Orbán Balázs: Magyarország nem kerékkötő, hanem kulcsállam

A 2020-ban kiadott A magyar stratégiai gondolkodás egyszeregye után Huszárvágás – A konnektivitás magyar stratégiája címmel újabb könyve jelent meg december közepén Orbán Balázsnak, a miniszterelnök politikai igazgatójának. „2010 óta először írt napi szinten tűzközelben lévő, aktív kormányzati szereplő olyan nagyívű geopolitikai, külpolitikai és gazdasági víziót összefoglaló munkát, amely részletesen elemzi az átalakuló világrendet, a nemzetközi környezetet, elhelyezi benne Magyarországot, megfogalmazza a magyar érdekeket, hosszú távú stratégiai célokat és kitörési pontokat határoz meg. A Huszárvágás a magyar kormányzati elképzelések útmutatója és értelmező szótára: a betekintést és a megismerést segíti, de vitaindítónak is alkalmas kézikönyv” – írtuk a Huszárvágást bemutató cikkünkben.

Orbán Balázs könyvének kiindulási pontja, hogy visszatérőben a hidegháborús logika, a nyugati világ blokkosodásra készül, bár ez valójában nem érdeke sem az Egyesült Államoknak, sem Európának. A szakirodalomra hivatkozva öt forgatókönyvet ismertetett a következő világrend természetére vonatkozóan, amelyek mindegyike magában hordozza a blokkosodás veszélyének valamilyen formáját. Magyarországnak alkalmazkodnia kell a változásokhoz; a politikai igazgató szerint az ország előtt álló feladat egy huszárvágást követel meg, egy kulcsállam testtartását kell felvennie a regionális középhatalmi státuszhoz, továbbá tizenkét pontban foglalta össze a konnektivitás magyar stratégiáját. Ezek közül az egyik, hogy Magyarországnak ki kell vennie a részét a régió megszervezéséből: meghatározó szereplőként alakítsa a térség jövőjét, működjön közre a meghatározó tervek kialakításában. Orbán Balázs könyvéből az is kiderült, hogy mit tanulhatunk János vitéz példájából.

Az Indexnek adott interjúban a miniszterelnök politikai igazgatója többek között arról beszélt:

• miért heccelik egymást a kormányzaton belül;
• a kormány milyen huszárvágásszerű mozdulatokat hajtott végre a külpolitikában;
• mennyire fontos a kompromisszumkészség;
• miért nem tudott a kormány szimbolikus gesztust tenni Ukrajnának;
• milyen stratégiát kínálnak az amerikaiak a térségünknek;
• Magyarország miért nem kompország;
• miről szól a nindzsakormányzás, és mit mutatnak a huszárok.

A Huszárvágás című könyv jól átgondolt célokat és kidolgozott stratégiát kínál Magyarország számára. Ön az író, de a könyvben sok olyan gondolat olvasható, amit már Orbán Viktortól is hallhattunk. Ki a stratégiaalkotó, ön vagy a miniszterelnök?

Természetesen a miniszterelnök. Az Alaptörvény szerint is ő határozza meg a kormány általános politikáját. A politikai igazgatónak pedig az a feladata, hogy tanácsokkal segítse, és összefogja a kormányzati stratégiai gondolkodással kapcsolatos munkát.

A könyvbemutatón azt mondta, hogy egy évig dolgozott a Huszárvágáson. Orbán Viktor részt vett az alkotás folyamatában? Van olyan része a könyvnek, amit a miniszterelnök inspirált, vagy konkrétan ő sugallt?

Ahogy az előszóban írtam, a miniszterelnökkel töltött napok mindegyike izgalmas, mert ő a legnagyobb inspirátora és egyébként a legnagyobb kritikusa is az egész kormányzati rendszernek. Majdnem mindennap van egy beszélgetésünk valamilyen mély filozófiai, történelmi vagy politikai témáról. Ezek a beszélgetések nyilván átsejlenek a könyvön, de azért jól néznénk ki, ha a miniszterelnöki teendői mellett a napi könyvírási munkába is megpróbáltam volna bevonni.

De ha jól értem, akkor ezek a beszélgetések alapozták meg a Huszárvágást.

Az elmúlt másfél év során egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a veszélyek korába lépve olyan konfliktusok és átalakulások zajlanak a mélyben, amelyek sokáig nem voltak láthatóak vagy érezhetőek a világpolitika felszínén. Most azonban minden egyszerre bukik ki, és a napi politikai működésnek is a meghatározó elemévé válik a világ átalakulása. A kihívásokra nekünk, magyaroknak az elsők között kell reagálnunk, illetve jó válaszokat kell adnunk. Sok kiváló emberrel, elemzővel, tanácsadóval, tudóssal – külföldiekkel és magyarokkal egyaránt – beszélgettünk többféle összetételben arról, hogy a világ átalakulására mi lehet az a magyar válasz, amely sikeres országgá tesz minket. Fontosnak gondolom, hogy bár a könyv mondanivalóját természetesen lehet szakmai alapon kritizálni, de azt nem lehet állítani, hogy az érvrendszer légvárakból épülne fel. Nem véletlen a könyv végén található ötven oldal felhasznált szakirodalom sem. Nagyon komoly akadémiai, kutatói, elemzői megalapozása van tehát a Huszárvágásnak, és ez szerintem mindenkinek érdekes lehet, aki a geopolitika iránt érdeklődik.

Orbán Viktor mit szólt a kész könyvhöz?

A Mandinernek adott interjújában elmondta, hogy megkért rá, dolgozzam ki a Magyarországra szabott konnektivitáselméletet, Szijjártó Pétert pedig arra, hogy hajtsa végre azt. Azt is hozzátette, hogy mindketten remek munkát végeztünk. Nem igazán vagyok jó a kamarillapolitikában, de ebből arra következtetek, hogy nem elégedetlen a munkával.

„Ez egy elképesztő kihívás”

A Magyar Külügyi Intézet alapításának 50. évfordulója alkalmából rendezett konferencián Orbán Viktornak volt egy érdekes megjegyzése. Azt mondta, hogy a politikai igazgatói pozíciót „még senkinek sem sikerült egész pontosan meghatározni, hogy mégis micsoda”. Tavaly májusban, a választások után az ön feladatköreit is kormányrendelet részletezte. Mégis miért tette akkor ezt a homályos kijelentést a miniszterelnök?

A magyar kormányzati rendszer hagyományosan miniszterelnökből, miniszterekből és államtitkárokból áll, a politikai igazgatói pozíció nem volt ismert. De úgy gondoltuk, hogy egy ilyen szerepnek van létjogosultsága. A kormányzás napi szintű ágazatirányítási feladatai leterhelik a kormánytagokat, különösen olyan válságos időszakokban, amikor világjárvány vagy háború van. Kell egy ember, aki egy lépés távolságot tart: elemzések elkészítésével és nemzetközi kapcsolatépítéssel foglalkozik. Erre jött létre a politikai igazgatói pozíció.

Ez a kérdés akkor dől el, ha majd más látja el ezt a feladatot.

Tavasszal a Magyar Külügyi Intézetre keresztelt Külügyi és Külgazdasági Intézet az ön felügyelete alá került. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter alatt nem jól működött?

Ez a döntés nem a felügyeletet ellátó állami vezetők minősítésével függ össze, hanem a miniszterelnök hatáskörével. Egyrészt Magyarországon történelmi hagyomány, hogy a külpolitika főbb irányvonalainak meghatározása a miniszterelnök feladata. Teljesen logikus tehát, ha a rendszerben van egy olyan intézmény, amely kifejezetten jó minőségű, tárgykörbe tartozó elemzői kapacitást halmoz fel, akkor azt érdemes a miniszterelnök alá rendelni. Másrészt a globalizáció miatt felértékelődött a kül- és európai politika. Nem általában kell megértenünk a világot, hanem a magyar szemüvegen keresztül kell nézni a világban zajló folyamatokat, hogy értsük, azokból a magyar érdek és erősödés szempontjából mi következik.

Az előbb már említett decemberi jubileumi eseményen Orbán Viktor kifejtette, hogy a külügyi intézet közvetlenül segíti a munkáját, vagyis a külpolitikai stratégia, irányvonal kialakítását, miközben a Külgazdasági és Külügyminisztérium végrehajtja azokat. Ez tehát nem jelent érdeksérelmet Szijjártó Péternek?

Erről Szijjártó Pétert kellene megkérdezni, de szerintem nem jelent neki érdeksérelmet. Elképesztő munkát végez, hogy tartalommal – beruházásokkal, üzletekkel, együttműködésekkel és politikai kapcsolatépítésekkel – töltse meg az új magyar külpolitikát. A miniszterelnök által meghirdetett és a külügyminiszteren keresztül megjelenített új magyar külpolitika egy minőségében és mennyiségében is sokkal jelentősebb operációt kíván meg, mint amit az elmúlt harminc évben bármikor a magyar külügyminisztériumnak el kellett végeznie. Voltak persze akkor is ismert külpolitikai prioritások, de most az a feladat, hogy a világ minden részével meg kell találni és fenn kell tartani a kapcsolódási pontokat, illetőleg folyamatosan újabb és jobb kötéseket kell létrehozni. Ez egy elképesztő kihívás, és a külügy ebben heroikus munkát végez.

Korábban már felmerültek olyan pletykák, hogy a Külgazdasági és Külügyminisztériumot szétbontják, és ön megkapja miniszterként a külügyeket. A kormány ezt cáfolta, de úgy tűnik, mintha ezt megoldották volna másképp. Szijjártó Péter alól lényegében kiszervezték a külpolitikai stratégiaalkotást, amely most az ön feladatkörébe tartozik, közvetlenül a miniszterelnök irányítása alatt. Nem a kormányzati struktúra újraszabásáról van szó?

Erről minden esetben a miniszterelnök dönt. De ha megkérdezne a miniszterelnök, akkor azt tanácsolnám neki, hogy semmi értelme megbontani a struktúrát, mert az pont úgy jó, ahogy most van.

„Mi nem bezárkózunk, hanem nyitunk”

A Huszárvágás nevezhető az Orbán-kormány külpolitikai doktrínájának?

Ez így még nem jutott eszembe, de most, hogy mondja, gondolkodni fogok rajta. Ahogy a könyvben is írom, a szótár szerint a huszárvágás egy gyors, határozott, meglepetésszerű, bátor, mindent egy tétre feltevő vállalkozás. Jelentős kockázat, jelentős nyereség.

Huszárvágás kell ahhoz is, hogy egyszerre legyen stratégiai partnerségünk Izraellel, illetve Egyiptommal és Törökországgal, vagy hogy ebben a helyzetben is fenntartsuk Oroszországgal a pragmatikus energetikai együttműködésünket. De ide lehet sorolni azt is, hogy egy ilyesfajta váratlan, bravúros mozdulatsor eredménye az is, hogy az amerikai konzervatívok az utolsó európai modellalkotó és példaként állítható ország miniszterelnökének Orbán Viktort tartják. Minél többet gondolkodom rajta, annál jobban tetszik a felvetése!

Miért a huszárvágás motívumát és nem a konnektivitást, az összekapcsolódás üzenetét emelte a címbe?

A konnektivitás nem egy magyar szó, az összekapcsolódás jelentése pedig túl általános, és nem adja át jól a nemzetközi szakkifejezést. A konnektivitásnak az angolban van tartalma, mélysége és irodalma. Nagyon nehéz volt eldönteni, hogy mi legyen a könyv címe, mert nem akartam egy csúnya, idegen szót kiemelni. Sokáig gondolkodtam, de aztán rájöttem, hogy nem a stratégiára vonatkozó kifejezést kell címmé tenni, hanem azt a mozdulatsort, amit a magyar politika végrehajt. Így jött a huszárvágás motívuma mint ötlet.

A békére és arra tesszük fel a zsetonjainkat, hogy a kölcsönös tiszteleten alapuló, nemzeti érdek és gazdasági fejlődés logikáját követő együttműködések fokozásával a következő években sokat nyerhetünk.

A könyvében amellett érvelt, hogy Magyarországnak egy kulcsállami testtartást kell felvennie. Mint a leírásából kiderül, ez részben azt jelenti, hogy egy ilyen ország közvetít az egymás ellen ható erők között, és így stabilizálja a saját térségét. Az Európai Unióban azonban – például Ukrajna ügyében is – kulcsállam helyett többnyire kerékkötőnek tartják Magyarországot. A kompromisszumkészség mennyire fontos egy kulcsállam esetében?

Ha általánosságban vesszük a kompromisszumkészséget, akkor a válasz az, hogy egy globalizált, multivektorális kapcsolatrendszerre épülő politikában, amit mi is vinni akarunk, nagyon fontos a rugalmas, pragmatikus, nyitott testtartás. De ha a kompromisszum alatt azt értjük, hogy mindig engedni kell a nemzeti érdekeinkből és vagy köztes megoldást találni, vagy feladni a pozíciónkat, akkor a válasz az, hogy nem. A Huszárvágás pont azt fejti ki, hogy a kulcsállami szerepnek nem a saját értékek és érdekek feladása a lényege, hanem azok messzemenőkig történő képviselete.

Nem tudunk kapcsolódni sem, mert ha egylényegűek vagyunk valamivel, akkor nem kapcsolódunk hozzá, hanem csak az alkatrészei vagyunk. Akkor tudunk kapcsolódni valamihez, ha valamilyen módon megkülönböztetjük magunkat. Az uniós ügyekben szerintem kifejezetten rugalmasan, de a nemzeti és térségi érdek alapján, tehát épp ilyen sorvezető mentén lépünk fel.

Nem vagyunk kerékkötők?

Magyarország nem kerékkötő, hanem kulcsállam. Ha nem lenne az, hanem a mainstream vonalon lenne, akkor még nagyobb lenne a káosz az európai politikában, és senki sem lépne fel a térség eltérő érdekeinek képviselete érdekében. A magyar álláspont lényege az, hogy a háború nem segít a térség országai számára, csak veszélyt, bizonytalanságot és gazdasági pozícióvesztést okoz. Ezért béke kell. Amint ez bekövetkezik, a térség valamennyi országa megkönnyebbülten felsóhajt majd. Nem véletlen, hogy a közvélemény-kutatások szerint a Kárpát-medence országaiban – például Ausztriában, Szlovákiában és Szerbiában – úgy gondolkodnak az emberek az orosz–ukrán konfliktusról, mint Magyarországon. Az, hogy az egyes kormányok hogyan képviselik ezt a mindennapi politikában, egy másik kérdés, de Magyarország felvállalja és megmutatja, hogy a térségnek van egy eltérő értelmezése erről a konfliktusról. Ezért vagyunk keystone state ebben a konfliktusban is, ahogy az angol szakirodalom ezt nevezi.

„Ez nem probléma, de menedzselni kell”

A Huszárvágás egyik alaptétele, hogy Magyarországnak a külpolitikában az összekapcsolódásra kell törekednie. Amikor a magyar kormány egyedül marad az álláspontjával, az Európai Unió huszonhat tagországa pedig együtt szavaz Ukrajna ügyében, amíg kiküldik a teremből magyar miniszterelnököt egy kávéra, az nem szétkapcsolódást jelent Magyarország számára?

Nem kiküldés volt, hanem egy, Európa vezetőivel egyeztetettet jelentős politikai lépés. Egy tagállam jelezte, hogy egy olyan stratégiai jelentőségű kérdésről van szó, amely a nemzeti érdekét elementáris módon érinti. Az európai politikában Charles de Gaulle óta van rá gyakorlat, hogy ezt egy tagállam jelezheti. Ha ezt megteszi, akkor ennek a tagállamnak az érdekét figyelembe kell venni, de valójában végig része marad az európai politikai családnak.

A többi tagállam pedig ezt tudomásul vette.

A magyar stratégia nem fenyeget a nyugati kapcsolatok leépülésével?

A konnektivitás stratégiája nem a nyugati kapcsolatok leépítésének stratégiája. Azonban a nyugati kapcsolatokban van felettünk egy üvegplafon, nagyjából elértük a maximumot. Persze lehetne többet utazni európai fővárosokba, még többet fotózkodni és mosolyogni, de a pragmatikus együttműködésekkel, a kölcsönösen előnyös politikai és gazdasági megállapodásokkal már mostanra is egy rendkívül magas szintre jutottunk. A probléma nem is ezzel van, hanem azzal, hogy mindez egyoldalú függőséget teremt. És ha a Nyugat rosszul teljesít, akkor a mi hozzákötött országunk is.

Olyan ez, mintha két lábon akarnánk állni, de most van egy lábunk, ami baromi izmos, miközben a másik még satnya. Ezt is meg kell erősíteni. Természetes, hogy mivel a baloldal „merjünk kicsik lenni” besimuló, sunnyogó külpolitikájáról váltottunk át egy nemzetiérdek-alapú, konnektivitásra törekvő stratégiára, ez súrlódással jár. Ez nem probléma, de menedzselni kell. A nyugati kapcsolatok menedzselése a következő tíz évben komoly feladat lesz, és ebbe sok energiát fektetünk.

Év végi nemzetközi sajtótájékoztatóján Orbán Viktor talán először mondta ki, hogy a visegrádi országok együttműködése szétesett. Ez nem szétkapcsolódás?

Attól még, hogy tényszerűen ezt megállapította a miniszterelnök, a kormány mindent megtesz a V4 működéséért. A Huszárvágásban is azt írtam: az nem egy statikus állapot, hogy mi működik, és mi nem, hanem egy dinamikusan változó viszonyrendszer. Szoros regionális kapcsolatok nélkül nem lehet boldogulni, így a kormány mindig, minden érintett országgal keresni fogja a legszorosabb együttműködési lehetőséget. Félig viccesen azt szoktam mondani, hogy a magyar Európa-politika nem produkál nagy meglepetéseket, nagyjából Nagy Lajos óta állandó: Lengyelországtól lefelé egészen Szerbiáig, és onnan Nyugat felé Olaszországig tartó területeken kell a legfontosabb partnereket megkeresni, és velük együttműködni, miközben a német–francia tengely egyik tagjával jóban kell lenni, a másik országban pedig az adott ország kormányzó elitjével „elégedetlenkedőkkel” kell összefogni – ez már nem tőlem származik, hanem abban a korban mondták így. Ahogy a filmekben mondani szokás: a valósággal való bármilyen összefüggés a véletlen műve csupán.

A Kossuth rádióban a miniszterelnök elmondta, hogy egyedül maradt az álláspontjával Brüsszelben, és a többi huszonhat uniós tagállam meg akarta adni Ukrajnának a biztatást, ami a háború folytatásához kell. A magyar kormány miért nem akarta megadni ezt a biztatást? Mit veszített volna vele Magyarország?

Az ukránoknak is meg kell érteniük, hogy az európai uniós csatlakozás nem egy ajándék, vagy nem egy olyan politikai gesztus, amit ki lehet zsarolni. Vannak országok, amelyek évtizedek óta azért küzdenek, hogy az Európai Unió tagjai legyenek. A csatlakozás egy érdemalapú eljárás, mi pedig ezt az európai megközelítést védjük.

És a problémánk az, hogy nyilvánvaló, Ukrajna nemhogy a tagságra nem kész, de még a csatlakozási tárgyalások megkezdésére sem. Sőt, a tagjelölti státusz megadásához szükséges hét feltételből, amit az Európai Bizottság meghatározott, Ukrajna még szerintük sem teljesített jó néhányat. Sőt, mivel ezek a tagjelöltté válás feltételei is egyben, tagjelöltnek sem kéne még lennie. Ráadásul a tagjelöltség addig fel sem merülhetne, amíg háború van, mert teljesen nyilvánvaló, hogy így senki nem tud érdemei alapján az Európai Unióhoz közeledni. Ha mindezeket nem veszi figyelembe az Európai Unió, akkor saját magát járatja le. Szimbolikusan jeleztük, hogy a tárgyalások megkezdése egy rossz döntés, mi ebben nem vagyunk hajlandóak osztozni, a felelősséget a többi tagállamnak kell viselnie.

Orbán Viktor szintén a Kossuth rádióban azt mondta, hogy Ukrajna uniós csatlakozása egy nagyon hosszú folyamat, és körülbelül hetvenöt olyan alkalom van, amikor ezt meg lehet állítani, továbbá a végszót a tagállamok nemzeti parlamentjeinek kell kimondania. Akkor miért nem lehetett egy szimbolikus gesztust tenni, hogy legalább a tárgyalások megkezdésére rábólint Magyarország?

Nem tettünk gesztust, de egy európai megoldással nem akadályoztuk meg a döntés meghozatalát. Az, hogy ezután az ukránok tovább zsarolnak és pocskondiáznak minket, nem a magyar pozíciót minősíti, hanem őket. Azt gondoljuk, hogy az európai uniós országok többsége is be fogja majd látni később, hogy igazunk volt, és hibás döntést hoztak. Bármikor készek vagyunk megállítani a folyamatot, ha az azonnali magyar érdeksérelemmel járna.

„Legyetek ti a lándzsa hegye”

A könyvében részletezte, hogy visszatérőben a hidegháborús logika, a nyugati világ blokkosodásra készül, de ez Magyarországnak nem érdeke, az összekapcsolódásra épülő gazdasági modell jelenti az alternatívát. Amikor olyan nagyhatalmak vetekednek egymással, mint az Egyesült Államok és Kína, amikor ilyen közel az országhatárhoz fegyverek dörögnek egy geopolitikai vetületű konfliktusban, van egyáltalán Magyarországnak mozgástere?

Hogyne lenne, nem is kevés! Az a feladat, hogy ezt a mozgásteret folyamatosan őrizzük és tágítsuk. Mozgástér mindig van, csak fel kell ismerni, hogy pontosan hol. Ráadásul a helyzet nem romlik, hanem javul. Az előző világrendek, a kétpólusú, majd az egypólusú mindenkit egy vagy két skatulyába kényszerített. Az első könyvemben arról írtam, hogy egy kis ország számára a stratégiaalkotás és az önálló arcél kialakításának ideje pontosan egy olyan többpólusú, folyamatosan változó, reakcióképességet és adaptivitást elváró világrendben jöhet el, mint ami felé most tartunk. Az az állításom, hogy ha egy országnak van elképzelése a világról, felkészült, gazdaságilag versenyképes, politikailag stabil, katonailag meg tudja védeni magát, akkor alkalmas a stratégiaalkotásra. Persze mindenki számára rázós a terep, mert a Föld bármelyik pontja lángba borulhat, óriási összeomlások lehetnek, és lesznek is. Egyes országok le fognak csúszni, össze fognak zuhanni a következő évtizedekben, de ha egy ország ezt képes elkerülni, mert van egység, erő és terv, akkor nagyon nagyot is lehet nyerni.

A közelmúltban százévesen elhunyt Henry Kissinger egykori amerikai nemzetbiztonsági tanácsadóra és külügyminiszterre többször is hivatkoztak már magyar kormánytagok. Az állam vezetéséről – Hat politikai stratégia a XX. századból című könyvében azt írta, hogy az a terület, ahol korábban szovjet csatlós államok voltak, vagyis a Magyarországot is magába foglaló régió, ismét az új stratégiai tervezés terepévé vált. Mit tehetünk, ha a nagyhatalmak régiónkra vonatkozó stratégiája ütközik a saját stratégiai érdekeinkkel?

Az a legnagyobb kérdés, hogy ki tervezi az erre a térségre vonatkozó stratégiát. Nagyra tartom Kissingert, de ez a gondolata valójában egy figyelmeztetés a számunkra. A magyar történelemből tudjuk, hogy ha máshonnan tervezik meg a térség stratégiáját, akkor az nem lesz jó a magyaroknak. Csak akkor élhetünk hosszú távon is szabadon, békében és biztonságban, folyamatosan gyarapodva, ha a saját tervünket hajthatjuk végre. Legyünk őszinték magunkhoz: a kilencvenes évek felfutása után az előző két évtizedben ez a térség globális narratíva, történet nélkül maradt. Ebben valóban változást hozott az orosz–ukrán háború, mert az amerikaiak kínálnak egy narratívát ennek a térségnek. Azt, hogy „legyetek ti a lándzsa hegye, az Oroszországgal szembeni konfrontáció első sora”.

Be kell sorolni ebbe a tömbbe, az ezen kívüli kapcsolatrendszereket le kell építeni, a lándzsákat az ellenség irányába kell állítani, és készülni kell a harcra. Hát, mit mondjak, nem hangzik túl biztatóan. Erre mondjuk mi, magyarok, hogy: van másik!

Egy ilyen zűrzavaros geopolitikai korban nem előnyösebb ahhoz a nyugati blokkhoz tartozni, ahová mindig is akartunk, amelynek mostanra a szövetségi rendszerei által – mint az EU és a NATO – a részévé váltunk? Nem jobb valamelyik blokkhoz tartozni, mint azt megkockáztatni, hogy az ország két blokk közé szoruljon?

Ez a kérdés gyakran elhangzik, de nekünk nem érdekünk a blokkosodás logikáját elfogadni. Azt kell nekünk mondani, hogy nincs blokk.

De közben a könyvében is arról írt, és most is arról beszéltünk, hogy zajlik egy blokkosodás.

Igen, zajlik, és a könyvem arról szól, hogy ez nekünk nem jó. Ezért úgy kell kapcsolatokat építenünk, hogy ezt a blokklogikát le tudjuk rázni magunkról. A multivektorális külpolitika lényege, hogy párhuzamosan többféle együttműködési rendszerben veszünk részt. Büszke uniós és NATO-tagok vagyunk, és amit a szerződések megkövetelnek, azt kutyakötelességünk teljesíteni. Amit viszont a szerződések nem követelnek meg, de a blokkhűség logikája alapján ki akarják tőlünk kényszeríteni, azt nem kell elfogadni. Büszke megfigyelő tagjai vagyunk a Türk Tanácsnak, büszke tagjai vagyunk a kínai kezdeményezésű Övezet és Út együttműködésnek. Mivel nem fogadjuk el a blokklogikát, ezért ezek az együttműködések szerintünk nem állíthatók szembe egymással.

„Magyarország nem kompország, hanem kikötő, erős hullámtörőkkel”

Ha Magyarországot arra kényszerítik a geopolitikai folyamatok, a nagyhatalmi stratégiák, hogy válasszon Nyugat és Kelet között, mit tartana helyes döntésnek?

Ez egy hipotetikus kérdés, amire nem lehet válaszolni. Meg kell próbálni elkerülni ezt a helyzetet. Remélem, hogy soha nem fog előállni. A könyvemben úgy foglalok állást, hogy a magyar Keletről jött, a Nyugathoz tartozik, de saját világa van. Meggyőződésem, hogy ez a kormány még hosszú ideig ellen tud tartani a blokkosodásnak, képesek vagyunk a konnektivitás stratégiáját működtetni, amellyel Magyarország a következő évtizedben gazdasági értelemben tovább tud erősödni egy valódi fejlett országgá és politikai értelemben egy regionális középhatalommá.

Magyarország egy nyugati ország, a Nyugat peremvidéke, vagy egy híd Nyugat és Kelet között?

Egy dolgot nem szeretünk: a kompország kifejezést. Ami biztos, hogy mi itt állunk szilárdan, nem kompozunk. Magyarország inkább kikötő, erős hullámtörőkkel. Ez a mi valóságunk, ez a mi világunk, ezek a mi szabályaink, így akarunk boldogulni. És ide várjuk a kikötni szándékozó hajókat: jöjjenek keletről, nyugatról, északról vagy délről.

Orbán Viktor nindzsakormányról beszélt, ön huszárvágásról írt a magyar stratégiával összefüggésben, és a Magyarország előtt álló feladatokat János vitéz kalandjaihoz hasonlította. Nindzsák vagy huszárok mutatják a példát az országnak?

A nindzsakormány kifejezés ugyan befér a politikai bulvár területére, de valójában egy halálosan komoly dologról van szó. Egy nagyon erős politikai krédóról, amit csak a vájtfülűek értettek meg. Magyarországon a rendszerváltozás után két jobboldali irányzat hatott a politikában. Az egyik az, amit az első MDF-kormány valósított meg. Nagy tisztelet övezi az első szabadon választott miniszterelnököt az egész jobboldalon belül, de az övé a saját elmondása szerint is kamikaze kormány volt. Azt tették, amit kell, de közben elpusztították magukat, és utána jött a posztkommunista restauráció. Az Orbán-kormányok azért nindzsakormányok – és azért nem jó szó rá a szamuráj sem –, mert nincs szükség rituális öngyilkosságra. A nindzsakormányzáshoz arra van szükség, hogy a tagjai profik, felkészültek, magabiztosak legyenek, akik képesek a közösség érdekekeit képviselni, csapatban dolgozni, jól megtervezett műveleteket végrehajtani, majd biztonságosan visszatérni a bázisra. Közben menőnek is kell lenni.

És hogy jön ide János vitéz?

Az egy teljesen más tészta. A könyvben azt próbálom bemutatni, hogy ami most a magyar politikában történik, az nem a véletlen műve, nem improvizáció, hanem egy nagyon tudatosan átgondolt stratégia eredménye, amelynek alapvonalai kiolvashatóak, megérthetőek a magyar történelemből, hagyományokból és a világ átrendeződését értékelő nemzetközi szakirodalomból. A könyvem fejezetei ezért is kezdődnek magyar történelmi személyektől vett idézetekkel, és ezért van olyan sok magyarázó szöveg az oldalak alján. Nincs új a nap alatt, az ország geopolitikai helyzete adott, ezért azok a konfliktusok, amelyek elé most az élet állít minket, az elmúlt ezer évben is előjöttek az elméleti stratégiaalkotás szintjén, persze más módon, és a gyakorlatban másképp. A János vitézben az egyszerű parasztgyerek, Kukoricza Jancsi elindul szerencsét próbálni, bejárja az egész világot, Keletről megy Nyugatra, és Nyugatról Keletre, tudást, tapasztalatokat és kapcsolatokat szerez, majd Tündérország királyává válik. Ha térképre helyezzük a Jancsi által érintett országokat, akkor Tatárországot és Indiát Magyarországtól és Jancsi falujától keletre, Lengyelországot északra, Olaszországot délre, végül Franciaországot nyugatra találjuk. A hagyományos földrajz mégiscsak segít nekünk megérteni, hogy mi történt: hősünk a világ minden égtáját megjárta, és mindenütt újabb tapasztalatokkal gazdagodott. Illetve van itt még valami:

Szerintem kísérteties, hogy noha 21. századi problémákkal küzdünk, de ha értő szemmel olvassuk a régmúlt korok nagy műveit és gondolkodóit, akkor rengeteg tanácsot kaphatunk. Mélyen hiszek benne, hogy a magyar geopolitikai gondolkodás csak akkor lehet sikeres, ha a sajátosan magyar földrajzi adottságokra, történelmi elemekre és hagyományokra építkezik.

(Borítókép: Orbán Balázs. Fotó: Papajcsik Péter / Index)