kérnek segítséget, de a karantén óta a figyelemzavarral küzdő kisgyermekek száma is megugrott, illetve a mozgás- és beszédfejlesztésre is nagyobb lett az igény.

Fontosnak tartottuk ugyanakkor, hogy a jelenséget pszichológiai szempontból is megvizsgáljuk. Dettre Imola integrált szülő–csecsemő konzulens már a cikksorozat első részében is utalt arra, hogy a korai szocializáció hiánya miatt az érintett gyerekeknek nehézséget jelenthet a kortársakkal való konfliktusok rendezése, de akár az osztozkodás is kihívásnak bizonyulhat.

Hasonló véleményen van a most megkérdezett szakértő, Zelena András is, aki rávilágított: az első 6-12 hét után többnyire a babakocsiban indul a szocializáció, ahol a csecsemő eleinte akusztikus ingerekkel találkozik, hallja más gyermekek zaját, megtapasztalja, hogy a szülein kívül mások is beszélhetnek hozzá.

A koronavírus idején ez a lépcsőfok sokaknál kimaradt, de a közösségbe szoktatás is másképp alakult, a gyerekek kevesebbet vagy egyáltalán nem mentek bölcsődébe, óvodába, így nem találkoztak figyelemmegosztással, míg otthon leginkább ahhoz szoktak hozzá, hogy anya és apa kizárólag rá, esetleg a testvérére koncentrál

– mutatott rá a pszichológus, megjegyezve, hogy idekapcsolódik a leválás is, ami a koronavírus-járvány idején született csecsemőknek szintén problémás lehet, hiszen őket a szülők kevésbé tudták rábízni a nagyira, a rokonokra vagy a barátokra.

Emellett van olyan – egyébként szintén mentálhigiénés területen dolgozó – szülő, aki azt vette észre a saját, koronavírus idején született ikrein, hogy lényegesen nehezebben oldódnak fel a játszótéren ahhoz a gyermekhez képest, amelyik még a pandémia előtt született. Ebben az egészben talán az a legérdekesebb, hogy az az édesanya vagy édesapa, akinek nincs összehasonlítási alapja, nem feltétlenül detektálja ezeket a következményeket, könnyen letudhatja annyival, hogy »van egy introvertált gyermekem«

– fejtette ki Zelena András, majd hozzátette: a jó hír az, hogy miután a szocializáció egy folyamat, a kimaradt szakasz pótolható, még akkor is, ha az út ily módon göröngyösebb.

A járvány a kollektív emlékezet része lesz

A traumakutató úgy véli, hogy a Covid-babák, Covid-gyermekek vizsgálatakor a transzgenerációs átviteli mechanizmusokról is muszáj beszélni. Kijelentését azzal indokolta, hogy a családok által átélt veszteségek hasonlók voltak, mint egy háborúban, így a fegyveres konfliktusokhoz vagy más katasztrófákhoz hasonlóan a járványhoz köthető tragédiák is ott élnek majd a családi narratívában, és azok is tovább cipelhetik a pandémia terheit, akik akkoriban még túl picik voltak ahhoz, hogy felfogják, mi történik.

Az érintett gyerekek örökre tudni fogják, hogy egy olyan időszakban jöttek világra, amikor a kórházi ellátás – és így a születés körülményei –, valamint a szocializáció és úgy általában a mindennapok gyökeresen eltértek a megszokottól. Kicsit olyan ez, mint a ‘86-os generáció számára Csernobil. Hiába voltak túl picik az akkor születettek, ahhoz, hogy bármire emlékezzenek, valójában mindenki tud történeteket mesélni arról, mi volt akkor a hírekben, a környezetükben kinek milyen betegsége lett. Minden bizonnyal a koronavírus is a kollektív emlékezet része lesz

– mondta az egyetemi docens, kiegészítve azzal, hogy természetesen minden évre jut valamilyen katasztrófa, nem mindegy ugyanakkor, hogy az a nagyvilágban vagy a családunkban történik.

A közelmúltban Orvos-Tóth Noémi is a generációkon átívelő traumákról, illetve a kollektív emlékezetről mesélt az Indexnek, a klinikai szakpszichológussal készült interjúnkat ide kattintva érheti el.

Van, amiről nem a Covid tehet

Zelena András végül kitért arra is: bár hajlamosak vagyunk mindent a Covidra fogni, álláspontja szerint azt, hogy már az egészen pici gyermekek is közeli kapcsolatba kerültek az okoseszközökkel, az online világgal, nem lehet pusztán a pandémia számlájára írni.

„Természetesen nagyobb teret kapott a karantén idején a televízió, a tablet és a mobiltelefon, de álszent dolog lenne azt hinni, hogy az esetleges nomofóbiáért (telefonfüggőségért), túlzott használatért szimplán a pandémia felel. A csecsemők a XXI. században nap mint nap észlelik maguk körül a különböző eszközöket, és jellemzően azt látják, hogy a szülő nem újságot vagy könyvet olvas, hanem az ideje egy jelentős részében az okostelefonjába bámul bele, a kijelzőre nevet fel stb. Ennek következtében a kisgyermek automatikusan arra következtet, hogy az öröm forrása az eszköz is lehet, és ez folyamat bizony járvány nélkül is megtörténik” – zárta gondolatait a pszichológus.

(Borítókép: Index)