Magyar diáklány Cambridge-ben, ő is a fantasztikus Toldyból

Hovatovább nem számít kuriózumnak, ha egy magyar diák az itthoni érettségi után valamelyik magas presztízsű nyugati egyetemen, mondjuk a Harvardon vagy Cambridge-ben folytatja tanulmányait. Ám ha nem is kuriózum, azért felkapjuk a hírre a fejünket, amikor egy honfitársunk sikeres felvételit tesz, ahogy írtunk erről tavaly Kovács Ferenc Soma, a budaörsi Illyés Gyula Gimnázium végzőse, vagy idén a Toldy Ferenc Gimnáziumból kiröppenő Lehoczky Tamara esetében. Végtére is olyan elit egyetemekről beszélünk, amelyekre nagyjából a felvételizők 2,5 százaléka jut be.

Nem mindenki vágyik a Harvardra

Petőcz Orsolya nyolc éve nyert felvételt Cambridge-be és ma már ott tart, hogy a PhD-jén dolgozik, és megjelenés előtt van a rangos Palgrave MacMillan kiadónál gondozott könyve, amelynek magyarra nehezen lefordítható címe a következő: Dwelling – Cultural Representations of Inhabited Places. A könyv a lakóhely kulturális megjelenítésével foglalkozik, megannyi neves szerző munkájának tükrében.

A 26 éves magyar kutatójelölttel beszélgettünk:

• a Toldy Ferenc Gimnáziumban töltött felejthetetlen évekről,
• a tanárairól és mentoráról,
• a Milestone Intézetben kapott hasznos útravalóról,
• a cambridge-i diákélet gondjairól, örömeiről
• és pingpongedzői másodállásáról.

A Toldyban eltöltött négy év életem egyik, ha nem a legszebb négy éve volt – említi Orsi, amikor felhívjuk Cambridge-ben. – Fantasztikus tanáraim voltak, akik közül az irodalmat oktató Pintér Borit, az olasz nyelvet tanító Dulin Krisztinát és Eck Júlia drámatanárnőt emelném ki, de mindjárt lelkiismeret-furdalásom támad, mert vajon mit szólnak a többiek, akik ugyancsak megérdemelnék a méltatást. Élen Porogi András igazgató úrral, aki a nyolcadik általános után vett fel az elvileg hatosztályos gimnáziumba, úgy, hogy végül csak négy évfolyamot kellett kijárnom.

Micsoda alma mater volt a Toldy!

Orsit ugyanúgy lenyűgözte a Toldy liberális szellemisége, ahogy előző riportunk hősét, Tamit, az a konstruktív, segítő légkör, ami már megelőlegezte azt a mentalitást, ami Cambridge-ben várt rá. De az alma materhez hasonló lökést jelentett a fiatal lánynak az az időszak is, amelyet 2015-ben és 2016-ban a Milestone Institute-ban töltött. Abban az intézetben, amely Tami útját is egyengette a Harvard Egyetem felé.

Akkoriban még a Bajza utcában működött a Milestone, nagyjából ez volt az az időszak, amikor a felvételiző diákok körében híressé kezdett válni az intézet – magyarázza Orsi. – Az iskolai órák után jártam át a budai vár szomszédságából a Bajza utcába. Filozófiát, történelmet tanultam, megismertettek a nagy nyugati egyetemek felvételi rendszerével, de talán még ennél is fontosabb volt az a támogatás, amit a mentoromtól, Christophe Gottsteintől kaptam. Christophe, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot, német, a párja pedig mexikói, és hatalmas tudományos és érzelmi segítséget kaptam tőle. Nagyon fontos volt, hogy éreztem: tartozom egy közösséghez. Naponta órákat töltöttem el a Milestone-ban, tényleg a második, vagy ha a Toldyt is ideszámítom, akkor a harmadik otthonom volt. 2015-öt úgy őrzöm meg az emlékezetemben, mint a nagy Milestone-évet.

A mentor támogatta Orsit a felvételinél kulcsfontosságú dolgozat, az úgynevezett personal statement, egy ezerszavas esszé megírásában, ami igazából egy bemutatkozó publicisztika. Ebben meg kellett győzni az egyetem tanárait arról, hogy a jelentkező a legmegfelelőbb jelölt, úgymond „rá szabták” a cambridge-i egyetemhez tartozó Selwyn College-ot. 

Elkelt a Milestone segítsége

A 2015 decemberében teljesített felvételi úgy alakult, hogy a vizsgabizottság tagjainak fejében nem maradt kétség afelől, hogy Petőcz Orsolya méltán kezdheti meg tanulmányait az 1882-ben alapított patinás intézményben.

2016 októberében már a Selwyn College-ben voltam – mondja büszkén Orsi. – Akkor volt az úgynevezett matriculation, a beiratkozás, akkortól számítottunk hivatalosan is a Selwyn College hallgatóinak.

Az alapképzés, a Bachelor of Arts fokozat, majd a mesterszak elvégzése után felvetődött, hogy Amerikába jelentkezik a PhD fokozat elérésére, de végül maradt Cambridge-ben, ahol most hivatalosan az olasz tanszéken tanul. 

Jelenleg a PhD-men, vagyis a doktorimon dolgozom – folytatta Orsi. – Holokauszttúlélők emlékezéseit dolgozom fel, nagyrészt olasz és francia egykori deportáltak írásait olvasom, olyanokét, akiket mai fogalmaink szerint az LMBTQ+-közösséghez tartozónak mondanánk, de természetesen nyolcvan évvel ezelőtt ez a betűszó még nem létezett. A doktorimban bemutatott emberekre a queer vagy a transz jelző történelmietlen vagy anakronisztikus, pedig pontosan róluk van szó.

Különleges szakdolgozat készül

Mint ismert, a nácik az akkor létező jogszabályok alapján deportáltak koncentrációs táborokba mintegy tizenötezer homoszexuális vagy transznemű személyt. Ugyanolyan procedúrának vetették alá őket, mint a zsidókat, természetesen a létszámban óriási volt a különbség. Az ezekre a személyekre vonatkozó törvény, az úgynevezett 175-ös paragrafus már 1871-ben életbe lépett, és még 1994-ig érvényben is volt Németországban, ami döbbenetes. Mindössze 2023-ban mondták ki és ismerték el, hogy a második világháborúban transznemű embereket is deportáltak ezen tulajdonságuk alapján.

Orsi kutatásai a fentebb említett könyvön kívül a legrangosabb akadémiai folyóiratoknál jelentek már meg. Legújabb cikke, az LMBTQ+-emberek üldözésével kapcsolatban vezeti a legolvasottabb cikkek listáját az Italian Studies című folyóiratban. Egy társszerzőként jegyzett cikke a hasonlóan rangos Journal of Italian Cinema and Media Studiesban pedig Radványi Géza, a Valahol Európában rendezője Olaszországban készített művét tanulmányozza, az 1950-es Donne senza nome, vagyis Névtelen asszonyok filmet.

Orsit a már említett 21 fejezetből álló könyvén, a Dwelling – Cultural Representations of Inhabited Placesen együtt dolgozik egy ismert emerita professzorral, Naomi Segallal, aki a két év alatt Orsi mentorává, támogatójává is vált.

Nagyon szeretnék posztdoktori állást itt, Cambridge-ben – mondja Orsi. – Jelenleg még csak órákat adok az olasz tanszéken, és ebből nem tudom fenntartani magam, ezért pingpongedzőként is dolgozom. Vannak 70 órás munkaheteim is, igazi workalcoholic vagyok, azaz munkaalkoholista, fenntartom magam, immár három éve nem kapok, de nem is fogadnék el anyagi támogatást a szüleimtől.

Jól áll kezében a pingpongütő

Még szerencse, hogy Orsi kiváló asztaliteniszező, annak idején a Statisztikában a tavaly elhunyt Ormai László és Kisházi Beatrix voltak a mesterei, és a serdülő, valamint ifjúsági válogatottságig vitte.

Ha istenigazából beleállnék az edzésekbe, talán még az angol bajnokságban is indulhatnék – jegyzi meg mosolyogva.

Ez azonban ma már nem opció. Különben is, az a munkakör, amire pályázik, elképesztően nehezen elnyerhető. El sem hiszem, amikor mondja:

Van, hogy egy ilyen pozícióra hatszáz jelentkező pályázik!

Így már érthető, hogy a brit asztalitenisz-bajnoki cím nem szerepel a tervei között...

(Borítókép: Petőcz Orsolya. Fotó: Petőcz Orsolya)