Megfejtették a nemzedékeket foglalkoztató Csurka-rejtélyt, ha volt egyáltalán

A minap a Kossuth Klubban bemutatott Csurka István – Néhány tanulmány egy életpálya megértéséhez című tanulmánykötet izgalmas és nem is túl nehéz olvasmány. Sőt egyáltalán nem nehéz, hiszen Csurka művészete sem elvont, nagyon is közérthetők drámái, filmforgatókönyvei és politikai pamfletjei. Talán ezért is voltak annyira népszerűek már a hetvenes, nyolcvanas években (a drámák) és a kilencvenes, kétezresek években (a politikai elemzések, vitairatok). Utóbbiak már-már a populizmus határát súrolták, ahogy nem csekély számú ellenlábasai hangoztatták.

Korszakos drámaíró

De mindegy is, Csurka írói, mármint drámaírói nagyságát, zsenialitását még politikai ellenfelei sem von(hat)ták kétségbe, már csak azért sem, mert az idők próbáját, Horatiusszal szólva, ércnél maradandóbban kiálló remekművei, legelsősorban az 1971-ben a Katona József Színházban bemutatott Döglött aknák (amit e sorok írójának is volt szerencséje tizenévesen megtekinteni, Major Tamás és Kállai Ferenc felejthetetlen alakításával), sohasem évülnek el. 

A Színművészeti Főiskola fiatal, nagyhangú diákját 1957. március 4-én Kistarcsára internálják, ahol lelki és fizikai kínzásoknak vetik alá, minek hatására négy és fél hónap után megtörik, és aláír. 

Mármint az állambiztonságnak, a BM II/5-ös osztálynak. Magyarul besúgó lesz.

Illetve mégsem lesz. Borvendég Zsuzsanna történész, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának tudományos munkatársa dolgozatából ugyanis kiviláglik, hogy Csurka egyetlen használható (mármint az állambiztonság számára használható) jelentést sem adott le, magyarul elszabotálta a „munkáját”. 

A fiatal írót természetesen nyomasztotta, hogy bátorsága nem terjedt odáig, hogy megtörhetetlen kívülálló maradjon, de odáig igen, hogy emberi méltóságát megóvja. Elmondása szerint már abban a pillanatban, amikor megtörték, azzal biztatta magát, hogy soha nem fog jelentéseket adni senkiről. Nem könnyű ezeket az állításokat ellenőrizni, de fedőnevének („Raszkolnyikov”) kiválasztása is arra utal, hogy igazat beszél. Dosztojevszkij hőse a bűnbe esett fiatalember, aki nem menekülhet a lelkiismerete elől. 

Borvendég kutatásai alapján Csurka egyetlen írásos jelentést sem adott le, és totális alkalmatlansága, használhatatlansága miatt 1964. február 25-én a szolgálatból elbocsátották, magyarul minden tekintetben szabad ember lett. Csurka 6-os kartonjából érdemes idézni:

Gondosan ügyelt arra, hogy másokra se tegyen terhelő vallomást. Az együttműködést az internálótáborból való kiszabadulása reményében vállalta. Írásos jelentést egy esetben sem adott.

Besúgó vagy szabotőr?

Tény, hogy a Kistarcsáról való kiszabadulás érdekében kötött alku vélhetően mérgezte a drámaíró lelkét, a becsület és az emberi tartás megőrzése nem lehetett könnyű ilyen körülmények között. Az a bohém, mulatozós, lovizós életvitel, amit Csurka a hatvanas-hetvenes években űzött, részben ebből a feldolgozhatatlan helyzetből adódhatott. Csurka a szabadulása utáni évtizedekben kerülte a közéletet, lóversenyekre járt (lásd az ikonikus Így, ahogy vagytok című kötetet), barátait innen gyűjtötte. Bár a szembenállását a rendszerrel különösebben nem titkolta, mindez legfeljebb drámái finom utalásaiban, az átmulatott esték borgőzös kirohanásaiban volt megfigyelhető. 

Ezt a fajta életvitelt a Magvető Kiadóhoz és annak igazgatójához, a korábbi ÁVH-s alezredeshez, Kardos Györgyhöz fűződő kapcsolata tette lehetővé. Ők ketten furcsa párt alkottak; az antikommunizmusáról és antiszemitizmusáról elhíresült író és a zsidó-kommunista Kardos barátsága védőernyőt vont Csurka feje fölé. (Csurka mondta a gyászbeszédet Kardos temetésén.)

És, nem mellékesen, polgári, már-már nagypolgári színvonalú egzisztenciát biztosított számára. Regényeit kiadták, drámáit játszották, ömlött a honorárium. Csurka karrierjét még az elhíresült 1973. február 15-i eset sem törte derékba, amikor a Művészeti Alap szigligeti alkotóházában a garatra alaposan felöntve kommunistaellenes és antiszemita kijelentésekre ragadtatta magát több tanú jelenlétében. Hogy konkrétan mi is történt? Csurka Lenint „szifiliszes zsidónak” titulálta, több vendégnek pedig felhánytorgatta zsidó származását. 

A politika taszítása és vonzása

Más börtönbe került volna ilyesmiért, Csurkát mindössze figyelmeztetésben részesítették, és részleges szilenciummal sújtották, de például a két évvel korábban bemutatott Döglött aknákat továbbra is játszották, azaz anyagilag nem lehetetlenült el. 

Csurka egészen a nyolcvanas évek közepéig kimaradt a politikából, de akkor történt valami. Az Egyesült Államokban Püski Sándor kiadta Duray Miklós Kutyaszorító című könyvét, amelyhez Csoóri Sándor írt előszót. Csoórit büntetésből szilenciumra ítélték, ami ellen Csurka (akkor már az Írószövetség alelnöke) felhorgadt, és kilátásba helyezte lemondását. Szándékától ugyan később elállt, de már nem volt visszaút, a drámaírót beszippantotta a politika. És innen már egyenes út vezetett a népi írók köre, az MDF felé.

Politikai, közírói munkásságának csúcspontja a mindmáig elkeseredett viták kereszttüzében álló, Néhány gondolat a rendszerváltás elmúlt két esztendeje és az MDF új programja kapcsán című, a Magyar Fórum hasábjain 1992. augusztus 20-án megjelent dolgozat. 

A 93 ezer karakteres, nyolc újságoldalt megtöltő írás műfaja nehezen meghatározható. Domonkos László szerint „egyszerre elemzés és tetemrehívás, számvetéskísérlet és a szokásos csurkai publicisztikus közéleti-politikai meditáció”.

A dolgozat megértéséhez kontextusba kell helyezni azt. Antall József miniszterelnök a Szent István-i ünnepen kiegyensúlyozó, kompromisszumot ajánló és konszenzuskereső beszédet mondott, ezzel egyidejűleg pedig a Csurka-pamflet radikális kontrasztot jelentett az MDF-et belülről feszítő kérdések megítélésében. 

Túl a Rubiconon

Csurka átlépte a Rubicont. És máig ható jóslásokba bocsátkozott. Megjósolta többek között, hogy a harsányan antikommunista jelszavakat harsogó SZDSZ le fog paktálni a kádárista utódpárttal, az MSZP-vel. És bár a szabad demokraták foggal-körömmel tagadtak, két évvel később mégis koalícióra léptek Horn Gyuláékkal…

A minapi könyvbemutató izgalmas pillanata volt, amikor Pozsgai Zsolt drámaíró, színházi és filmrendező, forgatókönyvíró, érdemes művész védelmébe vette a kádári kultúrpolitika atyamesterét, Aczél Györgyöt. Hangsúlyozva, hogy a pódiumbeszélgetés résztvevői akár meg is kövezhetik ezért. Ennek ellenére kimondta: Aczél szuperművelt koponya volt, aki az írótársadalomból kiemelte, és (anyagilag is) megbecsülte a mégoly ellenzéki filozófiát hirdető, de tehetséges, értéket teremtő alkotókat, mint amilyen Csurka is volt. 

Nem kövezték meg, de a hallgatóság döbbent csendje azért sokatmondó volt…

Az estébe nyúló délután olykor hangulatos adomázgatásba fordult. Zárug Péter Farkas felidézte a végtelen autóutakat, amikor elkísérte Csurkát előadókörútjaira. Amelyek gyakran borozgatással értek véget. Az írófejedelem (ahogy Vasvári Erika, a könyvbemutató egyik megszólalója nevezte Csurkát) ilyenkor ellentmondást nem tűrően kijelentette:

Nos, lehet, hogy Csurka vátesz volt, és az is biztos, hogy a közvélemény a mai napig, halála után tizenegy évvel is közéletünk megkerülhetetlen szereplőjének tartja, de fenti kijelentése aligha fogadható el „ércnél maradandóbb” igazságként...

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)