Nagy Elek: Orbán Viktor nagyon komoly érdekeket sért Magyarországért, és ezt ő is tudja

Az erdélyi származású nagyvállalkozóval mások mellett arra is kitértünk,

• hogyan élte túl a történelem viharait az idén 250 éves BÁV;
• mi a zálogpiac, illetve a műkincs-kereskedelem rövidebb és hosszabb távú jövője;
• mi döntheti el a magyar és a román gazdaság versenyfutását;
• szükség van-e Mészáros Lőrincekre, Szíjj Lászlókra, Garancsi Istvánokra;
• mennyire vagyunk ráutalva az uniós forrásokra;
• kinek van igaza a kormány és a jegybank vitájában;
• mi Orbán Viktor szerepe az európai politikában;
• milliárdosként mit gondol a gazdagok toplistáiról;
• mi volt a kulcsa a Vegyépszer-sztorinak és az autópálya-építéseknek;
• hogyan szervezte újjá cégbirodalmát;
• milyen tervei vannak az ingatlanfejlesztésben és -hasznosításban;
• mi a célja a pénzverde ikonikus épületének hasznosításával;
• mi a véleménye a taxispiacon érzékelhető forrongásokról;
• a BKIK elnökeként mit gondol Parragh Lászlóról, az országos kamarai elnökről;
• végül pedig mit tanácsol a mai 30-as, 40-es vállalkozói generációnak.

Zálog és műkincs – múlt, jelen, jövő

A 250 éves BÁV a legrégebbi jogfolytonosan működő magyar vállalat. Ehhez képest a 2020-as évek „pandémiás-háborús” szemüvegén át egy-két évre tervezni is nagy bátorság. Van ma még remény korszakokon átívelő hazai cégek születésére?

Ha minden igaz, Japánban tartják számon a világ legrégebbi, ma is működő, a VI. században alapított cégét. Hozzájuk képest ha nem is csecsemők, de legalábbis diákok vagyunk. Ezzel együtt figyelemre méltó, hogy nyolc-tíz emberöltő óta létezik a BÁV, születési nevén Magyar Királyi Zálogház, szinte beleborzong az ember, hogy az alapító oklevelet még Mária Terézia szignózta. Az elmúlt 250 évben a történelem viharain keresztül is meg tudott maradni ez a vállalat, ezért ha valaki azt mondja nekem, ma nehéz tervezni, máris visszakérdezek: miért, régen könnyebb volt? A zálogházat az a társadalmi igény hívta életre, hogy le kellett törni az ókor óta létező, a 18. században tobzódó uzsorakamatot. A képlet az 1773-as indulástól egyszerűnek tűnt, kincstári finanszírozással kaptak segítséget a szegényebb rétegek, relatíve alacsony, 5-6 százalékos kamatra, a futamidő pedig egy év és hat hét volt. A BÁV ezzel az első igazán komoly pénzügyi intézménnyé vált, egyeduralkodóként a magyar piacon, míg a 19. század közepén meg nem jelentek a bankok. A zálogház állta a sarat, aztán jött a világháború, Trianon, a trauma, de mindig volt tovább. A nehéz helyzetből az újító szándék mutatott kiutat: ha már annyi arany, ékszer ragadt bent, kezdjünk vele valamit: akadtak piaci beszerzések is, de eleinte főként a visszamaradt árukra támaszkodva indultak meg az árverések, az aukciók, ami nagyon gyorsan komoly üzletággá fejlődött és megszaporodtak a beadások is. Mondanom sem kell, hogy a szocializmus szinte mindent eltörölt, alig maradt pár zálogüzlet, mint „polgári csökevény”. Újabb sorsfordító pontként az 1989–1990-es rendszerváltoztatásra tekinthetünk.

Amióta a BÁV a cégcsoportja része lett, milyen változásokon ment keresztül a zálog-, illetve műkereskedelmi piac? Ma milyen erők irányítják ezeket a szegmenseket?

A Magyar Fejlesztési Banktól vettük meg a társaságot 2002-ben. Sokat dolgoztunk azóta az elmúlt két évtizedben, hogy csökkentsük a szakadékot a „zacihoz” forduló, alapvetően szegényebb réteg és a társadalom műkereskedelemben érdekelt krémje között. A zászlóshajónak nevezhető Szent István körút–Falk Miksa utca sarkán levő üzletünk aukciósházként és galériaként működik BÁV Art néven. Ennek szellemiségében az alsó és a felső rétegek közti távolságot a művészet oldaláról közelítve próbáltuk csökkenteni, miközben a zálogfiókokat igyekeztünk a pénzügyi szolgáltatás irányába tolni. Végeredményben ma már nem egy stigma „zaciba” adni egy ékszert vagy egy műtárgyat, hiszen különböző élethelyzetek vannak, ugyanígy egy aukció sem az a közeg, amelynek egy átlagember nem mer a részévé válni, mert eltántorítja a csillogás. Ez a múlt, és hogy mit hoz a jövő? Ha 250 millió éve még dinoszauruszok éltek, mi miért ne tekintenénk előre „csak” újabb 250 évre? Ugye milyen relatív az idő múlása? Pedig ma már több mint 8 milliárdan élünk a Földön, úgy, hogy a 19. század elején alig 300 millióan voltunk. A 21. században pedig szédületes tempóban bővül a gazdaság, miközben Mária Terézia századában lényegében nulla volt a GDP-növekedés.

Kíváncsivá tett, hogy jutunk el a dinoszauruszoktól a BÁV megújulásáig!

Nekünk a siker és a túlélés zálogát kell megtalálnunk, amit mindig a vásárlói igények határoznak meg. Ez egy hagyományos szegmens, amelyben meghatározó a személyes kapcsolat és a készpénzhasználat, ugyanakkor itt is elkerülhetetlen a digitalizáció. Míg öt-hat éve a magyar lakosság 25 százalékának nem volt bankszámlája, addig ez az arány Angliában már akkor is mindössze 1 százalék volt, igaz, azóta itthon is feleennyi ember maradt, aki ne lenne bekötve valamelyik pénzintézethez. Ma már az nem hír, hogy mindenkinek mobiltelefonja van, a nagymamának is, hiszen a borravalót is kártyával adjuk, lassan a bolhapiacon is csak kártyával lehet fizetni. De a fizikai boltok jelentősége egy ideig még biztosan megmarad, hiszen az idősebb generáció tagjai ugyanúgy be szeretnek menni az üzletbe, a fiatalabbak viszont már kevésbé. A fokozatos virtuális térbe költözéssel együtt az is változik, hogy már nem csak ékszer lehet a zálogba adás alapja, szélesedik a paletta, kézizálogot lehet adni egy autóra, egy mobilra vagy egy tabletre, de akár egy Gucci táskára, netán egy Stradivari hegedűre is. Hamarosan a mindennapi rutin részévé válhat, hogy a zálogtárgyat az applikáción keresztül kínáljuk fel, kapunk egy ajánlatot, elfogadjuk, és már jön is egy futár. Ugyanígy idővel akár nagy értékű festményt is vehetünk, mind gyakoribbá válnak az online árverések, de rövid távon biztosan hangsúlyos marad még a fizikai jelenlét.

Kell-e nekünk nemzeti tőkésosztály? 

Erdélyi gyökerekkel bír, Kolozsváron született. Sokak szerint nem az a kérdés, utolérjük-e Ausztriát, hanem az, hogy magunk mögött tartjuk-e Romániát. A vásárlóerő-paritáson mért GDP-ben már előzött is a keleti szomszéd. Hogy látja a két ország fejlődési ívét?

A közel ötven év kommunizmus bennünket vágott agyon, nem Ausztriát. 1938-ban a magyar egy főre eső GDP az osztrák 90 százaléka volt, 1990-ben viszont már hétszeres volt a különbség a sógorok javára. Innen szép nyerni. A román fejlődés rendkívül látványos, de nagy kérdés, ki hová jut a következő 20-30 évben. Ebben mi előnyben vagyunk, mert a gazdaság szerkezete, illetve a stratégiai ágazatok tulajdoni szerkezete egyre egészségesebbnek mondható. A kapitalizmusnak megvannak az előnyei, hátrányai, de jobbat még nem találtak ki, ugyanakkor ne feledjük, az embereket nemcsak az érdekek vezérlik, hanem az érzelmek is. E kettő állandó ütközésének vagyunk a tanúi. Míg nyugaton van egy nagyon erős felső középosztály, amely mélyen kötődik a saját országához, addig nálunk ez az elmúlt 30 évben kezdett csak újra kialakulni.

Ha a jó magyar tulajdonú vállalatok még jobbak, azaz tőkeerősek, technológiailag fejlettek, exportképesek lesznek, akkor oda kell nekik adni a támogatást, hogy még jobban erősödjenek, hiszen a fejlődésükkel az ország versenyképességét is növelik. Ez a koncepcióbeli különbség eldöntheti a két ország közti versenyt.

Amiről beszél, az felvet egy másik kérdést: ezek szerint a nemzeti tőkésosztály építése a kulcs. A Mészáros Lőrincek, Szíjj Lászlók, Garancsi Istvánok mégis milyen kockázatokat segítenek elkerülni?

A minden idők leggazdagabbjának számító amerikai milliárdos, John D. Rockefeller mondása nem véletlenül vált szállóigévé: csak az első milliómról ne kérdezzenek! De vehetünk példának egy gazdag brit polgári családot is. Ha megnézzük, mivel alapozták meg a felmenők a vagyonukat, kiderül, hogy gyarmatosítással, rabszolga-kereskedelemmel. És ez nem csak a brit családokra érvényes. Akkoriban ez természetes volt, és aki ez ellen szólt, az volt a renegát. Magyarországon szinte mindenkinek 1990 után kellett megszereznie azt a bizonyos első milliót. Az aktuális hazai helyzetet valóban lehet kritizálni, helyes, nem helyes, de sokkal fontosabb azt történelmi távlatban vizsgálni. Harminc év múlva már többnyire az utódaink kezében lesz a jövő, köztük akár az említett urak leszármazottjaival. Ha addigra megalapozódik egy olyan komoly vagyon, ami itt van, és itt is marad az országban, mert az adott családoknak és a hozzájuk kapcsolódó cégcsoportoknak itt vannak a gyökerei, az hosszú távon a nemzet érdekeit szolgálja. Sokkal jobban örülnék persze, ha emögött nemzeti konszenzus, közös politikai akarat állna, de ha nem megy, az ország jövőjét tekintve szinte mindegy, hogy ezt a jobb-, a közép- vagy a baloldal valósítja meg. A külföldi tőke ugyanis oda megy, ahol a legjobban érzi magát, egyszer jön, máskor megy, nem lehetünk teljes egészében kitéve külföldi befektetési döntések szeszélyeinek.

Tapasztalt üzletemberként hogy látja, ezeket a befektetéseket még ma is az olcsó munkaerő és az adókedvezmény mozdítja elő, vagy motiválja más is az invesztorokat?

Beszélhetünk kiemelkedő mérnöki tudásról vagy érdemi kutatás-fejlesztési potenciálról, de az ön által említett tényezők még ma is perdöntőek. A versenyképes üzleti környezet aduász a kezünkben, nem véletlen például, hogy a magyar kormány nagyon hosszú ideig ellenállt a globális minimumadónak is. Van kb. egymillió vállalkozás ma Magyarországon, s a kompromisszum, amit a kormány elért, várhatóan ebből csak két-háromezret érint kicsit negatívan, azok viszont a gazdaság gerincét adják: nagyok, erősek, itt termelnek, gyártanak, szolgáltatnak, hálózattal rendelkeznek. Focihasonlattal élve, egy jól lejátszott meccs eredménye, hogy bekerült a minimumadóba a társasági mellett a helyi iparűzési adó is, ezzel minimálissá téve a többlet terhet még ezen nagyok számára is. Ha emiatt Magyarország már megint fekete bárány lesz, akkor ezt vállalni kell.

Uniós forrásokra várva, inflációval küzdve

Magyarország kelet és nyugat között betöltött hídszerepe mennyire tartható fenn? Gyakran tolódnak az arányok, cserélődnek körülöttünk a szövetségesek. Ráadásul az EU-val állandó harcban állunk, még a nekünk járó uniós forrásokat is kockáztatva. Hol van a helyünk ma a világban?

Ilyen komplex külpolitikai, külgazdasági helyzet régen volt, talán még a világháborúk előtt vagy közben sem. Ma a világban az értékek harca folyik. A kereszténységen belül a konzervatív és a liberális értékek harca, globálisan pedig a muzulmán és a keresztény ellentét sző át mindent. Erdélyi gyökerekkel rendelkezem, számomra a hagyományok rendkívül fontosak. Úgy nőttem fel, hogy az utcán szinte mindennap megszóltak, miért beszélek magyarul. Ha nincsenek ott mögöttem szüleim és az iskola, lehet, hogy elbukom. De olyan erőt, stabil értékeket kaptam, amiből meg tudtam erősödni. Jól tudom, mit jelent kisebbségben lenni, amit mi átéltünk Nicolae Ceausescu alatt, azt a ma politikai aktivistái el sem tudják képzelni. Magyarország az elmúlt 10-12 évet rendkívül sikeresen abszolválta, szemmel látható fejlődésen ment át. Ezzel párhuzamosan Orbán Viktor víziója komoly kockázatot jelent a nyugati gazdasági érdekekre. Ott van például a bankadó: az EU egészét tekintve gyakran marginális, mit tesz vagy nem tesz egy alig tízmilliós ország, de ha olyan állami intézkedéssel rukkol elő a magyar miniszterelnök, amire esetleg ráharaphat Szlovákia, Csehország, Lengyelország vagy éppen Románia, az már EU-s szemüvegen át is látható veszélyforrás.

Nagyon komoly érdekköröket sért Orbán Viktor, amikor Magyarországért „kiénekel” az uniós kórusból, hogy elérje a céljait,  ezzel ő nyilván tisztában van. Ugyanakkor eközben az ellenlábasai súlyosan sértik Magyarország érdekeit, amivel pedig ők vannak tisztában. De azért én látok egy markáns különbséget a két viselkedésmód között: a magyar miniszterelnök alapvetően valamiért, pontosan az ország érdekében kívánja az akaratát érvényesíteni, az ellenlábasai pedig valami ellenében, hogy megakadályozzák őt. Márpedig, ha valakinek van egy hosszútávú víziója, ami eddig bevált, azt célszerű folytatni. Sokszor nehéz elsőre megítélni, az adott taktikai lépés helyes-e, gyakran még azok is csak utólag okosak, akik ott vannak a tűz közelében. A hídszerep megítélését illetően elég a térképre nézni. Kicsi, nyitott gazdaságként a geopolitikai szereposztásban ezt kaptuk. És ha már ezt kaptuk, akkor használjuk ki. Ami az uniós helyreállítási forrásokat illeti, közel 6 milliárd euróra nem lehet csak úgy legyinteni, hiszen lenne helye bőven. De ha arra gondolunk, hogy a tavaly kezdődött energiaválság finanszírozása a hétéves uniós ciklusban hozzáférhető, említett támogatások akár dupláját emésztheti fel egyetlen esztendő alatt, máris más a leányzó fekvése.

Éppen itt zárul be a kör: a nemzetközi tőke beáramlása csak akkor nem tesz sérülékennyé, ha már a hazai tulajdon is meghatározó a gazdasági szerkezetben. Kellenek az ellensúlyok, az érdekütköztetések.

Az elmúlt időszak másról sem szól, mint a drámaian elszálló árakról és a devizapiac szédítő volatilitásáról. A forint árfolyama valamelyest stabilizálódott, az „Európa-bajnok infláció” viszont még ha olvad is, velünk van. Ön szerint a monetáris vagy a fiskális felelősség a nagyobb a drágulás mögött? Vagyis a jegybank vagy a kormány inkább a „meztelen császár”?

Ha onnan nézem, hogy a Magyar Nemzeti Bank felelőssége az árstabilitás mellett a forint védelme, akkor egyszerű a képlet. De valójában sohasem csak az egyiken vagy a másikon múlik, az igazság valahol mindig középen van. Mindkét félnek megvannak a maga eszközei, ha jó az együttműködés, a válságkezelés is hatékony, a kapcsolat minősége viszont úgy tűnik, az utóbbi időszakban már nem olyan volt, mint korábban. A kormány játéktere eleve nagyobb, mint a jegybanké, ha krízis van, akkor pedig még inkább felértékelődik a szerepe. Lehet vitatkozni azon, helyes volt-e, hogy a mostani válság előtti időszakban igen nagy mennyiségű friss forrás került a magyar gazdaság vérkeringésébe, de mit mondjunk akkor Amerikára, ahol gondolnak egyet, és bekapcsolják a pénznyomdát. Biztosan lehetett volna jobban csinálni, valahol ma isszuk meg a korábbi dinamikus növekedés levét. A klasszikus vicc jut eszembe, senki sem lehet olyan okos előre, mint az anyósa utólag. Kétségtelenül ára volt a fellendülésnek, de ha visszaszorítjuk az inflációt 5-6 százalékra, a jövő év elejétől pozitív mérleggel mehetünk tovább, és akkor nyugodtan mondhatjuk, megérte. 

70,5 milliárd lett, maradhat? 

A 100 leggazdagabb magyar 2023-ban megjelent listája szerint 70,5 milliárd forintos vagyonával Magyarország 24. legtehetősebb embere. Reális az összeg és a helyezés? Hogyan tekint az efféle rangsorokra?

Eleinte nagyon szerettem volna kimaradni, merthogy a kezdetek óta szerepelek ezeken a listákon. Ma már inkább azt mondom, ez a műfaj is hozzájárul ahhoz, hogy átmenjen a társadalmi üzenet: van egy tőkés réteg, amelynek a tagjai a gazdasági magántulajdon meghatározó részét birtokolják, de amikor kell, az ország érdekében cselekednek. Ami az összeget és a helyezést illeti, ez nem készpénzállomány, hanem vagyonbecslés, ami mögött jellemzően az egyes érdekeltségek könyv szerinti eszközértéke áll. Más jönne ki, ha például EBITDA-t, vagyis a kamat-, adófizetés és amortizáció előtti eredményt vennék alapul, vagy akár a piaci eszközértéket. A módszertan függvényében lehet akár 30-40 százalékkal több vagy kevesebb is, de túl sok minden nem múlik rajta.

Mi volt a kitörési pont a vállalkozói karrierjében? A legtöbben alighanem a Vegyépszer és a 2000-es évek eleji autópálya-építések idején ismerték meg a nevét.

Vannak mérföldköveim, az első ilyen a privatizációban való részvétel 1994 és 1997 között, amikor beszálltam itt-ott résztulajdonokkal. Ezekben az időkben került hozzám a személyszállítási piacon azóta is meghatározó Főtaxi, a Vegyépszer, illetve a szabadpiacon vásárolt Inforg, ami mára egy nagy ingatlanbirodalom ékköve lett. A '90-es években alapoztam meg a vagyonomat annak ellenére is, hogy a 2000-es évek elején megnyertük az autópálya-projektet konzorciumban a Betonúttal és a Ganz Acéllal. De a 2002-es kormányváltás is mérföldkő volt, amikor sikerült megtartani az addig megszerzett pozíciókat, így folytatni a sztrádaépítéseket is. A 2008-2009-es válság is sorsfordító volt, hiszen pillanatok alatt a felére csökkent az építőipari kibocsátás, és az addig jól menő cég egy-másfél év alatt masszív veszteséget halmozott fel.

Ezzel törvényszerűvé is vált a Vegyépszer 2011-es csődje, és az összesen mintegy 20 milliárdos bukás is. Ez nemcsak anyagilag, emberileg is nagyon megviselt, hiszen bár mi szenvedtük el messze a legnagyobb veszteséget, nem egy alvállalkozónk került nagyon nehéz helyzetbe. Végül sikerült olyan csődegyezséget elérni, amit a bankok és a hitelezők többsége is elfogadott. Azt azért sikerként éltem meg, hogy a kisvállalkozó partnereinknek sikerült legalább 50 százalékot visszafizetni, miközben egy felszámolás esetén a megtérülés általában 1 százalék alatt van. A bankok 44 milliárd forintos garanciaállományából pedig végül egy fillért sem hívtak le, mára ezt sikerült nullára ledolgozni, azaz érdemes volt bízni bennünk. Ezután úgy döntöttem, hátralépek az építőiparból, a cégcsoportot pedig átszerveztem.

Lexholding néven egyesítette az érdekeltségeit, amelyek közül továbbra is meghatározó az ingatlanüzemeltetési és -hasznosítási üzletág, az Inforg Zrt. tevékenysége. Hol tart most, és milyen további tervei vannak az ingatlanpiacon?

Nem kevesebb mint 250 ezer négyzetméternyi ingatlanról beszélünk, amelyek piaci értéke mintegy 70-80 milliárd forintot tesz ki. Alapvetően „B” kategóriás ingatlanjaink vannak; irodák, kereskedelmi üzletek, logisztikai központok, illetve lakóingatlanok. Ez egy szabad szemmel jól látható portfólió. Miután „összelapátoltuk” 12 cég ingatlanjait, egy komoly, működő ingatlanhasznosító társasággá kell formálnunk. Ehhez olyan vezetés és világos koncepció kell, ami ívet adhat a következő három-öt évnek. Optimalizáljuk a működést, ami ma már elképzelhetetlen energiahatékonyságot célzó beruházások nélkül. Ahogy jövünk kifelé a válságból, úgy kell rajtra készen álljunk a további fejlesztési projektekkel.

Ikonikus eleme az ingatlan-portfóliójának a pénzverde. Hogyan hasznosítják?

Öthektáros terület a Népligetnél, óriási fejlesztési potenciállal. Időközben megépült vele szemben, az Üllői út túloldalán a Groupama Aréna, mellette pedig a Telekom-székház, a repülőtérről megérkezve ez a városrész lehetne Budapest kapuja. Mivel ehhez minden feltétel adott, most azon dolgozunk, hogy rozsdaövezetté nyilváníttassuk a területet. Ha ez a minősítés megvan, a tervek szálloda-, iroda- és lakásépítésről szólhatnak, ez lehet a három fő funkció, egészséges mértékben kereskedelmi egységekkel fűszerezve. Nagyon zöld, A+ kategóriás irodaházakat szeretnénk, ami 21. századi, ideális központja lehet több fontos cégnek ennél a kiemelt közlekedési csomópontnál.

Már érintőlegesen említettük, a Főtaxi-csoport is az öné. Milyenek a kilátások a személyszállítási piacon? Az utóbbi hónapok másról sem szóltak, minthogy a hagyományos taxitársaságok tengelyt akasztanak a Bolttal. A szolgáltatás színvonalában képesek tartani velük a lépést?

Emlékezzünk a Magyarországról 2016-ban kivonult Uber esetére: a lakosság számára szuper volt, egy gombnyomás az applikációban, a fuvar pedig a piaci ár feléért, legfeljebb kétharmadáért érkezett. Csak éppen, ha egy uberes karambolozott és megsérült az utas, akkor nem volt megfelelő biztosítása, nem egy, nem két ilyen eset volt. Ezek a helyenként szabálytalanul közlekedő sofőrök ráadásul egyáltalán nem fizettek adót, versenyhátrányba hozva a taxisokat, jogosan kivívva azok haragját. Hasonló feltételekkel az Uber is maradhatott volna a magyar piacon, de abból már köszönte, akkor nem kért a cég. A korrektség kedvéért meg kell jegyeznem, azóta az Uber stratégiát váltott, és nagyon nagy hangsúlyt helyez az adott országban érvényes szabályozási környezet betartására. Nem véletlenül van jelen jó pár EU-s országban. Az applikáció-alapú személyszállítás egyébként nem egy különleges, szofisztikált manőver. Igaz, vannak olyan finomságok amire se a Bolt, se a Főtaxi appja nem képes tökéletesen, például méterre lekövetni az utas mozgását, ha épp egy kicsit eltávolodott időközben a rendelési koordinátáktól. Az Uberé ezt tudja. Bár mindkét cégnél több mint másfél ezer taxi van, sokan nincsenek tisztában azzal, hogy nekünk is van applikációnk, ezen bizony dolgoznunk kell. De a fő baj mégis az volt az anno Taxify néven érkezett riválisnál az első pillanattól, hogy a magyar érdekeltsége szolgáltat, miközben az észt anyacég számláz közvetlenül a taxisnak, mégpedig áfamentesen, úgy, hogy a taxisnak kellett volna az áfát befizetnie, amiről neki persze fogalma sem volt. Mostanában kapják emiatt a többmilliós bírságot a NAV-tól a Bolt-taxisok.

Ez nagyjából ugyanakkora összeg havonta a két cégnél, igen ám, de a hónap végén az áfát csak mi fizetjük meg, a Bolt nem. Ha netán nem kell nekünk sem áfát fizetni, mi is tudunk milliárdos nyereségeket produkálni. Egyébként az induláskor ez nagyon nagy előnyt jelentett nekik, hiszen azonnal jött a többletprofit, amire égető szükségük volt a növekedéshez.

Egyes források szerint amiatt is emelték fel hangjukat, mert a Bolt lett például a Hungaroring hivatalos taxitársasága, a Főtaxi pedig attól tart, veszélybe kerülhetnek a reptéri fuvarok is. Az utóbbiak a bevétel mekkora hányadát adják?

Durván a 15-20 százalékát. Valóban fontos a reptér, nem pusztán a forgalom, hanem a presztízs miatt is. A hazai intézmények többségét a Főtaxi szolgálja ki. Ez köszönhető annak, hogy van diszpécser-szolgálatunk, ami a jogszabály szerint kötelező, de a Boltnak csak elméletileg van, operatív értelemben, gyakorlatilag viszont nincs. Pedig az ügyfelek jelentős részének még ma is fontos, hogy szükség esetén elérje telefonon a taxitársaságot. Mi a megoldás, mi is csináljunk egy céget Észtországban? Vagy inkább versenyezzünk egyenlő feltételek mentén? 

Nincs közös nevező a Parragh vezette MKIK-val

Csaknem két évtized után tért vissza a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarához (BKIK), annak elnökeként. Mit tehet a fővárosi vállalkozókért a BKIK, mi volt az eddigi legnagyobb kihívás, amivel ebben a minőségében szembesült? Hogy alakul az MKIK–BKIK-viszony?

Amikor 2018-ban elvállaltam, négy éven belül az ötödik elnökként léptem a színre nagy viharok után, akik pedig unszoltak, a stabilitást várták tőlem. Végül is igent mondtam. Viszont ha elvállalok egy feladatot, akkor azt komolyan is veszem. Rögtön az elején készíttettünk egy kutatást. Onnan indultunk, hogy az akkor legkevésbé kedvelt gázszolgáltatónál csak a budapesti kamara volt kevésbé kedvelt intézmény. A harmadik év végére jutottunk el oda, hogy a reálgazdasági szereplők, kicsik és nagyok többségében, mára túlnyomó többségében elismerték: amit mi csinálunk, az valóban a vállalkozók érdekeit szolgálja. A vállalkozók igényei mentén haladtunk, feltérképezve kinek mi a problémája, ki mit szeretne. Eddig jellemzően a kis- és középvállalkozások igényeire fókuszáltunk, a Covid bekövetkeztével komoly elemző munkát végeztünk, a javaslataink egy része bekerült a kormányzati intézkedések közé is. Az ebbéli tevékenységünket legutoljára éppen Varga Mihály pénzügyminiszter úr ismerte el, a víz felszínére, sőt fölé hoztuk a BKIK-t. A kkv-k hiteles képviselete mellett félévkor elindítottunk egy exkluzív Nagyvállalati Klubot, amelyen kizárólag első számú vezetők képviseltethetik magukat. A rendezvényeinkre kerekasztal-beszélgetés formájában meghatározó gazdasági szereplőket hívunk meg. Ez lehetőséget nyújt közvetlenül csatornázni a véleményeket a döntéshozók felé, egyúttal nagyszerű kapcsolatépítési alkalom is.

Több mint 300 ezer tagunk van, akiket összefogunk, egyre hatékonyabban képviselünk. Ami viszont kudarc: nem tudunk közös nevezőre jutni az országos kamarával.

Név szerint Parragh Lászlóval? Miért?

Neki egészen más az irányítási koncepciója, a vezetési stílusa. Mi nyitottak vagyunk, konzultatívak, az egyszemélyi, kizárólagosságra törekvő vezetés helyett az erős csapatban hiszünk, amit tükröz a kamaránk tevékenysége is. Közösen gondolkodunk, dolgozunk, mindenkinek megvan a feladata. Mi megkérdezzük a vállalkozásokat, ezzel szemben az MKIK-ra sokkal inkább az autoriter irányítás a jellemző.

Ha arra is „unszolnák”, az MKIK elnöki székét is megcélozná?

Mi elsősorban változást szeretnénk, személy szerint én mindenkit jó szívvel támogatnék, aki egy nyitott, együttműködésen alapuló kamarát működtetne, valódi kérdésekre valódi válaszokat adva. Ha ehhez én kellek, végső soron attól sem feltétlenül zárkózom el, de ez számomra nem személyes ügy.

(Borítókép: Nagy Elek. Fotó: Szollár Zsófi / Index)