Idill a szabolcsi fekete vonaton: demizson és széklet két ülés között

Ajjaj, fekete vonat...

A hírhedt, egykoron Poór Péter által megénekelt fekete vonaton utaztunk, Nyíregyházáról Mátészalkára. 

Schiffer Pál, Balázs Béla-díjas filmrendező – az LMP-alapító Schiffer András nagybátyja – 1970-ben forgatta ikonikussá vált alkotását, a Fekete vonatot, amely a Kádár-kor Mátészalka és Budapest között ingázó vendégmunkásainak alkalmanként 5-6 órás, gyötrelmes, csak a mértéktelen alkoholfogyasztással elviselhető utazását mutatta be, és amit Korniss Péter fotóművész is dokumentált 1979-től kezdve egészen 1988-ig A vendégmunkás című fényképregényében, amely Skarbit András tiszaeszlári kubikos életét örökítette meg. 

Korniss, a Nemzet Művésze régi ismerősünk, és bár az ország és a nagyvilág elsősorban széki fotóiról ismeri a ma már 87 éves, legendás fotográfust, azért a fekete vonatok világának csaknem tíz éven át tartó dokumentálása mély nyomot hagyott benne. A mester volt olyan kedves, és az Index rendelkezésére bocsátott néhány fotót a negyven évvel ezelőtti felvételeiből. 

Nyíregyháza is kapott a bombákból 

Kiindulópontunk, a nyíregyházi pályaudvar semmiben sem emlékeztet a grandiózusan archaikus miskolcira, hiszen csak 1951-ben épült, és 2002-ben újították fel. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a nyíregyházi vasút története csupán 73 éves múltra nyúlik vissza. 

A vármegyeszékhely eredeti, Tiszavidéki Vasút által 1858-ban épített állomásépülete már csak a jelenlegi pályaudvaron kiállított fotókon látható, ahogy a Pfaff Ferenc tervezte, 1910-ben átadott második felvételi épület is.

Ezzel meg is van a kapcsolat riportsorozatunk első kiinduló állomása, a miskolci Tiszai Pályaudvar és a nyíregyházi között, ugyanis mindkettőt a MÁV zseniális főépítésze, Pfaff tervezte. (Ez a gyönyörű, ma már sajnos szintén csak fényképen látható épület erősen emlékeztet a miskolcira.)

Pfaff felvételi épülete a második világháborúban ugyanarra a sorsra jutott, mint a Tiszai Pályaudvar, a szövetségesek porig bombázták. A romok helyére épített új állomásépületet (mely immár a harmadik) 1951-ben adták át, ezt építették át 22 éve, és mi ide léptünk be csütörtök délben. 

Az első mátészalkai állomás 1887-ben épült, a Mátészalkát elsőként elérő Nyíregyháza–Mátészalka vasútvonal fejvégállomásaként, a település északi részén, az akkori Péchy utcában. 1905-ben, a nagykároly-csapi HÉV építésével helyezték át az állomást a mai helyére. A legelső állomásépület ma egy mellékutcában áll, a vasút távolabb került tőle. Ennek a helye később alkalmatlannak bizonyult a fejlesztésre, további vonalak fogadására, ezért 1905-ben új vasútállomást építettek a mai helyén. A ma is meglévő emeletes épület az 1970-es évek végéig szolgálta az egyre növekvő forgalmat, majd mellette új, korszerű fogadóépületet adtak át 1990-ben, amelyet Menyhárt Tibor tervezett. Az épület egyben a helyi autóbusz-állomást is kiszolgálja.

Nyolcvanegy éve gyorsabb volt a vonat...

A Nyíregyházáról kiinduló vonal végállomása eredetileg Szatmárnémeti volt (az ottani pályaudvar épülete is Pfaff Ferenc alkotása!), de a trianoni határ Zajtánál elvágta a vasútvonalat. Manapság a szabolcsi megyeszékhely és Mátészalka között mindössze három pár vonat – egy-egy pár reggel, kora délután és a délutáni-késő délutáni órákban – jár naponta, plusz egy – a munkaszüneti napok kivételével – reggel Nyíregyházáról Mátészalkára.

A menetidő változó: páros irányban, vagyis Mátészalka felé egy óra harminckilenc perc és egy óra negyvenkilenc perc között, páratlan irányban, a megyeszékhely felé pedig egy óra negyvenhat és egy óra negyvennyolc perc között teszik meg a vonatok az ötvennyolc kilométert.

Tovább rontanak a helyzeten a hosszú állomásközök is. Nyíregyháza után az első utascserére alkalmas hely a nagykállói állomás: a 13,5 kilométert huszonegy perc alatt abszolválják a vonatok. Tovább utazva Nyírbátorig sem jobb a helyzet: a megyeszékhelytől harmincnyolc kilométerre található kisvárosba egy és negyed óra alatt ér oda a vonat – mindezt 2024-ben! De azok számára sem járható út a vasút, akik délután négynél később végeznek a munkával Nyíregyházán: 16 óra 35-kor indul az utolsó vonat Mátészalkára.

Egy általunk fellelt 1943-as menetrendet böngészve azt látjuk, hogy 81 évvel ezelőtt is mindössze három járatpár szolgálta ki az utasokat: egy reggel, egy kora délután, a délutáni páros vonat pedig késő este közlekedett, mivel akkor még javában üzemelt a mátészalkai fűtőház, így onnan indulhattak a gőzösök és oda is térhettek vissza.

Azóta azonban jelentősen megváltozott a mindennapi élet, többek között a munkarend is – és ezzel együtt az igények is, amihez a vicinálisok nem, vagy csak igen korlátozottan alkalmazkodtak. Az akkori menetrend páros irányban egy óra harminchét perc és egy óra negyvenkét perc közötti menetidőket kínált, de visszairányban sem telt egy óra harmincnyolc percnél többe az út. Vagyis 1943-ban gyorsabban el lehetett jutni Nyíregyházáról Mátészalkára és vissza, mint 2024-ben, ugyanis manapság egy óra harminchárom perc a leggyorsabb járat menetideje, de van egy óra negyvennyolc perces menetidő is – az írd és mondd – 58 kilométeres távon. 

Könyvek és cuki hölgy a váróban

Szóval, a fekete vonat... Mármint a Nyíregyházáról Mátészalkára tartó járat. Ami manapság, 2024. november 7-én egyetlen kocsiból áll. Nem vicc, egyetlen motorkocsiból, amelyen 38 ülés van, de mi csak öten voltunk, ebből kettő az újságíró és a fotós, amikor tíz perc késéssel kigördült a „szerelvény” a pályaudvarról. Nem csoda, hogy napi három vonatpár maradt csak meg, egyetlen kocsival. Még ez az egy is sok...

Amúgy fájó szívvel hagytuk el a nyíregyházi pályaudvart, amely ugyanúgy ragyogott a tisztaságtól, mint egy héttel korábban a miskolci. És ott volt az a csodás, otthonosan berendezett váróterem is, dugig megrakott könyvespolcokkal, kellemesen befűtve, az asztal mögött egy csinos, szőke, fiatal hölggyel, aki origamifigurákat vágott ki A4-es lapokból, boszorkányos kézügyességgel.

Tessék csak nyugodtan olvasni, de akár el is vihet párat a könyvekből, a cserékből élünk, legalább annyit hoznak az utasok, mint amennyit elvisznek 

–  csicseregte újdonsült ismerősünk. „Én csak átmenetileg vagyok itt, amúgy értékbecslő a szakmám, azzal sokkal jobban keresek, de voltam én már vendéglátós, sőt, képzőművész, grafikus és szobrász. Gyakorlatilag mindenhez értek, a gyerekneveléshez is, van egy kislányom.”

A papírfigurákkal már el is kezdte belülről kitapétázni az üvegfalú várótermet, tényleg szépek lettek a karácsonyfákat, szánkózó gyerekeket ábrázoló kivágások. És mindezt magánszorgalomból, hiszen közeleg a karácsony. 

Az idilli képbe belerondított, hogy már ki is írták a táblára, a vonatunk tíz perc késéssel indul az 1-es vágányról. A késés oka prózai: meg kellett várni az intercityt és az arról leszálló esetleges, Mátészalkára tartó utasokat. Megvártuk, aztán végül 12 perc késéssel végre elindultunk.

A kocsiban pokoli volt a hőség, legalább harminc fok volt, a fene se tudja, miért fűtöttek ilyen hevesen. És még az ablakot sem lehetett lehúzni...

Őket még megcsapta a mozdony füstje

Kalauzunk – bocsánat, jegyvizsgálónk – bőbeszédű ember volt, a vele szemben helyet foglalt, ezúttal szolgálaton kívüli kollégája egyenesen szószátyárnak bizonyult. Egyikük nyíregyházi, másikuk gégényi, mindketten negyven éve dolgoznak a MÁV-nál, négy-öt évük van még a nyugdíjig.

Mondhatnánk, vágjuk a centit, de ez nem lenne igaz, mert szeretjük a munkánkat, különben nem csinálnánk. Egész életünkben vasutasok voltunk, összenőttünk a hivatásunkkal 

– mondta a jegykezelőnk.

Amikor szóba hoztam az egykori fekete vonatokat, ismerősünk legyintett.

Az már régen nincs. Amikor elkezdtem dolgozni a vasútnál, 1980 környékén, még tizenkét kocsiból állt a szerelvény és dugig tele volt, egy-egy állomáson ötvenen-hatvanan szálltak le és fel. Az persze nem a Nyíregyháza–Mátészalka vicinális volt, Pestre ment a vonat, hozta-vitte az ingázókat. Itt, Szabolcsban nem volt munka, a férfiak ötven százaléka Pesten dolgozott az építőiparban, a gyárakban. Csak ma már nincsenek gyárak, az ingázás is megszűnt, aki pedig feljár a fővárosba, az többnyire telekocsival vagy busszal közlekedik.

Kollégája nagyokat bólogatott, majd átvette a szót.

Na, az volt a csuda világ! Szinte kizárólag kisebbségiek utaztak, azért is hívták fekete vonatnak, én akkor még diák voltam, Debrecenbe jártam iskolába 

– mondta diszkréten, ragaszkodva a politikailag korrekt elnevezéshez, amit negyven évvel ezelőtt nyilván még hírből sem ismert.  

„Tömve volt a kocsi, az emberek ölében zsírpapír, azon ekkora cubákok, mint a karom, az ülések közötti folyosón demizson bor, kénytelen voltam velük enni, inni, pedig diákként rá se néztem az alkoholra. Mire megérkeztem Debrecenbe, nyakig zsíros voltam és alig álltam a lábamon.” 

Erre már a társa, a szolgálatos kalauz is kontrázott.

Nehogy azt higgye, hogy zűrös volt kalauznak lenni a nyolcvanas években. Mindenkinek volt jegye, akinek meg nem volt, azt a vajda, mert az is velük utazott, hiszen ő szervezte a kubikos brigádokat, jól nyakon vágta, és kötelezte, hogy vegye meg a jegyet. Rend volt ott, kérem! Manapság? Nulla óra húszkor indul az éjszakai járat a Keletiből, azon dolgozni nem leányálom. Tele van részegekkel, még az is előfordul, hogy nem jutnak el a mosdóig, odarondítanak a folyosóra. Persze most nem erről a vicinálisról beszélek, itt családias a hangulat, mindenkit ismerek, sokan a szemem láttára nőttek fel. Csodálkozik, hogy szeretem ezt a munkát?

Nem csodálkoztam, már-már idilli kép rajzolódott ki előttem a vasutas hivatásról. Azért megkérdeztem, jól keresnek-e.

Mihez képest? Az a baj, hogy ugyanazért a pénzért egyre több és többféle munkát várnak el tőlünk. Sajnos olyanok irányítanak felülről, akik talán életükben nem ültek vonaton. 

Amikor szóba hoztam, milyen szép tiszta, takaros a nyíregyházi pályaudvar váróterme, megkaptam a magyarázatot.

Ősz Béla főpályamester érdeme volt az. Két éve ment nyugdíjba, neki szívügye volt a vasút, meg minden, ami azzal összefügg. Amit most lát Nyíregyházán, az mind neki köszönhető. 

Közben megérkeztünk az első állomásra, Kállósemjénre, nem volt le- és felszálló, haladtunk tovább.

Miklós tízezer forintos albérlete

Máriapócs, majd Nyírbátor, Hodász – beszélgetés közben gyorsan repült az idő, már meg is érkeztünk Mátészalkára. Öt-hat percünk volt átszállni a visszafelé induló, ugyancsak egyetlen kocsiból álló szerelvényre, a jegyvizsgáló és a masiniszta ugyanaz volt, már régi ismerőseim. Bekukkantok a mosdóba, itt is megvolt a guriga vécépapír, a mosdó csapjából folyt a víz, a vécékagyló viszonylag tisztának találtam, a higiénére nem lehetett panasz.

Rajtunk kívül négyen voltak a kocsiban, szóba elegyedtem Miklóssal, az 53 éves napszámossal. Hodászon lakik albérletben, a községben nem rózsadombiak a tarifák, ismerősöm havonta tízezer (nem tévedés) forintot fizet a szobáért.

Villany nincs, viszont van egy kályhám, fával fűtök, főzök magamra, valahogy majd csak túlélem a telet. Napszámban dolgozom, ások, gereblyézek, mindent elvállalok, óránként ezerötszáz forintért. 

Közben idegesen rángatódzott az orra, hamarosan kiderült, miért.

Eléggé kivagyok, most válok a feleségemtől, Sáritól. Hogy miért? Mert meglopott. Eltüntette tizenötezer forintomat, kilopta a táskámból az irataimat. Mondjuk, megkapta érte a magáét, leesett egy-két pofon, be is vittek a rendőrségre, de már túl vagyok rajta. Nem kell ez a mobiltelefon? Három zsák krumpliért vettem, nem loptam!

Megköszöntem Miklós kedvességét, de elhárítottam az üzletet, jobb a békesség. Visszaültem volna a helyemre, de ismerősöm nem engedett.

Nem ismer egy írót? Elmesélném neki az élettörténetemet, ha megírná, sok pénzt tudnánk belőle csinálni. Van három gyerekem, no, nehogy azt higgye, hogy a Sáritól, az egy gonosz nő, mondom, meglopott. Jobb nekem így, egyedül. No de ez már Hodász, mennem kell!

Azzal fogta magát, leugrott a vonatról, még láttam az összekarcolt ablakon keresztül, ahogy odament egy fiatal párhoz, és hevesen kínálta nekik a három zsák krumpliért vásárolt mobilját. 

A visszaút hátra lévő része eseménytelenül telt, korán sötétedett, fél négy körül már hosszúak, laposak voltak az árnyak. A nyírségi táj unalmas, nem olyan varázslatos, mint egy hete Bánréve és Ózd környéke volt, itt még szegénynek lenni is rosszabb, mint Gömörben vagy Borsodban...

A magyarországi vasútvonalakat bemutató riportsorozat első része itt olvasható.

(Borítókép: Tövissi Bence / Index)