Egy igazán fontos eredmény hírére fellélegezhetnek a szülők

Király Ildikó, az MTA doktora a virtuális világ okozta változások hatásait kutatja a társas megismerésben. A professzor friss kutatását is ebben a tárgykörben végezte, az eredményeket pedig először velünk, ezáltal az Index olvasóival osztotta meg, mielőtt azokat teljes egészében publikálná. A kutató szerint széles körben tapasztalhattuk, hogy a koronavírus-járvány hatására a társas kapcsolataink áttelepültek vagy átszorultak a virtuális térbe. A kérdés, mit jelent ez ránk, emberekre, de leginkább gyermekeinkre nézve.

A pandémiának ugyan vége, de a virtuális tér, a különböző alkalmazások, chatablakok használata természetesen továbbra is velünk maradt. Alapvetően gyermekekkel foglalkozom, és különösen érdekes volt számomra, hogy azok a gyerekek, akik először találkoznak a társaikkal, vagy pont a járvány idején kezdték tudatosítani, hogy vannak különböző kapcsolataik, és nemcsak a családban, hanem azon kívül is, hogyan nőnek bele az új körülmények között a kapcsolatok hálójába, ahol már nemcsak személyesen, hanem virtuálisan is zajlik a kapcsolattartás

– fogalmazott Király Ildikó, aki szerint a virtualitás egyre nagyobb szerepet kap az életünkben, ezért meg kell vizsgálnunk, hogy a folyamat minőségileg megváltoztatja-e azt, ahogyan a partnereinkhez fordulunk.

Csak a valódit

„Ezért mi kisgyermekekkel (1,5–5 éves korig) szisztematikus vizsgálatot végeztünk. Azt kutattuk, hogy a kicsik értik-e a virtuális csatornák mibenlétét, tudják-e, miben más az, amikor személyesen vannak jelen. A két különböző helyzet megváltoztatja-e, hogy hogyan értik, hogyan értékelik a kapcsolataikat, másképp emlékeznek-e azokra a dolgokra, amelyek a virtuális világban, ugyanakkor élő személyekkel összefüggésben történnek velük” – magyarázta Király Ildikó.

A felnőttek természetes módon meg tudják különböztetni, ha egy videót vagy egy élő személyt látnak egy felvételen, mondjuk, a Zoom alkalmazáson keresztül, de képzeljük magunkat egy másfél éves gyermek helyzetébe. Honnan tudják, hogy mikor látnak animációt, egy videót vagy egy olyan élő videót, amikor egy valós személlyel érintkeznek? Mik azok a kulcsok, amik alapján megértik, hogy egy Disney-figurával sohasem fognak a való életben találkozni? Mikor és hogyan értik meg, hogy az élő videóban látott nagymama valós személy, nem a készülékben él, és majd meglátogatja őket?

Király Ildikó szerint ezek triviális kérdéseknek tűnhetnek, de egyáltalán nem egyértelmű, hogy egy másfél éves gyerek hogyan választja szét ezeket a számunkra egyértelmű szálakat. „Az első vizsgálatunk pontosan arról szólt, hogy a gyerekek értik-e, hogy a videóknál nincs kapcsolat a való világgal, az egy külön valóság, míg egy Zoomon történő eseménynek lehet kapcsolata és következménye a valóságra nézve” – tette hozzá az MTA doktora.

„Meg tudják különböztetni a fiktív világot és a virtuálisan jelen lévő, de valós világot” – mondta a vizsgálatok eredményéről Király Ildikó.

Egy nem teljes kommunikáció

A kutatás arra is kereste a választ, hogy a már idősebb gyermekek (három–öt évesek) ugyanúgy megértik-e társaikat a virtuális térben, mint a való világban. Azt a kérdést tették fel maguknak, hogy a gyerekek képesek-e megfelelő érzelmi válaszokat adni, illetve mit értenek meg a virtuális kommunikáció során. Ezekre a kérdésekre már nem tudott megnyugtató válaszokat adni.

Ebben az esetben már vannak problémák. A kutatásunkból kiderült, hogy ebben a körben már nem olyan finom, csiszolt és tökéletes az illeszkedés, mint a valós kapcsolatok terén. Még pontosítanunk kell, hogy miben térnek el, mit látnak rosszul és jobban, miért zajlik a kommunikáció másként a virtuális térben

– mondta az MTA doktora, aki szerint meg kell értenünk, hogy a kicsiknek miért nehezebb a kommunikáció a virtuális térben, mint a valós életben, mert a fiatalabb generációk is sok időt töltenek a virtuális világban. Király Ildikó szerint arra is rá kell jönnünk, hogy a virtuális térben zajló kommunikáció alkalmával mit gondol, mit lát a másik ahhoz képest, ami a kommunikáció hagyományos formáiban megjelenik, és ismerős.

A vizsgálatok megmutatták, hogy a gyerekek a virtuális kommunikáció alkalmával sokkal nehezebben idézték fel a történtek részleteit, mint amikor egy élő eseményen vettek részt. A kicsik a virtuális térben velük történteket is kevésbé tudják élményszerűvé tenni.

A lezárt szempár

A pszichológus szerint meglepő lehet, de a gyermekek nagyon jók abban, hogy fair módon osszák el, osszák meg javaikat. Kérdéses, hogy ez a virtuális térben is olyan jól működik-e, mint a valóságban. A szakember és csapata azt gondolta, hogy az említett morális norma tekintetében a virtuális térben is olyan jól fognak szerepelni a kicsik, mint az élő szituációkban.

„Igyekeznek az igazságos elosztásra a virtuális térben is, de az, hogy kit tekintenek partnernek, ki érdemli meg, már eltér a való világban tapasztaltaktól. Egyszerűen mások lesznek a kritériumok a virtuális térben. A kicsik sokkal szigorúbbá válnak. Egy nyílt tekintetet partnernek gondolnak, de egy csukott szempárt már nem. Élőben, ha itt vagyok, és becsukom a szemem, ugyanúgy partner maradok” – mondta a professzor hamarosan megjelenő kutatásának eredményéről.

(Borítókép: Király Ildikó. Fotó: Kaszás Tamás / Index)