Békés Márton: A szellemi tudást termelő munka lehanyatlott a balliberális oldalon

A lapunknak adott interjúban Békés Márton arról is beszélt:

• mi az, ami jellemző Orbán Viktorra, de más nyugati vezető politikusra nem;
• mit jelent, hogy a politikai hegemóniához a kulturális hegemónián át vezet az út;
• hol tart most a kormányzó jobboldali–konzervatív oldal a hegemónia kiépítésében;
• mit ért azalatt, hogy Magyarországon évek óta szürkeállomány-csere zajlik;
• miért gondolja azt, hogy reális több évtizedig megtartani a politikai hatalmat;
• miért folytat a balliberális értelmiség utóvédharcot a kultúrában;
• a kulturális hadviselés részének tartja-e a Libri felvásárlását;
• szokott-e tanácsokat adni Orbán Viktornak;
• mi a válasza az őt ért kritikákra, és arra, hogy a NER főideológusának tartják.

Mit szólt hozzá, hogy a miniszterelnök a Tranziton említette Antonio Gramsci olasz marxista–kommunista ideológust, akinek ön is a jobboldali követője?

Kétségtelenül örültem. Orbán Viktor ismert tényt fogalmazott meg, és ezt a tihanyi Tranziton résztvevők – többségében fiatalok – előtt tette. Akit érdekelt, eddig is tudta, hogy kiről-miről írta a szakdolgozatát, amely az interneten teljes egészében letölthető. Orbán Viktor a nyilvánosság számára ilyen hosszan, részletekbe menően azonban az 1987-es szakdolgozatával összefüggésben, a gramsciánus felfogásról, vagyis, hogy a politikai hegemóniához a kulturális hegemónián át vezet az út, eddig még sohasem beszélt. Üdítő újdonság volt.

Ez miért fontos?

Két okból nagyon érdekes. Egyfelől, választóvonal abból a szempontból, hogy betekintést nyerhettünk a magyarországi kormányzati központ, azon belül is az azt vezető kormányfő gondolkodásába. Egy ilyen betekintés intellektuálisan mindig izgalmas, ő meg aztán valóban gondolkodó államférfi, ami Európában, sőt a nyugati világ egészében, egyetlen más állam- és kormányfőre sem jellemző. Civilizációnk vezető politikusainak nagy része színtelen-szagtalan technokrata, mélyebb gondolkodás és stratégiai vízió nélkül, akik nem rendelkeznek sem középtávú, főleg nem hosszú távú történelmi kitekintéssel, az intellektuális bátorság pedig egyáltalán nem jellemző rájuk.

Az elmúlt negyven évben egyáltalán nem volt ritka, hogy jobboldali körökben a Gramsci-féle kulturális hegemónia megteremtését tartsák célnak. Elég csak Alain de Benoist-t, a francia Új Jobboldal fő teoretikusát említeni. Lehet, hogy Magyarországon megütközést vált ki a marxista Gramsci hegemóniaelméletére hivatkozni, de valójában ez az újjobboldali gondolkodás alapja, csak ott metapolitikának hívják. A miniszterelnök ezt részletező kijelentése azért is különleges, mert ő ettől a gondolatiskolától függetlenül, saját maga jutott el ide. Ez roppant szellemes, eredeti és stratégikus.

Nem találja ellentmondásosnak, hogy a magyar jobboldali–konzervatív közösség egy marxista–kommunista gondolkodó szellemi vívmányaira épít politikai stratégiát, miközben a mai napig harcos antikommunista retorikát folytat, és rendszeresen lekommunistázza a politikai ellenfeleit?

A politikai praxist és a teoretikus munkát szét kell választani. Antonio Gramsci kétségtelenül a legeredetibb nyugati marxista gondolkodó, mégpedig azért, mert túllép a marxista gondolkodáson. Fiatal korában az olasz idealizmushoz vonzódott, utána valóban ortodox marxista, sőt vezető pártmunkás lett, de a börtönben meghaladta a marxizmus kereteit. Engels mondta Marx munkásságáról, hogy „a feje tetejéről a talpára állította Hegelt”. Nos, Gramsci pedig a talpáról a feje tetejére állította Marxot, aki a gazdasági alapnak adott elsőbbséget, és azt mondta, hogy minden, ami felette van, a „fölépítmény”, azaz a kulturális, a társadalmi, illetve a szociális viszonyok csak függvényei a metariális alapnak. Gramsci ezt fordította meg, ő azt mondta, hogy az alap és a felépítmény kölcsönösen hatnak egymásra, sőt a kulturális komplexum fontosabb, mint a gazdasági alrendszer. Ezzel a felismeréssel nemcsak az egész marxizmust, hanem a polgári filozófiát is meghaladta, és előre látta korunkat, amikor is a kognitív viszonyok összessége határozza meg az egész életet: a nyelv, a közkultúra, az identitás elemei.

Vannak jó marxisták, jó kommunisták és vannak rosszak?

George Orwell olyannyira balos volt, hogy a spanyol polgárháborúban a rossz oldalon harcolt az anarchista trockisták között, mégis szeretünk rá hivatkozni... Vannak olyan baloldaliak, akik meghaladták a marxizmus szűkagyú, korlátolt gondolkodását, például Guy Debord és Mark Fisher. Már miért ne lehetne írásaikból kritikai inspirációt kapni? A magyarországi posztmarxisták között például ott van Kiss Viktor, aki egyébként nem gramsciánus, őt mindenképpen érdemes olvasni. De persze sokkal többen voltak az olyan baloldali gondolkodók, akik a 19. század közepének viszonyaiból kiinduló marxista doxát képviselték a 20. század második felében is, ők nyilván használhatatlanok.

Érdekes egyébként, hogy Magyarországon a jobboldal olvassa a baloldali szerzőket, míg a jobboldali szerzőket nem szokás megismerni a hazai baloldalon. Ellenben például Chantal Mouffe, aki a populista baloldal legnagyobb gondolkodója, egyszerre olvassa Carl Schmittet és Antonio Gramscit.

Mikor és hogy figyelt fel Gramsci munkásságára? Van köze ahhoz, hogy Orbán Viktor is foglalkozott a téziseivel a szakdolgozatában?

Sok éve a Központi Antikváriumban vettem meg a Machiavelli tanulmányára reflektáló Az új fejedelem című kötetét. 2017-ben kezdtem el jobban foglalkozni Gramscival, elolvastam minden magyarul elérhető művét, majd részben miatta kezdtem olaszul tanulni. A következő év nyarán a Mandineren írtam munkásságáról Gramsci a miénk felütéssel. Nagy örömmel fedeztem fel, hogy Orbán Viktor is foglalkozott vele a szakdolgozatában. Gramsci akkor vált alapvetővé számomra, amikor az ezeroldalas trilógiám harmadik részét írtam. 2017-ben jelent meg a hadelméletről szóló első rész, a Gerillaháború és 2019-ben a politikaibb második, a Fordul a szél. A trilógia záróköve, a Kulturális hadviselés 2020-ban jelent meg. Ennek van egy fejezete, amelynek az a címe, hogy „Gramsci jobbról”. A kortárs jobboldal Gramsci köpönyegéből bújt ki.

„A domináns párthoz kulturális hegemónia dukál”

A könyv elején egy Gramsci-idézet is olvasható: „Pusztítsuk el a hegemónia egyik fajtáját és teremtsünk helyette egy másikat.” Hogyan kell értelmezni ezt a kijelentést?

Gramsci központi fogalma a hegemónia, amit Lenin diktatúraelméletének szegez. Gramsci korán felismerte a sztálinizmus rémét, és annak is van nyoma, hogy vitatkozott Leninnel, a leninizmussal. Azt állította, hogy az erőszakos proletárdiktatúra megteremtése keleten, pontosabban a cári Oroszország romjain esetleg lehetséges, nyugaton azonban sokkal tagoltabbak a társadalmi viszonyok.

Az első vonal az állam, vagyis a „politikai társadalom”, mögötte pedig a civil, vagy az ő szóhasználatában a „polgári társadalom” kazamatarendszere húzódik, hosszan, több vonalban. Egy gyors puccsal a nyugati országokban nem lehet átvenni a hatalmat, mint a cári Oroszországban, hiszen a politika mögött ott a kultúra széles támasztéka, és ezért fordítva kell hozzákezdeni. Először a hegemónia gépezetét szükséges megteremteni, amellyel le lehet bontani a fennálló hegemóniát: előbb kulturálisan, aztán politikailag.

Könyvében is idézi, hogy Gramsci arra jutott, a közvetlen politikai harcoknál fontosabb a közvetett kulturális befolyás, amely a végén új konszenzust teremt. Mire vonatkozik és kik között jön létre új konszenzus?

A Gramsci-teória lényege, hogy a régi hegemónia helyett egy új hegemónia szükséges. A régi hegemónia alatt a polgári kapitalista berendezkedés politikai és kulturális uralmát értette. Az új hegemónia társadalmi feltétele, hogy létrejöjjön egy új „történelmi blokk”. Ezalatt azt értette, hogy két nagy létszámú, nagy jelentőségű, gazdasági és kulturális értelemben is definiálható politikai osztálynak kell egymásra találnia, majd politikailag és kulturálisan is vezető történelmi erővé válnia.

A történelmi blokk jelenti az új konszenzust?

A történelmi blokk nemcsak politikailag és társadalmilag definiálandó, hanem szellemileg, illetve kulturálisan is. A politikai dominancia csak az egyik része a hegemónia megteremtésének. Gramsci azt írta, hogy a történelmi blokknak egy új filozófiát, egy „új Weltanschauungot”, vagyis egy új világnézetet szükséges kialakítania, majd ennek széles körű elterjesztésével, szó szerint a „népi-nemzeti” társadalom egészéhez eljutva kell létrehoznia az új konszenzust. Míg a lenini diktatúra elnyomó, egypártrendszerű, addig Gramsci ezzel szemben álló koncepciója a konszenzusteremtésre épül.

Egy demokráciában alap a sokszínűség: a politikában és a kultúrában is. Mi történik azokkal, akik nem osztják az új konszenzust?

Beszéljünk akkor a máról! Magyarországon a Nemzeti Együttműködés Rendszerének elmúlt tizenhárom évében létrejött az új történelmi blokk, ezt nevezem nemzeti blokknak. Egy új hegemónia formálódik. Ennek vezető politikai ereje a Fidesz–KDNP pártszövetség.

Az új államnak van új világnézete, új államfilozófiája, ez a közösségelvű Nemzeti Együttműködés Rendszerének gondolata, amelyben a nemzet és az együttműködés kifejezés egyaránt fontos. Az új államban az új történelmi blokk földrajzi elhelyezkedéstől, nemtől, életkortól, osztályhovatartozástól függetlenül kiterjed a magyar társadalomra. Ezt én nemzeti integrációnak hívom, amely azt jelenti, hogy a nemzethez való tartozás tudata és gyakorlata integrálja az egész magyar társadalmat. Az új történelmi blokk kulturális hegemóniájának kialakulása azonban még folyamatban van, itt tartunk most. A nemzeti konszenzus kulturális elve ugyanakkor befogadó, teljességgel inkluzív és horizontálisan az egész magyar nemzet számára mondanivalóval rendelkezik. Fel kell tenni a kérdést, hogy ha négy alkalommal is kétharmaddal erősíttetett meg a jobboldal törvényhozási ereje a parlamentben, akkor a kulturális életben miért nem jár neki még egyötöd rész sem?

Ahogy mondta, 2010 óta, vagyis tizenhárom éve az Orbán Viktor vezette politikai közösség van kormányon, az ellenzék labdába se tudott rúgni, és nem úgy tűnik, hogy ez egyhamar megváltozna. Ez önmagában nem hegemónia már politikai és kulturális értelemben is?

Amint Gramsci is tette, a politikai és a polgári társadalmat külön kell választani. A politikai társadalomban van egy domináns vagy másképpen nevezve: uralkodó párt. Ezzel kapcsolatban hivatkozta a tranzitos beszédében Orbán Viktor a Csizmadia Ervin által szerkesztett könyvet (Uralkodó párt – A Fidesz nemzetközi és hazai történeti összehasonlításban – szerk.). Ebben leírták, hogy egyáltalán nem ritka a domináns pártok léte, sőt ez távolról sem antidemokratikus, ráadásul a magyar politikatörténetben hagyománya van, gondoljunk csak a Tiszák és Bethlen évtizedig regnáló kormánypártjaira. A tételem az, hogy a domináns párthoz kulturális hegemónia dukál.

Négy, nyolc és most már tizenkét év alatt túl vagyunk azon, hogy a NER csak politikailag érvényesüljön, elkezdődött a társadalmi megszilárdulása, és a következőkben a szélesen értelmezett kultúra sem maradhat ki.

Ha a kultúrából ideológia lesz a politikai hegemónia céljából, az nem konszenzushoz vezet, hanem kurzushoz. A totalitárius rendszerek sajátja a politikai és kulturális hegemónia.

Amikor a választópolgárok egy pártra szavaznak a választásokon, azzal kifejezik szimpátiájukat. Az a jó, ha egy párt praktikus és pragmatikus, de bizonyos ideológiák gyakorlati megvalósítására is szerveződnek. Magyarországon a jobboldal politikai dominanciájával együtt jár, hogy a kulturális hegemónia szerkezete éppen napjainkban kezd megváltozni. A korábbi liberális kulturális hegemónia pozíciókat veszít, de ennek nem az az oka, amit a másik oldalon mondanak, hogy a Fidesz politikailag diktatórikus módon beleszól a kultúrába. A baloldalon egyszerűen elvesztették a szellemi kezdeményezés képességét, a progresszió paradigmájának ma nincs vonzereje, és megjelent egy nagyon masszív, szellemi, intellektuális szempontból úttörő nemzeti konzervatív gondolat. Magyarországon évek óta zajlik a szürkeállomány-csere.

„Ennek az agynak a teljesítményét húsz évig kell használnunk”

Milyen messze van még az Orbán Viktor vezette politikai közösség a kulturális hegemónia elérésétől?

A fordulópont közelében járunk. 2010 és 2014 között véget ért a posztkommunista politikai dominancia. Aztán 2014 és 2018 között a nemzetközi, globális, baloldali gazdasági hegemónia hanyatlott alá. 2018 óta a kulturális hegemónia megváltozásának szakaszába léptünk, de a kulturális változásokhoz sokkal több idő kell, mint a politikaihoz és a gazdaságihoz.

Két állítást teszek. Az egyik az, hogy a politikai dominanciának hosszú kulturális árnyéka van, amit hosszú ideig tart kiterjeszteni, de felszámolni is. Az 1945-től 1989-ig fennálló kommunista diktatúrának, majd a rá következő, 1990-től 2010-ig tartó posztkommunista rendszernek is hosszú kulturális árnyéka volt. Ez utóbbi mostanság húzódik vissza. A másik, hogy a hosszú távú feladatok a legsürgősebbek. A kulturális hegemónia létrehozása, és ennek konkrét tartalma, azaz a nemzeti konszenzus kialakulása több évtizedig tartó, történelmi feladat. Ez elvezet minket egészen a 21. század közepéig.

Reális azt feltételezni, hogy a demokrácia keretein belül a politikai dominancia több évtizedig megmaradjon?

Ez nagyon is reális. A csata a magyar nemzet történelmi túléléséről szól, amivel együtt jár az alkotmányos-demokratikus keretek megőrzése, sőt megerősítése is. A magyar jobboldali–konzervatív közösség, mint pártszövetség, kormányzó erő, társadalmi mozgalom és intellektuális erő, jó ideje szellemi, szervezeti és személyi értelemben egyaránt stratégiai fölényben van a baloldallal szemben. A jobboldal 2002 és 2010 között nyolc évig volt ellenzékben. Ha Orbán Viktornak, a Fidesz–KDNP-nek, a polgári köröknek, a kiváló vezetés, az egység, továbbá az országról való tartalmas elképzelések ellenére is nyolc évbe tellett, hogy hosszú távra megfordítsák a politikai viszonyokat, akkor a jelenlegi parlamentben ülő, széttagolt, szervezetileg padlón lévő, szellemileg jócskán legatyásodott hat ellenzéki pártnak, azok összesen kilenc társelnökének, valamint a Márki-Zay-szektának, a kétfarkúaknak és a Jakab-féléknek vajon mennyi időbe telik majd hatalomra kerülni? Az nem nyolc év lesz, hanem huszonnyolc. De remélem, hogy soha nem következik be. Ezen viszonyok között a miniszterelnök által kijelölt 2030-as stratégiai horizont egy reális minimumprogram.

Támogatná, hogy Gramscinak szobra legyen a parlamentben, egy köztéren, vagy mondjuk a Mathias Corvinus Collegium valamelyik épületében?

Nem. Ide az asztalomra viszont szeretnék egy bronz mellszobrot róla. Itt jól nézne ki, de hát mégiscsak egy olasz marxistáról, az Olasz Kommunista Párt egykori főtitkáráról, a L'Unità kommunista napilap névadó alapítójáról, a Komintern tagjáról van szó. Nem gondolom, hogy szobrot kellene neki állítanunk, nekünk Gramsci gondolatainak szerkezetére van szükségünk. Amikor elítélték, az ügyész azt mondta, hogy „ennek az agynak a működését húsz évre meg kell akadályoznunk”. Én azt mondom, hogy ennek az agynak a teljesítményét húsz évig kell használnunk.

Nem véletlenül hoztam szóba az MCC-t, amelynek értelmiségi világában Roger Scruton angol konzervatív filozófus áll a középpontban. A könyvében ön is idézte, hogy Scruton szerint Gramsci a fasiszta korporativizmust ültette át a saját nyelvére, majd „a baloldali programot kulturális forradalommá alakította, amihez nem kell erőszakot alkalmazni, s amelynek színtere az egyetem, a színház, az előadóterem és az iskola”. Hogy tud megférni egymás mellett a scrutonizmus és a gramsciánizmus a magyar jobboldali-konzervatív oldalon?

A magyar jobboldali-konzervatív oldal majd a kanonizációs viták során eldönti, hogy mit szeretne. Én csak azt tudom, hogy én mit akarok, és mit gondolok. Látom, hogy Magyarországon Scruton-reneszánsz van. Természetesen olvastam Scruton könyveit, amelyeknek nagyon sok értékes eleme akad. Mégis azt gondolom, és ezt korábban sokszor megfogalmaztam már, hogy az angolszász konzervativizmusnak a mérsékletből kiinduló, áthagyományozásokból építkező praxisa a kontinens, illetve Közép-Európa konzervatívjai, különösen a magyar konzervatívok számára kevésbé használható. Egyszerűen azért, mert minden népnek saját konzervativizmusa van, és a scrutoni egy angolszász, pontosabban brit, azon belül is tipikusan angol konzervativizmus. Mi azonban Közép-Európában élünk, és ahogy a mi konzervatív hagyományunk, ami gróf Dessewffy Aurélig, Asbóth Jánosig nyúlik vissza, nem biztos, hogy használható Albion viszonyaira, úgy az angolszász sem alkalmazható egészében a Kárpát-medencében. Inspirációs forrásként, példaként, működési módként persze igen. A magyar jobboldal egy politikai-kulturális törzsszövetség, amely különböző törzsekből áll.

Ugyanakkor a törzsszövetségen belül mindenkinek megvan a maga saját szállásterülete és jól megférünk egymással. Ahogy én látom, a scrutonizmus egy nemes hagyományú esztétikai tartalom. A gramsciánus felfogás viszont egy politikai-kulturális stratégia. A kettő nem konvergál. Scruton szerintem tévedett, amikor szimplán kritizálta a '68-asok gramsciánus stratégiáját – a kérdés ugyanis az, hogy mi miért nem csináljuk ugyanezt? Azért, mert Gramsci marxista volt, akkor jujj-fúj, nem szabad ránézni, hozzányúlni, nem szabad a módszerét használni? Miért nem? Akkor hogy fogunk győzni?

„A balliberális értelmiség osztályharca a kultúrharc”

Személyesen önnek mit jelent a kultúra?

A kultúra számomra történelmi feladat. A kultúrában az összetartó erőt és a kollektív cselekvés konszenzuális alapját látom.

A kultúra nem cél, hanem eszköz?

Nem, hogy nem puszta eszköz, de önmagában vett célnál is jóval több, mégpedig az emberi közösség anyagi, szellemi valósága. Sok kritikát olvastam magamról, mondván, nekem nincs kulturális élményem. Az a nézet valójában egy elitista felfogás, hogy nagybetűs kultúra csak a szépirodalom, a magas művészet és a galériák látogatása lehet. A kultúra ennél sokkal több, mélyebb és szélesebb jelentést hordoz.

Hisz abban, hogy egy demokráciában az egyénnek joga van megválasztani, milyen kulturális és szellemi élménnyel gazdagítsa önmagát?

Hogyne, még szép!

Van tehát a gramsciánus elmélet és van a gyakorlat. Az elmélet az, hogy a politikai hegemóniához kulturális hegemónia kell. A gyakorlat az, hogy a kulturális és oktatási intézményeket meg kell szállni, modellváltásra van szükség az egyetemi világban, le kell törni a pedagógusok elégedetlenségét, le kell uralni a könyvkiadást és le kell fóliázni a kulturális hegemónia kiépítését zavaró könyveket?

A balliberális oldalnak ezek a legérzékenyebb pontjai, azért, mert a politika és a gazdaság már kihullott a kezükből. Maradt a kultúra, és ezért a kulturális terrénumon vívnak utóvédharcokat. Minden olyan változásra feltűnő érzékenységgel reagálnak, amely valamilyen szempontból egyensúlyt teremtene. Azért félnek az egyensúlyteremtéstől, mert mi a jobboldalon szellemileg jobbak vagyunk náluk. Erre mondtam, hogy a kulturális hegemónia szerkezete megváltozott, anyagi vagy strukturális értelemben közel fele-fele most az állás, de a tehetség és a szorgalom tekintetében már a mi oldalunkra billen a mérleg. Az, hogy az MCC felvásárolta a Librit, egy évek óta érlelődő, szimpla piaci folyamat volt. Egy üzleti tranzakcióról van szó, amit nagyon üdvözlök.

Nem kulturális hadviselésről van szó?

Örülök neki, ha a jobboldali–konzervatív oldal a könyvkiadást, a könyveken keresztüli tudástermelést komolyabban veszi. A rendszerváltoztatáskor úgy indultunk, hogy az összes könyvkiadó, aztán a könyvterjesztő hálózatok is külföldi vagy balliberális kézben voltak. Most akkor miért ne lehetne jobboldali kézben egy könyvterjesztő és kiadóvállalat?

De a jobboldal nem kétharmadot akar a könyvterjesztésben, csak annak a felét, de már ezt se lehet, miközben nem politikai döntés született, hanem üzleti. Azzal, hogy a jobboldal kulturálisan aktív, nyílt idegvégződést talált el a balliberális oldalon. Az egyetemek átstrukturálása, az SZFE, az MTA átalakulása, a CEU-val kapcsolatban előforduló kérdések, mind-mind kulturális ügyként éleződnek ki odaát, hiszen a balliberális értelmiség osztályharca a kultúrharc. Folyamatosan kultúrharcolnak, a jobboldal pedig semmi mást nem csinál, mint a magyar nemzeti kultúráért folytatja a küzdelmet. Ezt a balliberális erők nagyon érzékenyen és rossz néven veszik.

Beszédében a miniszterelnök felhívta a figyelmet Gramscira, akinek átbeszéltük a téziseit, továbbá a Kulturális hadviselésben bárki számára hozzáférhető módon összefoglalta a gondolatait. Nem tart attól, hogy az ellenzék eszközként alkalmazhatja a gramsciánizmust a jobboldali-konzervatív oldal ellen, akár a könyvét is receptként használva?

Nem, szerintem évtizedekig nem kell attól tartani, hogy a balliberális oldal elkezdi használni az agyát. Döbbenetesen rossz állapotban van a baloldali–liberális intellektuális élet, egy-két értékes, kritikai inspirációra ösztönző balos kivételtől eltekintve, mint a már említett Kiss Viktor, vagy Gagyi Ágnes, Éber Márk Áron és Pogátsa Zoltán. Ám az ő megállapításaik, gondolataik egyáltalán nem jelennek meg a baloldali pártpolitikában. A szellemi tudást termelő munka lehanyatlott a balliberális oldalon, de ez nem jelenti azt, hogy mi innentől kezdve csak üljünk a babérjainkon, ellenkezőleg.

„Nem szeretem magamat pozicionálni”

Szokott tanácsokat adni Orbán Viktornak?

Nem.

A Tranziton sem beszéltek?

A beszéd után kijött, végigjárta az expót, találkoztunk, kezet fogtunk, és azt mondtam neki, hogy f*sza beszéd volt.

Tud róla, hogy olvasta-e a könyveit a miniszterelnök?

Minden ilyen kérdés-válasz a válaszadó fontosságát sugallhatja, amit szeretnék kerülni, nem szeretem magamat pozicionálni, nem vagyok tanácsadó, valószínűleg nem is vagyok rá alkalmas. Szellemi feladataim vannak, amiket nagyrészt a saját munkáimon, könyveken és a Kommentár folyóiraton keresztül fejtek ki. Az értelmiségi hübrisznek még az árnyékát is igyekszem elkerülni.

Elégedett a pozíciójával?

Elégedett vagyok. Családilag, munkahelyileg, közösségileg is nagyon jó és boldog életem van. Hálát adok ezért Istennek.

Az előbbieket azért kérdeztem, mert nevezték már az Orbán-rendszer főideológusának, legutóbb egy véleménycikkben pedig olyan „két lábon járó posztfasizmusnak”, akinek téziseit idézve hirdetett programot a miniszterelnök. Mi a válasza erre?

Szabó Tibor Benjámin írta ezt rólam, aki nem mellesleg a Libri versenytársának, a Lírának a kereskedelmi vezetője, és szintén nem mellesleg Szabó Szabolcs momentumos képviselő testvérbátyja. Retorikai fogásnak tartom, amivel nincs bajom, mert vita van közöttünk, de túlértékel, és azt nem szeretem. A többit sem, hogy én lennék a NER főideológusa, vagy „Orbán Viktor modern Savonarolája”, és más efféle baromságok.

Néhányat ezek közül a Kulturális hadviselés borítóján is feltüntetett. Rosszul gondoltam, hogy hízelgőnek tartja a kapott jelzőket, amelyekkel illetik, hovatovább támadják?

Annak biztos hízelgő lenne, aki elhiszi ezeket az állításokat, de én nem adok hitelt nekik, inkább harcra késztetőnek tartom őket. Konfrontatív gondolkodású ember vagyok, ezért nem lepődöm meg az ilyen támadásokon, de hübriszt nem okoznak bennem. Ha meg azt okoznának, akkor a feleségem úgyis rám szólna.

(Borítókép: Békés Márton. Fotó: Németh Kata / Index)