Magyarországon ez a terület lehet az éghajlatváltozás első áldozata

Kajner Péter azzal kezdte, hogy a domborzati adottságokból kell kiindulni: a Homokhátság a Duna és a Tisza között helyezkedik el, a folyóknál 50-70 méterrel magasabban, így csak a csapadékbeszivárgás formájában érkezhet utánpótlás a talajvízkészlethez. Ezért minden csepp víz érték, ami oda hullik.

A terület klimatikus vízmérlege negatív, azaz kevesebb a csapadék, mint amennyi el tudna párologni. Magyarországon a Nyírség mellett a Homokhátság talajvízkészletét veszélyeztetik leginkább a klímaváltozás káros hatásai

– fogalmazott Kajner Péter, hozzátéve: ha a Homokhátság domborzatára gondolunk, a folyóknál magasabban elhelyezkedő, nyeregszerű alakzatot kell elképzelni.

A magasabban fekvő részek szárazabbak, az alacsonyabbaknál valamivel jobb a helyzet, de ott is pusztító a szárazság. A WWF szakértője arra hívta fel a figyelmünket, hogy a szárazodási folyamatnak történelmi gyökerei is vannak, de a 20. században, annak különösen a végén vált tragikussá a kérdés. A Homokhátságon már az 1800-as évek második felében és az 1930-as években is megfigyeltek vízhiányos állapotokat, ugyanakkor a 20. század elején még mintegy hatszáz tó volt a térségben. Ezek többsége mára eltűnt, a felszíni vízkészletek drasztikusan csökkennek. Az 1971–2000 közötti időszak átlagához képest a talajvíz szintje nagymértékben csökkent, a felszíntől számított 0-2 méteres korábbi mélységből a Homokhátság nagy részén 1-2 méterrel (a magasabban fekvő területeken 3-5 méterrel) lejjebb süllyedt.

Mi az oka?

Kajner Péter a szárazodási folyamat okaira vonatkozó kérdésünkre kifejtette:

Az éghajlatváltozásra és az emberi tevékenységre is visszavezethető. Arról, hogy melyiknek mekkora a szerepe, vita van a különböző elemzések között. Pálfai Imre vezetésével az 1990-es években zajlott egy kutatás, ami arra jutott, hogy fele részben időjárási okok tehetők felelőssé, de az 1960-as évektől fokozódó rétegvíz-kitermelés is fokozta a vízhiányt. A talajvíz-kitermelést, a vízrendezést (például: belvízelvezetést) és a földhasználat változásait (például: az erdősítést) is az okok közé sorolták.

A WWF szakértője hangsúlyozta: a szántók az év jelentős részében fedetlen, párolgó felületet jelentenek, „a vízigényes szántóföldi növények termesztése az ilyen száraz területeken nem észszerű. A homokfásítással, faültetvények telepítésével kapcsolatban a legújabb kutatások pedig azt mutatják, hogy az egyébként is csapadékhiányos területen ez nem feltétlenül jó irány, a szárazodást fokozza”.

Kajner Péter kitért arra is, hogy a belvizek elvezetése az 1960-as évek végétől kiterjedt mértékben valósult meg, óriási belvízcsatorna-rendszereket létesítettek. A szénhidrogén-kutatás, -kitermelés sem tett jót a területnek, „mint a szitát, úgy lyuggatták ki a vízzáró rétegeket, ami elősegítette, hogy a felszín közelében elhelyezkedő vizek lejjebb jussanak”. Hasonlóan káros hatása van a szakszerűtlenül kialakított kutaknak is.

Időjárási okok és az emberi tevékenység körülbelül fele-fele arányban lehet felelős a Homokhátság szárazodásáért, így a megoldás keresésénél azt is számba kell venni, hogy milyen módon lehetne változtatni a jelenlegi víz- és területhasználaton

– összegzett a szakértő.

Mit lehet tenni?

Kajner Péter rámutatott, hogy az éghajlatváltozás globális folyamatára Magyarországnak minimális hatása van, ezért fontos az adaptációról gondolkodni. Az 1990-es évektől több tanulmány született a Homokhátság problémáinak lehetséges megoldásáról, a 2010-es évek második felében is készültek nagy ívű koncepciók.

Jelenleg vízpótlást célzó műszaki tervezés zajlik a kormány kezdeményezésére. A 2016-ban indult folyamat és a korábbi kutatások ugyanakkor kiemelik, hogy nem egyszerűen a víz odavezetése jelentené a megoldást, hanem fontos a területhasználat megváltoztatása is. Önmagában a szivattyús vízpótlás nem megfelelő válasz a Homokhátság szárazodására, hanem komplex gazdasági, társadalmi beavatkozásra lenne szükség

– húzta alá a WWF szakértője.

Kajner Péter szerint az eddigi tapasztalatok azt mutatják, ha vízhiányról van szó, automatikus reakció, hogy vigyünk a területre vizet. A Homokhátság esetében hét vízpótlási területre bontva zajlik a tervezési folyamat, amelynek logikája, hogy a Homokhátságra a Dunából és a Tiszából, nap- és szélenergiával hajtott szivattyútelepekkel óriási mennyiségű vizet juttatnának el, valamint a jelenlegi csatornák szakaszolásával, tározókkal és természetes tómedrekben megpróbálnák visszatartani a vizet. Ennek a működtethetősége attól is függ, hogy a Duna, valamint a Tisza milyen vízhozammal rendelkeznek majd. Az éghajlatváltozásból adódóan hosszabb távon csökkenő vízkészlettel kell számolni.

A mostani állapot szerint három mintaterületen zajlott, illetve zajlik a tervezés, és az első mintaterület megvalósítására már kiírták a pályázatot. Óriási költségigényű projektekről van szó, amiknek az üzemeltetési költsége is jelentős lehet. Az előkészítő tanulmányok felmérték azt is, hogy mi lenne a helyes logikai sorrend a szárazodásra adott válaszok között. Az első lépés a víztakarékosság és a természeti adottságokhoz alkalmazkodó tájhasználat kialakítása lenne. Szárazodó területről van szó, egyre kisebb a vízkészlet, amire ma a kutak mélyítésével és újabbak fúrásával válaszolnak, egyre inkább ürül a talpunk alatti vízbank. Meg kell vizsgálni, hogy ebben a környezetben milyen mezőgazdasági, erdészeti és egyéb területhasználat az, ami hosszú távon fenntartható. Célszerű lenne csökkenteni a szántók arányát, és a megmaradó szántóterületeken az intenzív hasznosítás helyett inkább talajkímélő, talajregeneráló megoldásokat kellene alkalmazni

– vélekedett Kajner Péter, hozzátéve: „Ha a víz- és területhasználat módján nem változtatunk, akkor a szivattyúzással idevezetett többletvíz egyre üresebb víztartályba érkezne. A Homokhátság elmúlt évtizedekben kialakult vízhiánya 5-6 köbkilométerre tehető, ez körülbelül a Balaton víztérfogatának két és fél, háromszorosa. Hihetetlen mennyiségű vizet be tudna fogadni a talaj, de ahhoz, hogy tárolni is tudja, növelni kell a szervesanyag-tartalmat. Erre megfelelő megoldás lehet a talajtakarással működő mezőgazdasági kultúrák alkalmazása. A szárazodó klímát jobban elviselő kultúrák termesztését is vizsgálni kellene”.

A szakértő úgy látja, hogy az őshonos erdős sztyepp élőhelyek, a gyepes, cserjés vegetáció lehetne hosszú távon fenntartható. Óriási lehetőségek rejlenek még a megfelelően tisztított szennyvizek és a csapadékvizek helyben tartásában is. A megoldásban nagy szerepe lehet az olyan jó helyi kezdeményezéseknek mint például a Dongér-Kelőér Vize Egyesületé, amelynek tagjai a belvízcsatornák szakaszolásával próbálnak vizet visszatartani a földeken.

Kajner Péter úgy összegzett, hogy megfelelő vízhasználat mellett víztakarékosságra, megfelelő tájhasználatra és a vizek lehető legnagyobb mértékű visszatartására van szükség. Ezzel kapcsolatban megjegyezte, a magyar vízgazdálkodási rendszert a vizek gyors elvezetésére optimalizálták, de ma már a vízvisszatartásnak is egyre nagyobb a tere. A vizek megtartásához azonban helyet kell biztosítani a tájban, és ez nagyrészt területhasználati kérdés, amihez megfelelő társadalmi, gazdasági hozzáállást, ösztönzőrendszert kell kialakítani.

Ürge-Vorsatz Diána fizikussal, az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének alelnökével, a CEU professzorával a Sziget Fesztiválon többek között arról beszélgettünk, hogy milyen hely lehet Magyarország húsz-harminc év múlva. Az interjú itt olvasható.

(Borítókép: lovas kocsi halad egy szikes mezőgazdasági területen a Bács-Kiskun megyei Szabadszállás határában. Fotó: H. Szabó Sándor / MTI)