A mi menekültjeink, akikre integráció vagy egy nyugati no-go zóna vár

1989. augusztus 14-én, épp 35 éve történt, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat befogadta a Budapesten várakozó, Nyugat felé tartó keletnémet menekülteket, ezzel az akkori Európa legnagyobb humanitárius akcióját elindítva. Ennek során 3 hónap alatt 48 ezer keletnémet menekült kért és kapott segítséget Magyarországon. A befogadás felgyorsította a keleti és nyugati blokk között átjárhatatlan, hidegháborús határok megszüntetését, ennek a folyamatnak volt emblematikus epizódja a vasfüggöny átvágása vagy a berlini fal lebontása.

A menekültek befogadása ma is része a Máltai Szeretetszolgálat küldetésének, de 35 év elteltével már elsősorban nem a szállás és az ellátás biztosítása jelent kihívást, hanem sokkal inkább az, hogy a befogadott menekülteket sikerül-e integrálni, képesek lesznek-e a velünk való együttélésre.

Ugyanilyen fontos kérdés, hogy be tudnak-e illeszkedni a befogadó ország polgárai közé, vagy az otthoni viszonyaikat, szokásaikat magukkal hozva saját közösségeikbe bezárkózva, kicsiben építik újra azt a világot, amelyből ők maguk is elmenekültek, azaz lesznek a helyiek által elkerült „no-go zónák” a menekültek által lakott területeken.

A Máltai Szeretetszolgálat a Magyarországra érkező menekültek integrálásának kiemelt szereplőjévé vált az utóbbi években, részben az évtizedek óta zajló saját szerepvállalásai, részben a kormánytól kapott feladatoknak köszönhetően. A szervezet nagy számban gondoskodik Magyarországra menekültként érkezett és tartósan itt maradó ukrán, venezuelai, pakisztáni, afgán és örmény emberekről, külföldi szerepvállalásai pedig Afrikában és Szíriában is azt a célt szolgálják, hogy minél kevesebb ottani embert kényszerítsen rá a szükség otthona elhagyására.

A szóban forgó külföldiek különböző okokból érkeznek Magyarországra, egy dologban azonban azonos a helyzetük: szülőföldjükön élhetetlen helyzet alakult ki.

Venezuelában Nicolas Maduro elnök autokratikus baloldali kormányzása és a nyomában járó jogbizonytalanság, erőszak, gazdasági válság, valamint a középosztály széthullása miatt az elmúlt 5-6 évben már közel ezres nagyságrendben menekítettek ki igazolhatóan magyar felmenőkkel rendelkező venéz családokat. A magyar integrációs programban a részvételnek nem feltétele a magyar nyelvtudás. A tapasztalat is azt mutatja, hogy külföldi környezetben még a magyar származású családok harmadik generációja is nagy eséllyel elveszíti az anyanyelvét, különösen olyan az esetben, amikor az apai felmenők voltak magyarok. (Ez okozza azt a furcsa, fordított helyzetet is, hogy a magyar vezetéknévvel rendelkezők tudnak kevésbé magyarul.)

Venezuelához hasonlóan a vitatott státuszú Hegyi-Karabah felől is egyfajta exodus zajlik, a máltai programban az elmenekült örmény családok is önkéntes alapon és nagyobb számban vesznek részt. (Közülük egyesek magyar felmenőkkel is rendelkeznek, mivel a szovjet időkben örmények is tanultak magyar egyetemeken, és így születtek vegyes házasságok.) Ebből a szempontból a Magyar Máltai Szeretetszolgálat integrációs programjában speciális helyet foglalnak el az afgán családok, mintegy 450 ember. Ők jellemzően azok, akik a 2021 augusztusi talibán hatalomátvétel előtt valamilyen formában együttműködtek a nyugati államok afganisztáni rendfenntartóival, ezért forróvá vált a lábuk alatt a talaj. Mellettük sok ukrán család érkezik a szomszédunkban dúló háború elől menekülve, de vannak pakisztáni üldözött keresztények is.

Mire elég egy év?

A programban részt vevőknek nem sok, mindössze egy év áll rendelkezésükre ahhoz, hogy a széles körű és jelentős anyagi támogatást is magában foglaló segítséget igénybe vegyék. Ezt követően – repülőtéri hasonlattal élve – el kell hagyniuk a kifutópályát, és fel kell tudniuk emelkedni, azaz Magyarországon olyan munkát kell szerezniük, ami révén a lakhatásukat biztosítani tudják, és önmagukat, illetve a családjukat fenn tudják tartani. Ez tízből nyolc családnak sikerül. A társadalomba a legkönnyebben a 30-40 éves szülők családjai képesek beilleszkedni, a kor előrehaladtával azonban ez az arány romlik.

A program külön-külön fókuszál a családokra, számos ellátást, így önálló lakást is biztosítanak nekik. Érkezés után elviszik őket a szállásukra, a hűtőt feltöltik élelemmel, az asztalon ott vannak az utazáshoz szükséges jegyek, a telefonszám, amelyen segítséget kérhetnek, és egy térképen bekarikázva a cím, ahol a következő munkanapon jelentkezniük kell. Győri-Dani Lajos szerint erre azért van szükség, mert ha összezárnák őket egy táborba (vagy akár csak egy házba), akkor a mindennapi élet nyelvi kommunikációja nem kényszerítené ki a magyar társadalom felé való nyitást, és ez elzárná őket az itteni működési modell megismerése és megértése elől. Budapesten és szerte az országban összesen 600 lakást bérel a szeretetszolgálat, amit a konfliktuszónákból menekülők esetében uniós pályázat, míg a magyar diaszpóra tagjai esetében kormányzati forrásból finanszíroznak.

Az integrációnak nem a magyar nyelv tökéletes elsajátítása a legfőbb eleme, hanem annak elősegítése, hogy az adott család beilleszkedjen, ami akkor sikeres, ha önszántából akar beilleszkedni.

– emelte ki az MMSZ alelnöke. Leginkább azok esetében sikerül ezt elérni, akik – egy bizonyos gyászfolyamatot követően – lemondtak a hazájukról, és oda már nem akarnak visszatérni. Közéjük elsősorban az üldözött pakisztániak, a venezuelaiak és az örmények tartoznak. Gyermekeiket azonnal óvodába, iskolába íratják, ami a szándék komolyságának jelzése mellett néhány év múlva már azt is lehetővé teszi, hogy a magyar nyelvvel nehezen boldoguló szülőknek 10-12 éves gyermekeik tolmácsoljanak az ügyintézés során. A gyermekek azért is kulcsfontosságúak az integráció folyamatában, mert sok család éppen miattuk, az ő boldogulásuk érdekében döntött a szülőföldjük elhagyása mellett. Nem tartoznak viszont közéjük az ukránok és az afgánok, mert ők nem önszántukból jöttek el, hanem a közvetlen életveszély elkerülése miatt.

Az afgán csapás

Afganisztánból 2021 augusztusában mintegy 450 ember érkezett hozzánk, de a programban ők jelentették az eddigi legnagyobb kudarcot is. Ugyanis a mentorok kifejezett csapásként élték meg, hogy közülük már csak hat család van itt. Annyiban egyébként nem lehetett teljes meglepetés a távozásuk, hogy már amikor leszállt velük a repülőgép, kijelentették, hogy ők Amerikába akarnak eljutni. Ilyen ígéret azonban soha nem hangzott el. Az afgánok a programban való részvétel célját ismertető előadást is csak csoportosan voltak hajlandók meghallgatni, a szeretetszolgálat munkatársaival sem akkor, sem később nem voltak hajlandók családonként kommunikálni. Bármilyen panaszukat vagy kérésüket megfogalmazni is csak csoportosan – jellemzően 20–30 férfi együttes felszólalásával – tudták. Az afgán társadalom a közösség erejében lévő érdekérvényesítő képességen alapul. Csak harmadszori magyarázatra értették meg, hogy mit is várnak el tőlük. Szószólójuk meg is tudta fogalmazni: hogy beilleszkedve hasznos tagjai legyenek a magyar társadalomnak. Csakhogy – tette hozzá – ők egyáltalán nem így és nem itt akarnak élni. Ezt követően a családok többsége el is hagyta Magyarországot, azóta feltehetően valamelyik nyugat-európai nagyváros afgánok lakta részében élnek.

de a magyar törekvés éppen az ilyen szegregátumok, párhuzamos világok kialakulásának megakadályozása. Persze az amerikai olasz diaszpóra, vagy akár a venezuelai magyar is mikroszinten egyfajta zárt közösség volt, lényegi különbség azonban, hogy ezek tagjai a mindennapok során az ottani családokhoz hasonlóan éltek, a felnőttek dolgoztak, a gyerekek iskolába jártak, a különbözőségek sohasem érték el a társadalmi működés olyan szintjét, ami a helyi lakosság alapműködését döntő mértékben érintette volna. A beilleszkedésnek volt egy „magszintje” amit mindenki elfogadott. A venezuelai magyar ház egy kulturális csomópont volt, míg például a stockholmi külváros egy muszlim gettó.

A társadalmi együttélés szabályai sehol nincsenek leírva, a törvényes keretek csak azt rögzítik, hogy mit nem szabad megtenni. Ezért nehéz megértetni és elfogadtatni például, hogy a férfiak részéről miért illik egy nő számára átadni a helyet a villamoson. Míg a venezuelaiakkal a magyarság, a pakisztániakkal pedig a kereszténység a kulturális és identitásbeli kapocs, addig az afgánokkal nincs semmilyen közös alap. Akadály annál több. Egy afgán nő például nem léphet ki a nyílt munkaerőpiacra, hanem csak a klán üzleti vállalkozásaiban, a biztonságát garantálni tudó rokonnál vagy háztartásbeliként dolgozhat. Egy afgán férfi zavart vagy félelmet érez egy lengén öltözött európai nő közelségében a buszon, mert nem lehet biztos benne, hogy ha ránéz, nem lesz baja a nőt védelmező, vele utazó rokonok miatt.

A másik oldalról pedig folyamatos bizonytalanságot szül, ami oda vezet, hogy az afgánok nem is akarják megérteni az európai együttélés szabályait.

A zártabb, családi, ismerősi alapú közösségek megtartóereje egyébként a venezuelaiaknál is jelen van, de ez az integrációt segítő pozitívumként jelenik meg (egymás gyerekeire vigyázás, segítség a munka világában való eligazodásban stb.). A betelepített családok egynegyede vidéken bérelt lakásokban él, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ott sokkal nehezebb az integrációjuk. Magyarországon Budapest az egyetlen világváros, amely könnyű érvényesülési esélyt kínál egy idegen nyelvű számára is. A fővárosi képzési lehetőségeket is szinte lehetetlen reprodukálni vidéken. Sokuk esetében az egyéves programnak része az egyéni terápia is, hisz nem kevesen poszttraumás stresszszindrómával (PTSD) érkeznek. Ezek kezelése is könnyebben megoldható a fővárosban.

Amikor megszűnik a támogatás

A családok a lakhatás biztosítása mellett pénzbeni támogatást is kapnak, a havi apanázs egy része azonban automatikusan egy előtakarékossági számlára kerül. Ez elsősorban a támogatott egy év letelte után, az első nagyobb összegű kiadáskor jelent segítséget, többnyire a lakásbérlet nyélbe ütésekor ebből fizetik ki a kauciót. A program első éveiben ez sem volt elég, a családok 30 százaléka kért az MMSZ-től a megtakarításon felül is pénzt. Mára az ilyen hiteligények szinte nullára csökkentek, ennek pedig részben a már beilleszkedett honfitársaik segítségnyújtása lehet az oka. Az érkező családok terveinek mielőbbi megismerése azért is elengedhetetlen, mert számukra olyan lakásokat próbálnak bérelni, amik hosszabb távon is megoldást jelenthetnek Magyarországon. A tapasztalat ugyanis az, hogy az egy év letelte után is abban a lakásban maradnak, ahol elhelyezték őket, csak már saját maguk a bérlők.

A kifutópályáról sajnos nem mindenki tud felszállni. Az MMSZ alelnöke szerint részben a hozott traumákkal függ össze, illetve az is előfordul, hogy a magyarországi tartózkodás ideje alatt szakad szét a család. Ha az egyik fele továbbáll, a család itt maradó tagja egyedül alig képes megküzdeni a kihívásokkal.

– tette fel a kérdést, megállapítva, hogy sem a szeretetszolgálat befektetett munkája, sem a rájuk fordított nem kevés pénz nem garantálja a (folyamatosan érkező) külföldiek integrációjának sikerét. A tapasztalat szerint a család nélkül érkezők, jellemzően fiatalabb párok választják azt az utat, amit egyébként sok magyar fiatal is, hogy Nyugatra mennek. A venezuelaiak a nyelvi akadályokat átlépve többnyire Spanyolországba.

Az itt élő több ezer betelepített külföldi megkaphatja az úgynevezett Nemzeti Letelepedési Engedélyt, a magyar felmenőket igazolni tudók pedig állampolgárságot is. Mindkettő társadalombiztosítási jogviszonyt keletkeztet. A kiskorúaknak és a 65 éven felülieknek alanyi jogon, a többieknek pedig munkavállalási lehetőség megadása által. Letelepedési engedéllyel és bejelentett állandó lakcímmel az önkormányzati választásokon még szavazhatnak is, és bár június 9-én ebből volt kisebb galiba, Győri-Dani Lajos azt mondja, még a sokéves integrálódásuk sem ért el arra a szintre, hogy voksolással részt vegyenek a magyar közélet alakításában.

(Borítókép: Több száz menekült sétál a magyar–osztrák határon 2015. szeptember 28-án. Fotó: Beata Zawrzel / Getty Images)